Frank Herbert - A Dűne

— Hagyd a hüvelyben azt a pengét!

A hang a szoba végében levő nyitott ajtóból jött, zengő volt és átható; mindannyian fölkapták a fejüket, odanéztek.

Magas, bő lebernyeges alak állt az ajtóban, az őrök keresztbe tett kardjai mögött. A könnyű, homokszínű lebernyeg az egész testét beburkolta, csak a csuklyán látszott rés, benne fekete fátyol, fölötte megvillant a csupa kék szempár, melynek nem volt fehérje.

— Engedd be — suttogta Idaho.

— Engedjétek át azt az embert! — szólt a herceg.

Az őrök rövid habozás után leeresztették a kardot.

A férfi hosszú, gyors léptekkel besuhant a szobába, megállt a herceg előtt.

— Ez Stilgar, a főnöke annak a sziecsnek, amelyet fölkerestem. Az ő emberei figyelmeztettek minket az álfremenek bandájára — mondta Idaho.

— Isten hozott, jó uram — mondta Leto. — És miért ne húznánk ki azt a pengét a hüvelyéből?

Stilgar egy pillantást vetett Idahóra, és így szólt:

— Te megtartottad a tisztaság és becsület szokásait közöttünk. Neked megengedném, hogy meglásd a kését annak a férfinak, akinek a barátja lettél. — Pillantása végigsiklott a többieken a szobában. — De ezeket a többieket nem ismerem. Te hagynád, hogy beszennyezzenek egy tiszteletre méltó fegyvert?

— Én Leto herceg vagyok — mondta a herceg. — Nekem megengednéd, hogy megnézzem ezt a kést?

— Megengedem, hogy majd jogot szerezz rá, hogy kivond a hüvelyéből — mondta Stilgar, és az asztal körül felmorajló méltatlankodás közepette fölemelte keskeny, sötéten erezett kezét.

— Ne feledd, ez a penge olyasvalakié, aki szolgálatot tett neked!

A várakozó csendben Paul figyelmesen nézte a férfit, érezte a belőle sugárzó erőt. Vezér volt — fremen vezér.

Az asztal közepe táján, Paullal szemben egy férfi azt mormogta:

— Ő fogja megmondani, mihez van jogunk az Arrakison?

— Azt mondják, Leto Atreides herceg az alattvalók egyetértésével kormányoz — mondta a fremen. — Ezért meg kell mondanom, mi a szokás nálunk. Bizonyos felelősség hárul arra, aki meglát egy kriszkést. — Sötét pillantást vetett Idaho felé. — A kriszkések a mieink. Soha nem hagyhatják el az Arrakist a beleegyezésünk nélkül.

Halleck és még néhányan félig fölemelkedtek, haragos kifejezés jelent meg az arcukon. Halleck felfortyant:

— Azt Leto herceg határozza meg, hogy…

— Egy pillanat! — szólt közbe Leto, és a higgadt, szelíd hangtól hirtelen csend lett. Ezt a helyére kell tenni, gondolta, mielőtt baj lesz belőle. A fremenhez fordult: — Uram, én tiszteletben tartom a személyes méltóságát minden embernek, aki tiszteli az én méltóságomat. Valóban le vagyok kötelezve neked, és én soha, senkinek nem szoktam adósa maradni. Ha nektek az a szokásotok, hogy ennek a késnek itt a hüvelyében kell maradnia, akkor én parancsolom, hogy úgy legyen. És ha van még valami módja, hogy tiszteletet adjunk annak az embernek, aki meghalt a szolgálatunkban, csak egy szavadba kerül.

A fremen átható tekintettel megnézte a herceget, aztán lassan félrehúzta a fátylát, kivillant mögüle egy keskeny orr, egy fényes, fekete szakáll keretezte, telt ajkú száj. Lassú, kimért mozdulattal az asztal fölé hajolt, ráköpött a fényes lapra.

Ahogy az asztal körül ülők egyszerre mozdultak meg, hogy talpra ugorjanak, Idaho dörgő hangja töltötte be a szobát:

— Nyugi!

A hirtelen, feszült csendben Idaho azt mondta:

— Köszönjük neked, Stilgar, hogy megajándékoztál tested nedvével. Olyan szellemben fogadjuk, amilyenben adtad. — Ezzel ő is az asztalra köpött a herceg előtt.

Utána halkan odaszólt a hercegnek:

— Ne feledd, milyen érték itt a víz, Sire! Ez a tisztelet jele volt.

Leto visszahuppant a székére, elkapta Paul tekintetét, a fiú ajkán fanyar mosoly játszott. Az asztal körül érezhetően enyhült a feszültség, ahogy az emberek lassan felfogták a történteket.

A fremen Idahóra nézett.

— Megmérettél és jónak találtattál a sziecsemben, Duncan Idaho — mondta. — Köt-e téged a hercegednek tett hűségeskü?

— Azt akarja, Sire, hogy álljak be hozzá — mondta Idaho.

— Elfogadná a kettős kötöttségedet?

— Óhajtod, hogy vele tartsak, Sire?

— Azt óhajtom, hogy a magad feje szerint határozzál a kérdésben — mondta Leto, de nem tudta leplezni hangjában az aggodalmas várakozást.

Idaho fürkészően ránézett a fremenre.

— Elfogadnál ilyen feltételekkel, Stilgar? Lesznek időszakok, mikor vissza kell térnem a hercegem szolgálatába.

— Jól harcolsz, és megtettél mindent, amit megtehettél a barátunkért — mondta Stilgar. Letóra nézett. — Így legyen: az Idaho nevű ember megtartja a nála levő kriszkést a hozzánk való hűsége jeleként. Természetesen meg kell tisztulnia, a szertartásokat el kell végezni, de ez megoldható. Idaho fremen lesz, és az Atreidesek katonája. Van már erre példa: Liet is két urat szolgál.

— Duncan? — kérdezte Leto.

— Értem, Sire — mondta Idaho.

— Akkor megegyeztünk — mondta Leto.

— A te vized a miénk, Duncan Idaho — mondta Stilgar. — A barátunk teste itt marad a hercegednél. Az ő vize Atreides-víz lesz. Ez összeköt bennünket.

Leto felsóhajtott, Hawatra pillantott, elkapta az öreg Mentát tekintetét. Hawat bólintott, elégedett kifejezés ült az arcán.

— Lent várok — mondta Stilgar —, amíg Idaho búcsút vesz a barátaitól. A halott barátunk neve Turok volt. Emlékezzetek rá, amikor eljön az ideje, hogy kiszabadítsátok a szellemét. Ti Turok barátai vagytok.

Stilgar már fordult is volna az ajtó felé, de a herceg azt kérdezte:

— Nem maradsz velünk egy darabig?

A fremen feléje fordult, könnyed mozdulattal helyrerántotta a fátylát, megigazított alatta valamit. Paul egy pillanatra mintha egy vékony csövet pillantott volna meg, mielőtt a helyére került a fátyol.

— Van rá ok, hogy maradjak? — kérdezte a fremen. Szeretnénk kifejezni nagyrabecsülésünket — mondta a herceg.

— A becsület azt kívánja, hogy nemsokára másutt legyek — mondta a fremen. Még egy pillantást vetett Idahóra, sarkon fordult és kicsörtetett az ajtónállók között.

— Ha a többi fremen is ilyen, jól fogjuk szolgálni egymást — jegyezte meg a herceg.

Idaho kimérten felelt:

— A többi sem rosszabb, Sire.

— Tisztában vagy a feladatoddal, Duncan?

— Én vagyok a fremenekhez akkreditált követ, Sire.

— Sok múlik rajtad, Duncan. Legalább öt zászlóaljnyira lesz szükségünk ezekből az emberekből, mielőtt megrohannak minket a sardaukarok.

— Az nem fog könnyen menni, Sire. A fremenek igencsak független népség. — Idaho tétovázott, aztán folytatta: — És van még valami, Sire. Az egyik zsoldos, akivel elbántunk, épp ezt a kést akarta elszedni a haldokló fremen barátunktól. A zsoldos azt mondta, a Harkonnenek egymillió solaris jutalmat ajánlanak annak, aki a kezükbe ad egyetlen kriszkést!

Leto szemmel látható meglepetéssel kapta föl a fejét.

— Miért vannak úgy oda egy ilyen késért?

— Ezeket a késeket a homokférgek fogából csiszolják. A kriszkés a fremenek ismertetőjele, Sire. A birtokában egy kék szemű ember akármelyik sziecsbe be tudna férkőzni. Engem kérdőre vonnának ott, ahol nem ismernek, mert nekem nincsen fremen külsőm. De…

— Piter de Vries — mondta a herceg.

— Ördögien ravasz az az ember, uram — mondta Hawat.

Idaho visszadugta a kést a ruhája alá.