Frank Herbert - A Dűne

A leszállópálya irányítótornyában Leto Atreides herceg nekitámaszkodott a mellvédnek. Az éjszaka első holdja, mint valami kissé összelapított ezüstpénz, már magasan állt a déli látóhatár fölött. Alatta a Pajzsfal csipkés élű sziklái kiszáradt cukormázként fénylettek a könnyű porfátylon át. Balra Arrakeen fényei ragyogtak a porködben — sárgán… fehéren… kéken.

A herceg a hirdetményekre gondolt, melyek aláírásával ellátva ott voltak már a bolygó minden sűrűbben lakott helyén: „Fényes Padisah Császárunk megbízott, hogy vegyem birtokba ezt a bolygót, és vessek véget minden viszálynak.”

Ennek a rituális formaságnak a gondolatától elfogta a magányosság érzése . Kit lehet elbolondítani avval az üres jogi frázissal? A fremeneket aligha. De az Alsóbb Házakat sem, akik az Arrakis belső kereskedelmét tartják a kezükben… és szinte az utolsó emberig Harkonnen-bábok.

Meg akarták ölni a fiamat!

Nehéz volt uralkodni feltörő indulatán.

Látta, hogy valami jármű fényei közelednek Arrakeen felől. Remélte, hogy az őrség szállítójárműve, amely Pault hozza. A késlekedés idegtépő volt, még ha a herceg tudta is, hogy Hawat helyettesében csak az óvatosság dolgozik.

Meg akarták ölni a fiamat!

Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a haragos gondolatokat, visszafordította a tekintetét a leszállópálya felé, ahol öt fregattja sorakozott a terület szélén, mint hatalmas, mozdulatlan silbakok.

Jobb az óvatos halogatás, mint a…

Hawat helyettese kitűnő ember, figyelmeztette magát. Nagyreményű, rendíthetetlen hűségű.

Fényes Padisah Császárunk…

Bárcsak ennek a dekadens helyőrségi városnak a lakói láthatnák a Császár magánlevelét, melyet „nemes hercegéhez” intézett, olvashatnák az elfátyolozott nőkre és férfiakra tett lenéző célzásokat: „… de hát mi egyebet is várhatna az ember az olyan barbároktól, akiknek leghőbb vágya, hogy kívül éljenek a faufreluchok rendezett biztonságán?”

A herceg ebben a pillanatban úgy érezte, leghőbb vágya az, hogy véget vessen minden osztálykülönbségnek, és eszébe se kelljen többször jutnia a vérfagyasztó „rendnek”. Fölemelte a pillantását a porfátyol fölé, a rezzenetlen fényű csillagokra, s azt gondolta: Valamelyik aprócska fénypont körül ott kering a Caladan… de én már sohasem látom meg a hazámat! Hirtelen éles fájdalomként hasított bélé a Caladan iránti honvágy. Úgy érezte, mintha nem belülről fakadt volna, hanem a Caladan nyúlt volna ki feléje. Hiába is erőlködött volna, nem tudta ezt a sivár pusztaságot, az Arrakist a magáénak érezni, és nem hitte, hogy valaha is sikerülne.

El kell lepleznem az érzéseimet, gondolta. A fiú érdekében. Ha egyáltalán lesz hazája, ennek a világnak kell annak lennie! Ha én úgy gondolok is az Arrakisra, mint a pokolra, ahová halálom előtt kerültem, neki találnia kell itt valamit, ami lelkesítse. Valaminek lennie kell itt!

Egy pillanatra elöntötte az önsajnálat, tüstént megvetően el is hessegette, és nem tudni, miért, fölidéződött benne egy vers két sora, melyet gyakran hallott Gurney Hallecktől:

Hát itt aztán bőven találhat Gurney sívó homokot, gondolta a herceg. Azok mögött a holdfényben ezüstlő sziklák mögött kietlen sivatag húzódott — kopár sziklatömeg, dűnék, futóhomok, föltérképezetlen, csontszáraz pusztaság, itt-ott a szélén — és talán elszórva beljebb is — pár maroknyi fremen. Ha még reményt adhat valami az Atreides-dinasztiának, az a fremen nép.

Feltéve, hogy a Harkonneneknek nem sikerült beférkőzni még a fremenek közé is a maguk ocsmány ármányaival…

Meg akarták ölni a fiamat!

Fülsértő, fémes zaj rezgése hatotta át a tornyot, megremegtette a herceg keze alatt a mellvédet. Lezuhantak előtte a védőlemezek, elzárták a kilátást.

Az űrkomp érkezik, gondolta. Ideje lemenni és munkához látni. Sarkon fordult, lement a lépcsőn, elindult a nagy gyülekezőterem felé. Igyekezett megőrizni a nyugalmát, előkészíteni arckifejezését a közelgő találkozáshoz.

Meg akarták ölni a fiamat!

Már tódultak befelé az emberek a leszállópályáról, amikor Leto odaért a sárga kupolás helyiséghez. A vállukon hozták űrzsákjaikat, kurjongattak, zsivajogtak, mint a vakációról megérkező diákok.

— Hé, érzed, hogy húzza a tojásaidat? Ez már gravitáció, öregem!

— Hány gé van errefelé? Jó nehéznek érzem!

— A nagykönyv szerint kilenctized!

A szavak kereszttüze betöltötte a nagy termet.

— Jól megnézted lefelé jövet ezt a porfészket? Hol az a rengeteg kincs, he?

— A Harkonnenek magukkal vitték!

— Tudod, mi nekem most a, kincs? Egy forró zuhany, aztán a jó, puha ágyikó!

— A füleden ültél, te marha? Itt nincs zuhany! Legfeljebb homokkal sikálhatod le magad.

— Hé, csönd legyen! Itt a herceg!

A herceg kilépett a lépcsős bejáróból a hirtelen elcsöndesült terembe.

Gurney Halleck jött hosszú lépésekkel a tömeg élén, vállán a zsák, a másik kezében a kilenchúrú baliset nyakát szorongatta. Hosszú ujjú, széles hüvelykű keze volt, tele apró, finom mozdulatokkal, melyek oly pompás zenét tudtak kicsalni a balisetből.

A herceg nézte Hallecket, csodálattal figyelte a csúf, szögletes mozgású férfit, a gyémántcsillogású szemet, melynek tekintete egyszerre volt vad és megértő.

Lám, egy ember, aki kívül van a faufreluchokon, habár eleget tesz minden előírásuknak. Hogy is mondta Paul? „Gurney, a vitéz.”

Halleck vékony szálú, szőke haja eltakarta fején a kopasz foltokat. Széles szája kedélyes, csúfondáros mosolyra húzódott, a tintalián-sebhely mintha önálló életet élve vonaglott volna az állán, nyakán. Egész lényéből fesztelen, de bármikor bevetésre kész, magabiztos erő sugárzott. Odalépett a herceg elé; meghajolt.

— Gurney — mondta a herceg.

— Uram. — Gurney a balisettel a mögötte jövők felé intett. — Ez az utolsó eresztés. Szívesebben jöttem volna az elsővel, de…

— Ne félj, még nem fogytak el a Harkonnenek — mondta a herceg. — Álljunk félre, Gurney, ahol nyugodtan beszélhetünk!

Behúzódtak egy alkóvba, egy pénzbedobós vízautomata mellé. A többiek tömege mormogott, kavargott a nagy helyiségben. Halleck egy sarokba lökte a zsákját. A balisetet nem engedte el.

— Hány embert tudsz átadni Hawatnak? — kérdezte a herceg.

— Thufir bajban van, Sire?

— Csak két ügynökét veszítette el, de az előreküldött emberei kitűnő képet alkottak az egész itteni Harkonnen-felállásról. Ha gyorsan mozgunk, szerezhetünk egy lélegzetvételnyi időt, annyi biztonságot, amennyire most szükségünk van. Hawat használni tud mindenkit, akit most nélkülözhetsz, ha nem riadnak vissza egy kis késforgatástól.

— Oda tudok adni háromszázat a javából — mondta Halleck. — Hová küldjem őket?

— A főkapuhoz. Hawatnak már vár ott egy ügynöke, átveszi őket.

— Tüstént intézkedjem, Sire?

— Várj egy pillanatig! Van egy másik gondunk is. A pályaparancsnok valamilyen ürüggyel hajnalig itt fogja tartani a kompot. A Liga csillagbárkája, amelyik idehozott minket, folytatja az útját. Az űrkomp következő fogadója egy teherhajó lesz. Fűszerrakományt visz.