Frank Herbert - A Dűne

A herceg a kezébe vette a mikrofont, beütötte a parancsnoki frekvenciát.

— Kettőtök dobja ki a pajzsgenerátorát — mondta. — Az egyes és a kettes. Akkor még egy-egy embert föl tudtok venni. — Visszaállt az üzemi frekvenciára, és felharsant a hangja: — Figyelem, Delta Ajax kilences! Kifelé, de rögtön! Ez a hercegetek parancsa! Futás, különben lézerrel aprítom szét azt a hordót!

A fűszergyártó elejénél kivágódott egy csapóajtó, a Végén a másik, a tetején a harmadik. Az emberek kitódultak, lecsúsztak, lehuppantak a homokra. Az utolsó egy magas férfi volt, foltos munkaruhában. Az egyik hernyótalpra ugrott le, onnan a homokra.

A herceg a helyére tette a mikrofont, kilépett a szárnylépcsőre, elkiáltotta magát:

— Mindegyik figyelőbe két ember!

A foltos ruhájú férfi kiválasztott négy párt a legénységből, ellökdöste őket a túloldalon várakozó topterek felé.

— Négy ide! — kiáltotta a herceg. — Négyen abba a hátsóba! — Ujjával a mögötte álló kísérő gép felé bökött. Az őrök éppen most szuszakolták ki belőle a pajzsgenerátort. — A többiekbe hárman-hárman! Futás, ti homoki lajhárok!

A magas férfi végzett az emberek szétosztásával, nehézkes léptekkel elindult feléjük, nyomában három társa.

— Hallom a férget, de nem látom — mondta Kynes.

Most már a többiek is hallották — érdes csusszanások jöttek egyre közelebb.

Micsoda slampos közlekedés — dörmögte a herceg.

Körülöttük csapkodó szárnyakkal kezdtek fölemelkedni a homokról a gépek. A látvány arra emlékeztette a herceget, amit egyszer a szülőbolygója dzsungelében látott, amikor hirtelen kilépett egy tisztásra, és a vadbivaly teteme mellől egyszerre föllebbentek a dögevő madarak.

A fűszermunkások odaértek a topter oldalához, egyenként bemásztak a herceg mögé. Halleck segített nekik, berángatta őket a hátsó ülés helyére.

— Befelé, fiúk! — harsogta. — De gyorsan!

Paul beszorult a sarokba az izzadt emberek mellé, megcsapta a félelem szaga, észrevette, hogy két embernek laza a nyakán a cirkoruha. Elraktározta az információt későbbi felhasználásra. Az apjának majd nagyobb fegyelmet kell tartania a cirkoruha-viselésben. Az emberek hajlamosak az elkanászodásra, ha az ilyesmit nem ellenőrzik.

Az utolsó munkás szuszogva bekászálódott.

— A féreg! — lihegte. — Már majdnem itt van! Pucolás!

A herceg beült a vezetőülésbe. A homlokát ráncolta.

— Az eredeti kontaktusbecslés szerint még majdnem három percünk van. Jól mondom, Kynes? — Becsukta az ajtót, ellenőrizte a zárását.

— Pontosan, uram — mondta Kynes, és azt gondolta: Nem veszíti el a fejét ez a herceg!

— Hátul minden rendben, Sire — mondta Halleck.

A herceg bólintott, nézte, ahogy az utolsó kísérő gép is felszáll. Aztán beállította a gyújtást, még egy pillantást vetett a szárnyakra és a műszerekre, és megnyomta a sugárhajtóművek indítógombját.

A felszállás gyorsulása mélyen az ülésekbe préselte a herceget és Kynest, egymáshoz nyomta a hátsó ülésen szorongókat. Kynes figyelte, hogyan bánik a herceg a kezelőszervekkel — finoman, de biztos kézzel. A topter most már a magasba emelkedett, a herceg szemügyre vette a műszereket, kitekintett jobbra-balra a két szárnyra.

— Igencsak meg vagyunk terhelve, Sire — mondta Halleck.

— Ennek a gépnek a tartalékaiba bőven belefér — mondta a herceg. — Magad sem gondoltad komolyan, hogy ilyen rakományt veszélyeztetnék, igaz, Gurney?

Halleck elvigyorodott.

— Egy pillanatig sem, Sire.

A herceg balra döntötte a gépet, nagy ívben emelkedett fölfelé a fűszergyár fölött.

Az ablak melletti sarokba szorított Paul lenézett a homokon álló, mozdulatlan gépezetre. A féregnyom körülbelül négyszáz méternyire tőle véget ért. Most mintha örvényleni kezdett volna a homok a fűszergyár körül…

— A féreg odaért alája — mondta Kynes. — Most olyasmit fogtok látni, amit kevesen látnak.

Szálló por borította árnyékba a homokot a gépezet körül. A hatalmas sárga-kék test jobbra kezdett dőlni. Gigászi homokörvény kezdett kialakulni azon az oldalán. Egyre gyorsabban kavargott. Homok és por töltötte be a levegőt immár több száz méteres körzetben.

Aztán meglátták!

Hatalmas lyuk nyílt a homokban. A napfény csillogó, fehér küllőkön villant meg benne. A lyuk átmérője legalább kétszerese volt a fűszergyár hosszúságának. A gépezet por- és homokfelleg közepette becsusszant a nyílásba. A lyuk összezárult.

— Istenek, micsoda egy szörnyeteg! — mormolta a Paul mellett ülő.

— Bekapta az összes fűszerünket! — dörmögte egy másik.

— Valaki megfizet ezért — mondta a herceg. — Ezt megígérem.

Abból, amilyen érzelemmentes volt az apja hangja, Paul érezte, hogy a belsejében tombol a düh. Ez bűnös pazarlás volt!

Csend lett, nagy csend — és meghallották Kynes hangját.

— Áldott legyen a Mester és az ő vize — mormolta. — Áldott legyen jövése, menése. Tisztítsa meg útjában s világot; őrizze meg a világot népének…

— Mit mondasz? — kérdezte a herceg.

Kynes nem válaszolt.

Paul a körülötte szorongókra pillantott. Riadtan meredtek a háttal ülő Kynesra. Az egyik azt suttogta:

— Liet!

Kynes megfordult, szúrós szemmel ránézett. A férfi zavartan lesütötte a szemét.

Egy másik munkás köhögni kezdett, szárazon, érdesen, alig tudta abbahagyni. Aztán zihálva kifakadt:

— A francba ezt a rohadék helyet!

A magas, foltos ruhájú dűnelakó, aki utolsónak hagyta el a fűszergyárat, rászólt:

— Nyughass, Coss! Csak rosszabb lesz a köhögésed tőle! — Úgy helyezkedett a többiek között, hogy előreláthasson a hercegre. — Te volnál hát a Leto herceg — mondta. — Neked mondunk köszönetet az életünkért. Mielőtt megjöttél, már elkönyveltük, hogy ott veszünk.

— Hallgass, ember, ne zavard a herceget — mormolta Halleck.

Paul Halleckre pillantott. Eszerint ő is észrevette a feszültség ráncait a herceg szája körül. Az embernek ajánlatos volt óvatosan viselkednie ilyenkor, ha a herceg haragra lobbant.

Leto fokozatosan kivette a gépet a nagy emelkedő körből, aztán újabb mozgásra lett figyelmes odalent a homokon. A féreg már eltűnt a mélységben, de annak a helynek a közelében, ahol percekkel azelőtt a fűszergyár állt, két alakot lehetett látni. Távolodtak a homokmélyedéstől, északnak tartottak. Úgy látszott, mintha siklanának a homokon, a lépteik nyomán szinte nem is szállt fel por.

— Kik azok odalenn?! — csattant fel a herceg.

— Két ismerős dűnelegény, akik fölkéredzkedtek, Sire — mondta a magas dűnelakó.

— Miért nem szóltatok róluk?

— Ők tudták, mit kockáztatnak, Sire — mondta a férfi.

— Uram — szólt közbe Kynes —, ezek az emberek tudják; hogy vajmi keveset lehet tenni azokért, akik ott rekednek a sivatagban a féregvidéken.

— A bázisról kiküldünk értük egy toptert! — csattant fel a herceg.

— Ahogy kívánod, uram — mondta Kynes. — De mire ideér, aligha lesz kit fölszednie.

— Akkor is kiküldjük — mondta a herceg.

— A közvetlen közelben voltak, amikor a féreg felbukkant — mondta Paul. — Hogy menekültek meg?

— A lyuk fala változó meredekségű, ezért nagyon csalóka a látszólagos távolság — mondta Kynes.

— Csak fogy itt az üzemanyag, Sire — jegyezte meg Halleck.

— Rendben van, Gurney.