Frank Herbert - A Dűne

— A mi fűszerünket, uram?

— A miénket. De az űrkomppal menne a régi rezsim jó néhány fűszervadásza is. Éltek a lehetőségükkel, hogy a hűbérváltozással eltávozzanak, és a Változás Bírája engedélyezi. Ezek értékes, öreg rókák, Gurney, vannak vagy nyolcszázan! Mielőtt az űrkomp fölszáll, meg kell győznöd néhányukat, hogy álljanak be hozzánk.

— Mennyire erélyes eszközökkel győzzem meg őket, Sire?

— Azt szeretném, hogy önszántukból dolgozzanak nekünk. Ezek az emberek olyan tapasztalattal és olyan képzettséggel rendelkeznek, amilyemre szükségünk van. Az, hogy most elmennek, arra utal, hogy nem részei a Harkonnen-gépezetnek. Hawat szerint lehet néhány beépített ember a csoportban, de Hawat orgyilkost lát minden bokorban.

— Thufir már jó néhány igencsak tevékeny bokrot elkapott a maga idejében, uram.

— És még jó néhány hátravan. De azt hiszem, túl sok fantáziát tételezne föl a Harkonnenekről, hogy ügynököket építsenek be egy távozó csoportba.

— Meglehet, Sire. Hol vannak az illetők?

— Az alsó szinten, egy váróban. Javaslom, hogy menj le, játssz el egy-két melódiát, hogy meglágyítsd a szívüket, aztán add rá a nyomást. A megfelelő embereknek vezető pozíciót kínálhatsz. Ajánlj húsz százalékkal magasabb bért, mint amennyit a Harkonnenek alatt kaptak.

— Ne többet, Sire? Ismerem a Harkonnen-bérskálát. És akiknek a zsebükben van a végkielégítés, a szívükben meg a csavaroghatnék… hát, Sire, azokat nemigen marasztalja itt húsz százalék!

— Akkor az egyes esetekben cselekedj a belátásod szerint — felelte türelmetlenül Leto. — Csak tartsd az eszedben, hogy a kincstárunk nem kimeríthetetlen! Ahol tudsz, maradj a húsz százaléknál. Különösen kellenek a fűszersofőrök, időlesők, dűnelegények — mindenki, akinek sivatagi jártassága van.

— Értem, Sire. „Ádáz férfiak ők, kik jőnek: arcuk rideg, mint a keleti szél, és nem lesz rabtartójuk már a homok.”

— Lélekemelő idézet — mondta a herceg. — Add át az embereidet valamelyik helyettesednek. Tartass vele egy rövid eligazítást a víztakarékosságról, aztán éjszakára itt, a leszállópálya melletti körletekben helyezkedjenek el! Az indítószemélyzet majd útbaigazítja őket. És ne feledkezz el a Hawatnak szánt emberekről!

— Háromszáz a legjavából, Sire. — Halleck fölvette az űrzsákját. — Hol jelentkezzem nálad, amikor végeztem?

— Beköltöztem itt az egyik fenti tanácsterembe. Majd ott értekezünk. Új széttagolódási rendet akarok kialakítani, úgy, hogy minden új területre elsőként a páncélos rajok menjenek ki.

Halleck már elfordulóban volt, most megmerevedett, elkapta Leto tekintetét.

— Csak nem ilyesféle kalamajkára számítasz, Sire? Úgy tudtam, jelen van a Változás Bírája!

— Nyílt küzdelem és titkos is… — mondta a herceg. — Lesz itt még vérontás bőven, amíg végzünk.

— „És a víz, melyet a folyóból merítesz, vérré változik a kiszáradt föld színén” — idézte Halleck.

A herceg fölsóhajtott.

— Igyekezz vissza, Gurney!

— Igenis, uram. — Halleck vigyorától megvonaglott a sebhelye. — „Íme, mint a sivatag vadszamara, megyek végezni munkámat.” — Megfordult, határozott léptekkel a terem közepére ment, megállt, amíg kiadta az utasításait, aztán kisietett a tömegen át.

Leto csak nézett utána, megcsóválta a fejét. Halleck állandó meglepetésforrás volt — a feje tele dalokkal, idézetekkel, cikornyás fordulatokkal, a szíve azonban egy orgyilkosé, ha a Harkonnenekkel kellett elbánni.

Pár pillanat múlva Leto is átment a termen a szemközti lifthez, könnyed kézlegyintéssel viszonozva a tisztelgéseket: Meglátott egy propagandistát, megállt, közölt vele valamit, amit aztán a megfelelő csatornákon továbbítani lehet az embereknek: akik magukkal hozták a feleségüket, azokat bizonyára érdekli, hogy az asszonyok biztonságban vannak, és hol találhatók. A többiek pedig jó, ha megtudják, hogy az itteni lakosság között szemlátomást több a nő, mint a férfi.

A herceg megveregette a propagandista karját, ezzel a jellel adva értésére, hogy ez az üzenet elsőrendű fontosságú, haladéktalanul továbbítsa, aztán továbbment. Odabólingatott az embereknek, rájuk mosolygott, váltott néhány tréfás megjegyzést egy zászlóssal.

A parancsnoknak mindig magabiztosnak kell látszania, gondolta. Mindenki benned hisz, a te válladra nehezedik az ő hitük, miközben a kritikus helyen ülsz, és nem adhatod jelét…

Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre becsukódott mögötte a lift, és megfordulván, csak a személytelen ajtókkal nézett szembe.

Meg akarták ölni a fiamat!

— A hadviselés egész elmélete az elfogadható kockázat elmélete — mondta a herceg —, de amikor oda fajul a helyzet, hogy az ember a tulajdon családját kockáztatja, akkor a szenvtelen mérlegelés háttérbe szorul… egyéb dolgok mögött.

Tudta, hogy nem fojtja vissza annyira a haragját, mint amennyire kellett volna. Megfordult, hosszú léptekkel végigment a tanácskozóasztal mellett, aztán vissza.

A herceg és Paul kettesben voltak a leszállópálya tanácskozótermében. Kongóan üres helyiség volt, csak a hosszú asztal állt benne, körülötte ódivatú, háromlábú székek, az egyik végénél egy térképtartó meg egy vetítő. Paul az asztalnál ült, a térképtartó közelében. Már beszámolt apjának a fürkészvadásszal történtekről, és arról is, hogy a herceget árulás fenyegeti.

A herceg megállt a fiúval szemben, az asztalra csapott.

— Hawat azt mondta, a ház teljesen biztonságos!

Paul tétován szólalt meg:

— Először én is haragudtam. És Hawatot hibáztattam. De a támadás kívülről jött. Egyszerű volt, ravasz és közvetlen. Sikerrel is járt volna, ha nem kapok jó kiképzést tőled és sok mástól — köztük Hawattól is.

— Még védelmezed?! — méltatlankodott a herceg.

— Igen.

— Öregszik. Egyszerűen öregszik. Le kéne…

— Bölccsé tette a sok tapasztalat. Hány hibáját tudnád most fölsorolni?

— Nekem kellene védenem — mondta a herceg. Nem neked!

Paul elmosolyodott.

Leto leült az asztalfőre, a fia kezére tette a kezét.

— Az utóbbi időben… érettebb lettél, fiam. — Elvette a kezét. — Örömmel tölt el. — Viszonozta a fiú mosolyát. — Hawat saját magát fogja büntetni. Több haragot fog maga ellen fordítani emiatt, mint amennyit mi ketten együtt rá tudnánk zúdítani!

Paul a térképtartó mögötti sötét ablakok felé pillantott, kinézett az éjszakai feketeségbe. A szoba fénye visszaverődött az erkély korlátjáról odakint. Paul valami mozgást látott, felismerte egy Atreides-egyenruhás őr alakját. A fiú megint a fehér falra nézett az apja mögött, aztán le az asztal fényes lapjára, tulajdon, ökölbe szorított kezére.