Frank Herbert - A Dűne

— Apám!

— Igen, csakugyan elfáradtam — mondta a herceg. — Tudsz róla, hogy a fűszerfeldolgozás hulladékainak felhasználásával máris elkezdtünk filmalapot gyártani?

— Tessék?

— Nem szabad kifogynunk a filmalapból — mondta a herceg: — Máskülönben hogyan áraszthatnánk el a várost és a falvakat a tájékoztatásunkkal? Az embereknek meg kell tudniuk; milyen nagyszerű vezetőjük vagyok. Honnét tudnák, ha nem mondjuk meg nekik?

— Pihenned kellene — mondta Paul.

A herceg megint farkasszemet nézett a fiával.

— Van még egy előnye az Arrakisnak, amelyet elfelejtettem megemlíteni. Itt mindent áthat a fűszer. Szinte mindenben benne van, ami a szervezetedbe kerül, még a levegőben is. És kiderült, hogy bizonyos természetes védettséget ad az Orgyilkosok kézikönyvében szereplő leggyakoribb mérgek ellen. És mivel egyetlen csepp víz sem veszhet kárba, mindenféle élelmiszer-termelést — a gombakultúrákat, a hidropónikát, a kemavitot, mindent — szigorú ellenőrzés alatt kell tartani: Nem pusztíthatjuk el méreggel a lakosság nagy tömegeit, de minket sem támadhatnak meg így. Az Arrakis, lám, ilyen erkölcsössé tesz bennünket.

Paul szóra nyitotta a száját, de a herceg folytatta: — Valakinek el kell mondanom ezeket a dolgokat, fiam! — Felsóhajtott, megint hátrapillantott a száraz tájra, ahonnan már a virágok is eltűntek — eltiporták őket a harmatszedők, elfonnyasztotta őket a korán kelő nap.

— A Caladanon tengeri és légi erővel uralkodtunk — mondta a herceg. — Itt össze kell kaparnunk valami sivatagi erőt. Ez a te örökséged, Paul. Mi lesz belőled, ha velem történik valami? Az Atreides-ház nem renegát Ház lesz, hanem gerilla… üldözött, menekülő dinasztia.

Paul szavakat keresett, de nem tudott mit mondani. Még sohasem látta az apját ilyen csüggedtnek.

— Aki meg akar maradni az Arrakison — mondta a herceg —, olyan döntésekkel kerül szembe, amelyek megfoszthatják az önbecsülésétől. — Kimutatott az ablakon a zöld-fekete Atreides-zászlóra, amely petyhüdten csüngött a zászlórúdon a leszállópálya szélén. — Az a dicső lobogó még sok gonosz dolgot jelenthet a jövőben.

Paul száraz torokkal nyelt egyet. Apja szavaiban reménytelenség érzett, olyan fatalizmus, amelytől valami üresség támadt a fiú lelkében.

A herceg előszedett egy serkentő tablettát a zsebéből, víz nélkül lenyelte.

— Erő és félelem — mondta. — Az uralkodás eszközei. Szólnom kell, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a gerilla-kiképzés a tananyagodban. Ott az a filmklip… úgy hívnak, „Mahdi” meg „Lisan al-Gaib”… végső esetben talán abból is hasznot húzhatsz.

Paul csak nézte az apját, látta, hogy kiegyenesedik, erő költözik a tartásába, amint a tabletta megtette a hatását, de a fülében ott csengtek a kételkedő, aggodalmas szavak.

— Hol marad az az ökológus? — mormolta a herceg. — Megmondtam Thufirnak, hogy kora reggel várom.

Az első találkozás azokkal az emberekkel, akiknek az elárulására parancsot kapott, megrázta dr. Kynest. Mindig is büszke volt rá, hogy ő tudós, neki a legendák csak érdekes irányjelzői a kultúrhagyományoknak. Erre a fiúra azonban olyan pontosan ráillett az ősi prófécia! A szemében ott volt a „kutató tekintet” és tekintetében a „visszafogott nyíltság”.

A prófécia persze nyitva hagyta a kérdést, hogy az Isteni Anya magával hozza-e a Messiást, vagy helyben állítja elő. De mindenképpen különös megegyezés mutatkozott a jövendölés és a személyek között.

Késő délelőtt találkoztak, az arrakeeni leszállópálya irodaépülete előtt. Egy jeltelen ornitopter állt a közelben, halkan zümmögött a készenlétben lévő hajtómű, mint egy álmos bogár. Atreides-egyenruhás őr állt mellette, kivont karddal, halványan csillámlott körülötte a levegő, ahogy a pajzs erőtere megváltoztatta a fénytörést.

Kynes megvető grimaszt vágott a pajzs láttán. Az Arrakis nagy meglepetést tartogat nekik, gondolta.

A planetológus fölemelte a kezét, intett fremen őrének, hogy maradjon le mögötte. Hosszú léptekkel továbbhaladt az épület bejárata, a műanyaggal borított, sziklában tátongó sötét lyuk felé. Olyan védtelen ez a szabadon álló épülettömb, gondolta. Mennyivel többet ér egy barlang!

Mozgást látott a bejáratnál. Megállt egy pillanatra, megigazította köpenyét, beállította a bal vállán a cirkoruhát.

Kitárult a bejárati ajtó. Atreides-őrök tódultak ki rajta, állig fegyverben: lassú lövedékű tűvetők, kardok, pajzsok villantak meg. Utánuk egy magas, éles arcú, sötét bőrű, sötét hajú férfi jelent meg. Csappa-köpeny volt rajta, mellén az Atreides-címer, de ahogy viselte, arról árulkodott, hogy szokatlan számára az öltözék. Egyik oldalon odatapadt a cirkoruha lábrészéhez; hiányzott a szabadon lengő; lógó köpeny szép ritmusa.

A férfi mellett egy ifjú jött, a haja ugyanolyan sötét volt, de az arca kerekebb. Kynes tudta róla, hogy tizenöt éves, de fiatalabbnak látszott. Egész megjelenése azonban olyan tiszteletet parancsoló, olyan magabiztos volt, mintha látott, ismert volna maga körül olyan dolgokat, amiket mások nem érzékeltek. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint az apja, ám könnyed biztonsággal, mintha mindig ilyen ruhában járt volna.

„A Mahdi tudatában lesz olyan dolgoknak, amelyek másoknak észrevehetetlenek”, így szólt a jövendölés.

Kynes megrázta a fejét. Emberek, mint a többi, mondta magában.

Mögöttük, ugyancsak sivatagi öltözékben, egy harmadik férfi jött, akit Kynes már ismert: Gurney Halleck. Kynes mélyet lélegzett, hogy elcsitítsa magában a fellobbanó indulatot, melyet Halleck ellen érzett, aki előzőleg kioktatta, hogyan kell megfelelően viselkedni a herceggel és a hercegi trónörökössel.

„A herceg megszólítása uram vagy Sire. A Nemesenszületett is helyes, de rendszerint csak hivatalos alkalmakkor használatos. A fiút fiatalúrnak vagy uramnak kell szólítani. A herceg nagyon kegyes és engedékeny, de a tiszteletlenséget nem tűri el.”

Kynes azt gondolta, ahogy nézte a közeledő kis csoportot: Majd nemsokára megtudják, ki az úr az Arrakison! A nyakamra küldték azt a Mentátot, hogy fél éjszaka faggasson. Most meg kísérjem el őket a szemleútjukra a fűszerkitermeléshez, mi?

Hawat kérdéseinek lényege nem kerülte el Kynes figyelmét. A hercegék a császári bázisokat akarták! És nyilvánvalóan Idahótól értesültek a létezésükről.

Stilgarral elküldetem Idaho fejét ennek a hercegnek, mondta magában.

A három férfi már csak pár lépésnyire volt, a sivatagi csizmába bújtatott lábak alatt csikorgott a homok.