Frank Herbert - A Dűne

— Rendelkezésünkre bocsátod tehát azokat a bázisokat? — kérdezte a herceg.

Kynes kurtán válaszolt:

— Őfelsége tulajdonai.

— Nincsenek használatban.

— De használatba vehetőek.

— Őfelsége osztja ezt a véleményt?

Kynes szúrós pillantást vetett a hercegre.

— Az Arrakis valóságos paradicsom lehetne, ha az urai egyszer nem csak azzal törődnének, hogy minél több fűszert kaparjanak össze rajta!

Nem válaszolt a kérdésemre, gondolta a herceg.

— Hogyan lehetne paradicsom egy bolygóból pénz nélkül? — érdeklődött.

— Mit ér a pénz — kérdezett vissza Kynes —, ha nem kaphatod meg érte azokat a szolgálatokat, amelyekre szükséged volna?

Hohó! gondolta a herceg.

— Erről majd máskor beszélünk — mondta. — Azt hiszem, a Pajzsfal széle fölött járunk már. Ezt az irányt tartsam?

— Ezt — dörmögte Kynes.

Paul kinézett az ablakon. Alattuk a töredezett sziklarengeteg lejteni kezdett, gyűrött hullámokban belesimult egy kopár sziklamezőbe. A sziklamező éles peremben végződött, mintha elvágták volna, azon túl pedig a homokdűnék félholdjainak végtelen sora húzódott a látóhatár felé, az egyhangúságot csak itt-ott, a messzeségben törte meg egy-egy homályos, sötétebb foltocska, annak jeleként, hogy ott valami nem homokból van. Talán a kőzet bukkan néhol a felszínre? Paul nem tudta megállapítani a hőségtől vibráló levegőben.

— Vannak itt növények? — érdeklődött.

— Egy-kettő — mondta Kynes. — Ezen a szélességi körön az úgynevezett kis vízlopók a legelterjedtebbek — ezek úgy alkalmazkodtak a körülményekhez, hogy meg tudják támadni egymást a vízért, és felfalják a harmatnyomokat is. Vannak olyan részei a sivatagnak, ahol csak úgy nyüzsögnek az élőlények. De mindegyik megtanulta, hogyan lehet életben maradni ilyen zord viszonyok között. Ha te rekedsz valamiért odalenn, neked is utánoznod kell őket, máskülönben meghalsz.

— Úgy érted, vizet rabolni egymástól? — kérdezte Paul. Az ötlet haraggal töltötte el, és érzett a hangján az indulat.

— Előfordul az is — mondta. Kynes —, de nem egészen arra gondoltam. Tudod, az én klímámban másképp kell viszonyulni a vízhez. Az ember minden pillanatban a tudatában van. Nem hagy veszendőbe menni semmit, aminek nedvességtartalma van…

A herceg magában azt gondolta: „… az én klímámban!”

— Fordulj kétfoknyit délebbre, uram — mondta Kynes. — Vihar közeleg nyugat felől.

A herceg bólintott. Már észrevette a gomolygó-dagadó, sárgás porfelhőt. Elfordult a topterrel, látta, ahogy a kísérő gépek szárnyain megvillan a porszűrte fény szürkés narancsszíne, amint ők is utána fordulnak.

— Így a széle mellett fogunk elhaladni — mondta Kynes.

— Az a homok biztosan veszélyes, ha belerepül az ember — mondta Paul. — Igaz, hogy átvágja a legerősebb fémet is?

— Ebben a magasságban nem homok van, hanem por — felelte Kynes. — Itt a veszélyt az jelenti, hogy nem látsz, eldugulnak a szívónyílások, és örvényekbe kerülhetsz.

— Látunk ma igazi fűszerbányászatot? — kérdezte Paul.

— Ha minden jól megy, igen — mondta Kynes.

Paul elhallgatott, hátradőlt. A kérdések arra kellettek, hogy közben hiperérzékeny módon, ahogy az anyjától tanulta, „regisztrálja” magában a személyt. Most már megvolt benne Kynes „lenyomata”: a hangszín, az arc, a mozgás minden apró részlete. A köpeny bal ujján egy természetellenes kidudorodás arról árulkodott, hogy kést hord a karjára csatolva. A csípője is furcsán vastag volt. Állítólag a sivataglakók erszényövet viseltek, abban tartották az apróbb holmit. Talán olyan erszényöv vastagította meg a derekát — az biztos, hogy nem egy elrejtett pajzsöv. Kynes köpenyének a nyakát rézcsat fogta össze; nyúlfigura volt belevésve. Egy másik, hasonló, de kisebb csat fityegett a vállára vetett csuklya sarkán.

Halleck hátrafordult az ülésen Paul mellett, benyúlt a hátsó rekeszbe, előhúzta a balisetet. Kynes hátranézett, amikor Halleck hangolni kezdte a hangszert, aztán ismét előrefigyelt.

— Mit hallanál szívesen, fiatalúr? — kérdezte Halleck.

— Rád bízom, Gurney — mondta Paul.

Halleck odatartotta a fülét a zengőlaphoz, megpendített egy húrt, és halkan énekelni kezdett:

— Igazán nem nagy kísérettel utazol, uram — mondta. — Mindannyian ilyen bámulatosan sokoldalú emberek?

— Gurney? — A herceg halkan fölnevetett. — Gurneynak nincs párja. A szeme miatt szeretem, ha velem van. Mindent észrevesz.

A planetológus a homlokát ráncolta.

Halleck ugyanabban a ritmusban, könnyedén folytatta:

A herceg leemelte a mikrofont a műszerfalról, egy ujjnyomással életre keltette, és beleszólt:

— Vezér Gemma Kísérőnek. Repülő tárgy kilenc óránál, a B szektorban. Fölismered?

— Csak egy madár — mondta Kynes, és hozzátette: — Éles a szemed.

A műszerfalon megreccsent a hangszóró, majd:

— Gemma Kísérő. Tárgyat megnéztük teljes erősítéssel. Egy nagy madár.

Paul a jelzett irányba nézett, meglátta a távoli pöttyöt: vibráló pontocska volt. Most jött rá, mennyire föl lehet csigázva az apja. Minden érzéke riadókészültségben volt.

— Eddig nem is gondoltam, hogy ilyen messzire bemerészkednek a nagy madarak a sivatagba — mondta a herceg.

— Valószínűleg sas — mondta Kynes. — Sok élőlény alkalmazkodott ehhez a helyhez.

Az ornitopter kopár sziklamező fölött haladt. Paul lenézett a kétezer méteres magasságból, látta a gép és a kíséret gyűrött árnyékát. Alattuk a föld simának látszott, de az árnyékok gyűrődései másról árulkodtak.

— Kijutott már valaki segítség nélkül a sivatagból? — kérdezte a herceg.

Halleck muzsikája elhallgatott. Előrehajolt, hogy hallja a választ.

— A mély sivatagból nem — mondta Kynes. — A második zónából többször is sikerült már visszatérni embereknek. Az mentette meg az életüket, hogy a sziklás területeken át jöttek, ahová a férgek nemigen mennek.

Kynes hangjának színezete magára vonta Paul figyelmét. Érezte, hogy érzékei hirtelen kifinomulnak, feszülten isszák be, amit kell — ahogy megtanulták.

— Ó, persze, a férgek — mondta a herceg. — Egyszer látnom kellene egyet.

— Ma talán már láthatsz — mondta Kynes. — Ahol a fűszer, ott a féreg is.

— Mindig? — kérdezte Halleck.

— Mindig.

— Összefüggés van a féreg és a fűszer között? — kérdezte a herceg.

Kynes arra fordult, Paul látta, hogy elgondolkodva csücsörít, mielőtt megszólal.

— A férgek védelmezik a fűszeres homokot . Mindegyik féregnek megvan a maga… területe. Ami magát a fűszert illeti… ki tudja? Az eddig megvizsgált féregpéldányokból ítélve bonyolult kémiai folyamatok mennek végbe bennük. A belső járataikban sósavnyomok találhatók, másutt nagyobb molekulájú savak is. Írtam erről egy monográfiát, majd odaadom.

— És a pajzs nem nyújt védelmet ellenük? — kérdezte a herceg.

— A pajzs! — Kynes megvetően elfintorodott. — Aki a féregzónában bekapcsol egy pajzsot, annak megpecsételődött a sorsa. Olyankor a férgek nem törődnek a területhatárokkal, messziről odagyűlnek, hogy elpusztítsák a pajzsot. Senki emberfia nem élt még túl egy ilyen támadást.