Frank Herbert - A Dűne

— Csak remélik, uram. — Hawat odanyújtott egy filmkapszulát.

A herceg elvette, zsebre tette.

— Később majd megnézem.

— Igen, uram.

— Most időre van szükségem, hogy… gondolkodjam.

— Értem, uram.

A herceg mélyet lélegzett, vagy inkább sóhajtott, aztán kiment. Jobbra fordult, elindult a folyosón, hátratett kézzel ment, ment, alig figyelt rá, hol jár. Folyosók, lépcsők, erkélyék, termek… emberek, akik tisztelegtek és félreálltak az útjából.

Egy idő múlva visszament a tanácsterembe. Sötét volt odabent. Paul az asztalon aludt, ráterítve egy őrköpeny, a feje alatt párnaként egy varrózsák. A herceg halkan végigment a szobán, kiment a leszállópályára néző erkélyre. Az erkély szögletében álló őr felismerte a herceget a kinti fények gyönge visszfényében, és vigyázzba vágta magát.

— Pihenj — mormogta a herceg. Nekitámaszkodott az erkélyrács hideg fémjének.

Hajnal előtti némaság honolt a sivatag övezte medencében. Leto fölnézett. Vele szemben a csillagok tömege mintha flitteres sál lett volna, odavetve a kékesfekete háttérre. Mélyen a déli látóhatár fölött az éjszaka második holdja kandikált ki a vékony porköd mögül — hitetlen hold, mely cinikus fénnyel méregette őt.

Ahogy a herceg nézte, a hold lassan eltűnt a Pajzsfal sziklái mögött, ezüstfehér fénykoronát téve rájuk. A hirtelen megsűrűsödött sötétségben a herceg hidegséget érzett. Megborzongott.

Harag öntötte el.

Most már többet nem gáncsolnak, üldöznek, hajtanak a Harkonnenek, gondolta . Azok a kisstílű ganék! Itt megvetem a lábam, és nem engedek! Egy árnyalatnyi szomorúsággal tette hozzá magában: Szemmel és karommal kell uralkodnom — mint a sólyom a többi madár fölött. Keze öntudatlanul megérintette a sólyomjelvényt a mellén.

Keleten világosszürke nyaláb jelent meg az égen, aztán gyöngyházfény homályosította el a csillagokat. Lassan, fenségesen terült szét a hajnal a látóhatár töredezett vonala fölött.

Olyan gyönyörű volt látvány, hogy Leto minden figyelmét lekötötte.

Vannak dolgok, amiket semmihez nem lehet hasonlítani, gondolta:

Nem sejtette, hogy itt valami olyan szépséges is lehet, mint a széttöredező, vörös látóhatár, a bíbor és okkerszínű sziklák. A leszállópálya mögött, ahol a soványka éjszakai harmat életet vitt az Arrakis lázas tempójú magvaiba, vörös virágok nagy foltjai bukkantak föl, közöttük pedig egy jól kivehető lila sor… mint egy hatalmas láb nyoma.

— Gyönyörű a reggel, Sire — mondta az őr.

— Igen, gyönyörű.

A herceg bólintott, és azt gondolta: Talán ez a bolygó meg tudja szerettetni magát az emberrel. Talán jó hazájává válhat a fiamnak.

Aztán meglátta, hogy emberi alakok jelennek meg a virágmezőkön, és különös, kaszára emlékeztető eszközökkel söprik végig őket. A harmatszedők voltak. Itt olyan érték a víz, hogy még a harmatot is össze kell gyűjteni!

És irtóztató is lehet, gondolta a herceg.

— Paul, valami gyűlöletes dolgot teszek — mondta a herceg. — De muszáj. — A hordozható méregdetektor mellett állt, amelyet a reggelihez behoztak a tanácsterembe. A készülék érzékelőcsápjai petyhüdten csüngtek az asztal fölött, Pault valami döglött, fantasztikus rovarra emlékeztették.

A herceg kifelé nézett az ablakon, a leszállópályát bámulta, a reggeli égbolt előtt kavargó porfellegeket.

Paul előtt egy filmnéző állt, benne a fremen vallási szokásokról készült rövid filmklip. Hawat egyik szakértője állította össze. Pault valahogy felkavarták a rá vonatkozó utalások.

Mahdi!

Lisan al-Gaib!

Ha lehunyta a szemét, a fülébe csengett a tömeg kiáltozása. Tehát ebben reménykednek, gondolta. És eszébe jutott, mit mondott az öregasszony: a Kwisatz Haderach… Az emlékek fölébresztették benne annak a félelmetes célnak az érzetét, és érthetetlenül ismerős színezetet adtak ennek az idegenvilágnak.

— Gyűlöletes dolog — mondta a herceg.

— Mire gondolsz?

Leto megfordult, a fiára nézett.

— A Harkonnenek azt hiszik, tőrbe csalhatnak azzal, hogy gyanakvást keltenek bennem anyád iránt. Nem tudják, hogy előbb gyanakodnék önmagamra.

— Nem értem, apám.

Leto megint az ablak felé fordult. A fehér fényű nap már jó magasan járt. A tejfehér sugarak megvilágították a kavargó porfelhőket, amelyek bezúdultak a pajzsfalat tagoló vak szurdokokba.

Lassan, halkan, visszafojtva az indulatát, a herceg beszámolt Paulnak a titokzatos följegyzésről.

— Ezzel az erővel bennem sem bízhatsz meg — mondta Paul.

— Azt kell hinniük, hogy elérték a céljukat — mondta a herceg. — Azt kell hinniük, ilyen ostoba vagyok. Meg kell tévesztenünk őket! Még az anyádnak sem szabad tudnia róla, hogy csak tettetés.

— De miért?!

— Az anyád reakciójának nem szabad színleltnek lennie. Tudom én, hogy nagyszerű színésznő… de túl sok függ ettől! Remélem, hogy így kifüstölhetem az árulót. Minden jelnek arra kell mutatnia, hogy teljesen bevettem a dolgot. Ennyi fájdalmat kell okoznunk anyádnak, hogy ne essék nagyobb bántódása.

— Miért mondod el nekem, atyám? Lehet, hogy én nem tudom titokban tartani.

— Téged most nem fognak figyelni — mondta a herceg. — És te megtartod a titkot. Meg kell tartanod. — Odament az ablakhoz, nem fordult meg, úgy folytatta: — Mert így, ha bármi történne velem, megmondhatod anyádnak az igazat — hogy egyetlen futó pillanatig sem kételkedtem benne soha! Azt akarom, hogy ezt majd tudja meg.

Paul kihallotta a halál gondolatát az apja szavaiból. Gyorsan közbeszólt:

— Semmi sem történik veled, atyám. Az, hogy…

— Hallgass, fiam!

Paul rámeredt az apja hátára, látta a fáradtságot a fejtartásában, a hátán, a mozdulatai lassúságában.

— Csak elfáradtál, apán.

— Elfáradtam bizony — hagyta rá a herceg. — Lelkileg fáradtam el. Úgy látszik, végül engem is megfertőzött a nagy dinasztiák lelki elsatnyulása. Pedig milyen erős fajta voltunk annak idején!

Paul felfortyant:

— A mi dinasztiánk nem satnyult el!

— Nem?

A herceg megfordult, szembenézett a fiával, sötét karikák látszottak a szeme alatt, keserűen elhúzta a száját.

— Feleségül kellene vennem az anyádat, hercegnőt kellene csinálnom belőle. De… az, hogy nőtlen vagyok, bizonyos Házakban élteti a reményt, hogy még szövetségre léphetnek velem az eladó lányaik révén. — Vállat vont. — Így hát…

— Anyám már elmagyarázta ezt.

— Semmi sem biztosítja jobban a vezér számára az., emberei odaadását, mint a látványos bátorság — mondta a herceg. — Ennélfogva gondosan ápolom a látványos bátorság látszatát.

— Jól vezeted a tieidet. Jól kormányzol — ellenkezett Paul. — Az emberek önszántukból követnek, és szeretnek!

— Nekem vannak a legkiválóbb propagandistáim mondta a herceg. Megint megfordult, kinézett az ablakon. — Nagyobb lehetőségeink vannak itt az Arrakison, mint az Impérium valaha is sejtette. Mégis néha azt hiszem, jobb lett volna, ha elmenekülünk, visszavonulunk. Néha arra vágyom, bárcsak eltűnhetnénk a névtelenség homályában, ne lennénk kitéve a…