Frank Herbert - A Dűne

— Naponta egy gyűszűnyit… — ismételte meg a herceg.

Kynes az ujjával megnyomogatta a ruha homlokpárnáját.

— Ez esetleg dörzsöl majd egy kicsit. Ha zavar, kérlek, szóljál, és valamivel szorosabbra vehetem.

— Köszönöm — mondta a herceg. Kynes hátralépett, Leto megmozgatta a vállát a ruhában, és ráébredt, hogy valóban kellemesebb érzés — szorosabb, nem olyan idegesítő.

Kynes Paulhoz fordult.

— No, most lássunk téged, fiú!

Jó anyagból van, de meg kell tanulnia a helyes megszólítást, gondolta a herceg.

Paul mozdulatlanul hagyta; hogy Kynes megvizsgálja a ruhát. Furcsa érzés volt, amikor magára vette a könnyen gyűrődő, síkos anyagú öltözéket. Teljes bizonyossággal tudta, hogy soha életében nem volt még rajta cirkoruha. Ahogy azonban Gurney tapasztalatlan útmutatásával beállította a tapadópárnákat, mintha minden mozdulata természetes, ösztönös lett volna. Amikor megszorította a mellkasán, hogy a légzésből a lehető legtöbb keringető energiát nyerje, tudta, mit csinál és miért. Amikor szorosan a nyakára és a homlokára illesztette a párnákat, tudta, hogy így kell elkerülni, hogy feldörzsölje.

Kynes fölegyenesedett, csodálkozó arckifejezéssel hátralépett.

— Viseltél már cirkoruhát? — kérdezte.

— Most van rajtam először.

— Valaki beigazította rajtad?

— Nem.

— A sivatagi csizmád éppen csúszósra van beállítva a bokádon. Ki mondta, hogy így csináld?

— Csak így látszott helyesnek.

— Hát így is helyes, az biztos…

És Kynes zavartan megdörgölte az arcát. Megint a legenda jutott az eszébe: „És úgy ismeri szokásaitokat, mintha közöttetek született volna.”

— Ne vesztegessük az időt — mondta a herceg. Intett a várakozó topter felé, aztán odament, egy bólintással viszonozta az őr tisztelgését. A többiek követték. Leto bemászott, becsatolta a biztonsági övet, ellenőrizte a műszereket. A gép teste halkan megnyikordult, ahogy a többiek is bemásztak.

Kynes becsatolta az övét, szemügyre vette a légijármű párnás kényelmét, a szürkészöld, puha kárpitot, a csillogó-villogó műszereket. Szűrt, tisztára mosott, párás levegőt érzett a tüdejében, ahogy becsapódtak az ajtók, és felsurrogtak a ventilátorok.

Minden olyan puha! gondolta.

— Kész, uram — mondta Halleck.

Leto bekapcsolta a szárnymeghajtást, érezte, ahogy a szárnyak begörbülnek, lecsapnak — egyszer, kétszer… Tíz méteren belül a levegőbe emelkedtek, aztán a szárnyak a testhez simultak, és a hátsó sugárhajtóművek meredek, sziszegő emelkedőbe hajtották a gépet.

— Délkeletre, a Pajzsfalon át — mondta Kynes. — Azt mondtam a homokmesterednek, oda összpontosítsa a felszerelést.

— Rendben.

A herceg beállt a kísérői elé, a másik két gép fölvette a védőalakzatot, ahogy megindultak délkelet felé.

— Ezeknek a cirkoruháknak a felépítése és kivitelezése magas műszaki színvonalról árulkodik — jegyezte meg a herceg.

— Egyszer majd talán megmutatok egy sziecsi gyárat — mondta Kynes.

— Érdekelne — mondta a herceg. — Úgy tudom, egyik-másik helyőrségi városban is készítenek cirkoruhákat.

— Silány utánzatok — mondta Kynes. — Amelyik dűnelakónak kedves az élete, az fremen ruhát hord.

Nem is tehet mást.

— És egy gyűszűnyinél több vizet nem veszít benne?

— Ha jól van beállítva, szoros a homlokpárna, és minden illesztése hézagmentes, akkor a legtöbb vizet a tenyerén át veszíti el az ember — mondta Kynes. — Lehet persze cirkokesztyűt viselni, ha nem kell finom munkát végezni benne, de kint a sivatagban a fremenek legtöbbje bedörzsöli a kezét a karbolcserje levével. Megakadályozza az izzadást.

A herceg lepillantott balra, a Pajzsfal töredezett tömegére — sziklafalak, szakadékok, fekete törésvonalak a sárgásbarna foltok. Olyan volt, mintha valaki ledobta volna ezt a kőtömeget az űrből, aztán ott hagyta volna, ahol széttörött.

Átrepültek egy sekély medence fölött, amelyben éles körvonallal látszott a délre nyíló kanyonból bekúszó szürke homokfolyó. A homokágak szétterültek, aztán elenyésztek a medencében, száraz deltaként a sötét kőzeten.

Kynes hátradőlt, azok a víztől duzzadó testek jártak az eszében, amelyeket kitapintott a cirkoruhák alatt. A herceg és fia pajzsövet viselt a köpenye fölött, lassú lövedékű tűvetőket az övén, érme méretű vészjelző rádióadókat a nyakukban, zsinóron. Mindkettő kést hordott a csuklójára csatolt tokban, és a tokok viseltesnek látszottnak. Különös ötvözetei a lágyságnak és a fegyveres erőnek, gondolta Kynes. És volt bennük valami tartás, ami a Harkonnenekből teljesen hiányzott.

— Amikor jelentést teszel a Császárnak az itteni hatalomváltásról — szólalt meg Leto —, azt fogod jelenteni, hogy megtartottuk az előírásokat? — Kynesre pillantott, aztán vissza, maguk elé.

— A Harkonnenek elmentek, ti idejöttetek.

— És minden úgy van, ahogy lennie kell? — érdeklődött Leto.

A pillanatnyi feszültség észrevehető volt abban, ahogy Kynes állkapcsán megfeszült egy izom.

— Mint planetológus és a Változás Bírája, közvetlenül a Császárság hatáskörébe tartozom… uram.

A herceg zordan elmosolyodott.

— De mind a ketten ismerjük a realitásokat.

— Ne feledd, hogy Őfelsége támogatja a munkámat.

— Csakugyan? És mi a munkád?

A rövid csendben Paul azt gondolta: Az apám túl erőszakos ezzel a Kynesszal! Halleckre pillantott, de a harcos trubadúr kibámult a kopár tájra.

Kynes ridegen válaszolt:

— Természetesen a planetológusi feladataimra gondolsz.

— Természetesen.

— Legnagyobbrészt a száraz vidékek biológiája, botanikája… meg egy kis geológia, magfúrások, próbák. Egy egész bolygó lehetőségeit sohasem lehet teljesen kimeríteni.

— A fűszerrel kapcsolatban is végzel vizsgálatokat?

Kynes arra fordult, Paul jól látta a kemény arcélt. — Különös kérdés, uram.

— Vésd az eszedbe, Kynes, hogy ez most az én hűbérbirtokom! Az én módszereim mások, mint a Harkonnenekéi. Nem baj, ha vizsgálod a fűszert, amíg én is részesülök a fölfedezéseidből.

A planetológusra pillantott. — A Harkonnenek nem szívelték, ha bárki is a fűszer után szaglászik, ugye?

Kynes farkasszemet nézett vele, de nem felelt.

— Őszintén beszélhetsz — mondta a herceg —, nem kell féltened a bőrödet.

— A Császári Udvar bizony csakugyan messze van — mormolta Kynes. És azt gondolta: Mire számít ez a vízpuha hódító? Azt hiszi, olyan ostoba vagyok, hogy a szolgálatába szegődöm?

A herceg kuncogott egyet, de előrefigyelt, a műszerekre.

— Némi fanyarságot vélek kihallani a hangodból, uram! — jegyezte meg. — Berontottunk ide egy sereg zsoldossal, egy sereg bérgyilkossal, mi? És most arra számítunk, hogy tüstént fölismeritek, mások vagyunk, mint a Harkonnenek…

— Láttam, micsoda propagandával árasztottatok el sziecset, falut — mondta Kynes. — Szeressétek a jóságos herceget. Azok a te…

— Hé, te! — csattant föl Halleck. Odakapta a fejét, előrehajolt.

Paul a karjára tette a. kezét.

— Gurney! — szólt rá a herceg is, és hátrapillantott. — Ez az ember sokáig élt ezen a bolygón a Harkonnenekkel.

Halleck hátradőlt.

— Jól van, uram.

— Az a Hawat nevű embered agyafúrt ugyan, de a célja napnál világosabb — mondta Kynes.