Frank Herbert - A Dűne

A herceggel szemben kivágódott az ajtó. Thufir Hawat csörtetett be, még a rendesnél is öregebbnek és cserzettebbnek látszott. Sietve végiglépdelt az asztal mentén, aztán vigyázzban megállt Letóval szemben.

— Uram — szólalt meg, de nem nézett a hercegre, mintha egy, a feje fölötti ponthoz beszélt volna —, most értesültem róla, hogy csalatkoznod kellett bennem. Szükségessé vált tehát, hogy benyújtsam a le…

— Ugyan, ülj már le és ne marháskodj! — szólt rá a herceg. A Paullal szemközti szék felé intett: — Ha hibát követtél el, az az volt, hogy túlbecsülted a Harkonneneket! A primitív agyukban ez a primitív trükk fogant meg. Mi nem primitív veszélyekkel számoltunk. És a fiam fáradságot nem kímélve beleverte a fejembe, hogy nagyrészt a tőled tanultak révén úszta meg a dolgot. Nem a te hibád volt! — Megveregette az üres szék támláját. — Ülj le, ha mondom!

Hawat beleroskadt a székbe.

— De…

— Nem akarok többet hallani róla — mondta a herceg. — Az incidens lezárult. Sürgetőbb ügyek várnak ránk. Hol vannak a többiek?

— Megkértem őket; hogy várjanak odakint, amíg én…

— Hívd be őket!

Hawat Leto szemébe nézett.

— Sire, én akkor is…

— Tudom, hogy kik az igazi barátaim, Thufir — mondta a herceg. — Hívd be az embereket!

Hawat nagyot nyelt.

— Igen, uram. — Megfordult a széken, kikiáltott a félig nyílt ajtón: — Gurney, hozd be őket!

Halleckkel az élen, sorban bejöttek a helyiségbe: elöl a törzstisztek, zord arccal, utánuk az ifjabb segédtisztek és szaktisztek, az ő arcukon lelkes buzgalom ült. Zörgés, csoszogás töltötte be a szobát, amíg elfoglalták a helyeiket. A levegőben a rachag serkentőszer enyhe illata érzett.

— Van kávé, ha kér valaki — mondta a herceg.

Végigtekintett az emberein. Jó anyag, gondolta. Az ember szerencsés lehet, ha ilyenek vannak mellette az efféle harcban. Megvárta, amíg a szomszéd szobából behozták a kávét és felszolgálták; észrevette egyik-másik arcon a fáradtság jeleit.

Aztán arcára öltötte a higgadt magabiztosság maszkját, fölállt, kopogott az asztalon.

— Hát, uraim — szólalt meg —, a jelek szerint a civilizációnknak annyira szokásává vált az invázió, hogy még egy egyszerű császári parancsnak sem tudunk engedelmeskedni anélkül, hogy ki ne ütközzenek a régi szokások.

Fanyar kuncogások hallatszottak az asztal körül, és Paul rájött, hogy az apja pontosan a kellő dolgot mondta, pontosan a kellő hangnemben ahhoz, hogy derűsebbé tegye a hangulatot itt. Még a hangjából érző enyhe fáradtság is helyénvaló volt.

— Azt hiszem, először érdemes lesz meghallgatnunk, megtudott-e Thufir valami újat a fremenekről, ami nincs benne a jelentésében — mondta a herceg. — Thufir?

Hawat fölpillantott.

— Van néhány gazdasági kérdés, amit az általános jelentésem után még tisztázni kell, Sire, de most annyit mondhatok, hogy a fremenek egyre inkább kívánatos szövetségeseknek látszanak. Most várakoznak, amíg meglátják, megbízhatnak-e bennünk, de a jelek szerint őszinte a viselkedésük. Ajándékokat küldtek nekünk — saját készítésű cirkoruhákat… térképeket a hátrahagyott Harkonnen-erősségek körüli egyes sivatagi területekről… — Lepillantott maga elé. A kémjelentéseik teljesen megbízhatóaknak bizonyultak, és nagy segítségünkre voltak a Változás Bírájával szemben. Küldtek még néhány apróbb ajándékot — ékszereket Lady Jessicának, fűszerlikőrt, cukrot, gyógyfüveket. Az embereim épp most vizsgálják át a szállítmányt, de úgy látszik, minden veszélytelen, nyoma sincs cselvetésnek.

— Tetszenek neked ezek az emberek, Thufir? — kérdezte valaki az asztal túlsó végéről.

Hawat a kérdező felé fordult.

— Duncan Idaho véleménye szerint csodálatra méltóak.

Paul az apjára pillantott, majd Hawatra, és megkockáztatott egy kérdést.

— Van valami új értesülésed arról, hogy hányan vannak a fremenek?

Hawat a fiúra nézett.

— Az élelem-előállításból és más jelekből ítélve, Idaho becslése szerint abban a barlangkomplexumban, ahol ő járt, mindent összevéve úgy tízezren lehettek. A vezérük azt mondta, ő egy kétezer tűzhelyből álló sziecs ura. Minden valószínűség szerint igen sok ilyen sziecsközösség létezik. Úgy látszik, mindannyian valami Lietnek fogadtak engedelmességet.

— Ez új — mondta Leto.

— Lehet, hogy tévedek, uram. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez a Liet talán valami helyi istenség.

Az asztal közepe táján valaki megköszörülte a torkát, aztán megszólalt:

— Biztos, hogy összeköttetésben állnak a csempészekkel?

— Mialatt Idaho ott volt, abból a sziecsből útnak indult egy csempészkaraván, nagy fűszerrakománnyal. Málhás állatokat használtak, és célzást tettek rá, hogy tizennyolc napi út áll előttük.

— Úgy rémlik — mondta a herceg —, hogy ez alatt a zűrzavaros időszak alatt megkettőződött a csempészek aktivitása. Ezen el kell gondolkodni. Amiatt nem kell főjön a fejünk, hogy néhány engedély nélküli fregatt el-elszállít egy-egy rakomány fűszert a bolygóról — ez mindig is így volt. De hogy sejtelmünk se legyen róla, hogy mi folyik — az már nem jó!

— Van valami terved, Sire? — kérdezte Hawat.

A herceg Halleckre nézett.

— Gurney, a te vezetéseddel szeretnék küldöttséget, vagy ha úgy tetszik, követséget küldeni, hogy fölvegyük a kapcsolatot ezekkel a romantikus üzletemberekkel. Közöld velük, hogy szemet hunyok az ügyleteik fölött mindaddig, amíg hercegi dézsmát szolgáltatnak be nekem. Hawat becslése szerint az ügyleteikhez eddig szükséges megvesztegetés meg a külön harcosok négyszer annyit vittek el.

— Mi lesz, ha ez a fülébe jut a Császárnak? — kérdezte Halleck. — Féltékenyen őrzi a KHAFT-profitját, uram!

Leto elmosolyodott.

— Az egész dézsmát nyíltan elkönyveljük IV. Shaddam számlájára, és törvényes módon levonjuk az adóköteles bevételünkből. Ezzel próbáljanak meg valamit csinálni a Harkonnenek! Ugyanakkor tönkreteszünk néhány helyi nagyságot, akik a Harkonnen-rendszerben megszedték magukat. Nincs több megvesztegetés!

Halleck arca mosolyra rándult.

— Ó, Sire, ez aztán az övön aluli ütés! Bárcsak látnám a báró képét, amikor értesül róla!

A herceg Hawathoz fordult.

— Thufir, megszerezted azokat a számlakönyveket, amiket mondtad, hogy meg tudsz vásárolni?

— Igen, uram. Most is éppen tanulmányozzák őket a fiúk. De én is átfutottam őket, és egy durva becsléssel már szolgálhatok.

— Akkor halljuk!

— A Harkonnenek tízmilliárd solarist zsebeltek be innen háromszázharminc naponként!

Elfojtott hangok hallátszottak az asztal körül. Még az ifjabb segédtisztek is, akik eddig némi unalomnak adták jelét, most fölegyenesedtek, tágra nyílt szemmel meredtek egymásra.

Halleck azt mormogta:

— „Mert kiszívják ők a tenger gazdagságát, a homokban rejtező kincseket, is.”

— Látjátok, uraim — mondta Leto. — Van-e köztünk olyan naiv lélek, aki elhiszi, hogy a Harkonnenek csöndben összecsomagolnak, és itt hagyják mindezt csak azért, mert a Császár parancsot adott rá?

Általános fejrázás, egyetértő mormogás volt a válasz.

— Fegyverrel kell elvennünk, ami megillet minket — mondta Leto. Hawathoz fordult. — Ez jó alkalom, hogy beszámolj a felszerelésünkről. Hány homokjárót, aratót, fűszergyárat hagytak itt nekünk, és hogy állunk a tartozékokkal?