Frank Herbert - A Dűne

A herceg visszafordult a géppel a Pajzsfal irányába. A kísérő gépek abbahagyták a körözést, elfoglalták helyeiket fölötte-mögötte mindkét oldalon.

Paul azon törte a fejét, amit a dűnelakó és Kynes mondott. Érzékelte, hogy ezek féligazságok, illetve szemenszedett hazugságok. Azok az emberek odalent olyan biztonsággal siklottak tova a homokon, a mozgásuk nyilvánvalóan úgy volt kiszámítva, hogy ne csalogassa vissza a mélységből a férget…

Fremenek! — gondolta Paul. Ki más járna ilyen biztosan a sivatagban? Ki mást lehetne magától értetődően kihagyni a mentésből — hiszen őket semmilyen veszély nem fenyegeti? Ők tudják, hogyan lehet itt megmaradni! Ők tudják, hogyan lehet túljárnia féreg eszén!

— Mit kerestek nálatok a fremenek? — kérdezte Paul.

Kynes hátrakapta a fejét.

A magas dűnelakó tágra nyílt szemmel nézett a fiúra — tágra nyílt, csupakék szemmel.

— Hát ez a legény kicsoda? — kérdezte.

Halleck úgy helyezkedett, hogy a férfi és Paul közé kerüljön.

— Ez Paul Atreides, a herceg fia — mondta.

— Miért mondja, hogy fremenek voltak velünk? — kérdezte a férfi.

— Illik rájuk a leírás — mondta Paul.

Kynes felhorkantott.

— Ugyan, nem lehet a fremeneket csak úgy, ránézésre megismerni! — Ránézett a dűnelakóra. — Hé, te, mondd csak, ki volt az a két alak?

— Az egyik legény barátai — mondta az. — Két ismerős az egyik faluból, meg akarták nézni, milyen a fűszerhomok.

Kynes elfordult.

— Még hogy fremenek!

De a fejében ott zakatoltak a legenda szavai: „A Lisan al-Gaib átlát majd minden fortélyon.”

— Mostanra már biztosan ott vesztek szegények — mondta a dűnelakó. — Gondoljunk rájuk kegyelettel, fiatalúr.

De Paul kihallotta a hangjából a hazugságot, érezte a fenyegetést, ami az előbb Hallecket arra késztette, hogy ösztönösen meg akarja védeni.

— Szörnyű lehet ilyen helyen meghalniuk — mondta Paul szárazon.

Kynes nem fordult hátra, úgy válaszolt:

— Amikor az Úr elrendel, hogy egy teremtménye egy bizonyos helyen haljon meg, akkor azt is elrendeli, hogy teremtményét a tulajdon szándékai vezessék oda.

Leto feléje fordult, szúróstekintettel nézett rá.

Kynes viszonozta a pillantást, és közben érezte, hogy nyugtalanítja valamit, amit az előzőek során figyelt meg: Ezt a herceget jobban érdekelte az emberek sorsa, minta fűszer! A saját maga és a fia életét kockáztatta, hogy megmentse őket. A fűszergyár elvesztését egy legyintéssel elintézte, az emberek életét fenyegető veszély viszont haragra lobbantotta. Az ilyen vezérért a tűzbe mennek az emberei. Az ilyen ellenfelet nehéz legyőzni.

Akarata ellenére, minden korábbi előítélete ellenére, Kynes bevallotta magának: Tetszik nekem ez a herceg!

Az arrakeeni nagy ház ebédlőjében szuszpenzorlámpák oszlatták szét a korai sötétséget. Sárgás fényük rávetődött a falra, a véres szarvú, fekete bikafejre, az öreg herceg sötéten csillogó képmására.

A két talizmán alatt, lent fehér asztalterítő tündökölt, rajta fémesen villózott az ezüst Atreides-étkészlet, pontos rendben a nagy asztalon. Sorban megannyi kis tányérsziget várakozott a kristálypoharak mellett, pontosan egy-egy súlyos faszék előtt. Középen az antik csillár nem világított, lánca eltűnt a magasban, az árnyékban, ahol a méregdetektor mechanizmusa rejtőzött.

A herceg megállt az ajtóban, szemügyre vette az összképet, és eltűnődött a méregdetektoron meg azon, amit ebben a társadalomban jelképezett.

Mindenben megnyilvánul ugyanez, gondolta. Még a nyelv is árulkodik róla — a finom, pontos árnyalatok, amelyek különbséget tesznek az alattomos gyilkosság módozatai kőzött. Megpróbálkozik-e ma valaki csomurkival — italba tett méreggel? Vagy csomasz lesz — ételbe tett méreg?

Megrázta a fejét.

A hosszú asztalon mindegyik teríték mellett egy fedeles kupában víz állt. A herceg becslése szerint az asztalon levő vízmennyiség egy szegényebb arrakisi családnak több mint egy évre elég lett volna.

Mellette, az ajtó két oldalán széles, díszes sárgazöld porcelán kézmosó medencék álltak, mellettük törülközőtartók. A házvezetőnő elmagyarázta, hogy az itteni szokás szerint az érkező vendégek ünnepélyesen megmártották a kezüket a medencében, kiloccsantottak pár csészényi vizet a földre, megtörölték a kezüket, majd a törülközőt ledobták az ajtó mellett növekvő tócsába. Étkezés után a kint gyülekező koldusok kifacsarhatták a vizet a törülközőkből.

Mennyire jellemző a Harkonnen-mentalitásra, gondolta a herceg. Minden elképzelhető módon lealjasítani másokat! Mély lélegzetet vett, érezte, hogy a düh összeszorítja a gyomrát.

— Ennek a szokásnak vége! — dörmögte.

Meglátott egy szolgálót, az egyik öreg, aszott nőt, akit a házvezetőnő ajánlott be. A szemközti ajtóban álldogált, amely a konyhához vezető folyosóra nyílt. A herceg fölemelte a kezét, magához intette. A nő előjött az árnyékból, sietős léptekkel megkerülte az asztalt, megállt előtte. A herceg szemügyre vette a cserzett arcot, a csupakék szemet.

— Parancsolsz, uram? — A nő lehajtotta a fejét, nem nézett a szemébe.

A herceg intett.

— Tüntessétek el innen a medencéket és a törlőket!

— De… Nemesenszületett… — A nő felnézett, tátva maradt a szája.

— Tudom, hogy ez volt a szokás! — csattant fel a herceg. — Vigyétek ki a medencéket a bejárati ajtóhoz! Amíg étkezünk, egész idő alatt minden koldus, aki bejön, egy egész pohár vizet kap! Megértetted?

A cserzett bőrű arcon érzelmek vihara söpört végig: kétségbeesés, harag…

Hirtelen megérzéssel Leto rájött, hogy a nő biztosan áruba akarta bocsátani az összetaposott törülközőkből kifacsart vizet, úgy akart pár garast kicsikarni a szerencsétlen kéregetőkből. Talán ez is régi szokás volt.

Leto arca elborult.

— Odaállítok egy őrt is — mondta —, hogy biztosan szó szerint hajtsátok végre a parancsomat!

Sarkon fordult, végigment a folyosón, vissza a nagyterembe. Emlékek motoszkáltak az agyában, mint fogatlan vénasszonyok motyogásai. Nyílt víztükrök képe jelent meg előtte, hullámok, pázsit… tündöklő nyarak, amelyek úgy röppentek tova, mint a szélsodorta levelek.

Hol vannak már?

Öregszem, gondolta. Érzem a halál hűvös kezét. És miben? Egy öregasszony kapzsiságában.

A nagyteremben Lady Jessica állt egy vegyes csoport középpontjában a kandalló előtt. Nyílt tűz lobogott mögötte, narancsszínű fénye meg-megvillant az ékszereken, csipkéken, drága kelméken. Leto fölismert a csoportban egy carthagi cirkoruhagyárost, egy elektronikus alkatrészeket importáló kereskedőt, egy vízgyárost, akinek a nyári palotája az üzeme mellett állt, a sarki jégsapka közelében; ott volt a Ligabank képviselője is (szikár, zárkózott alak), egy másik kereskedő, aki a fűszerkitermelő berendezések alkatrészeit szállította, aztán egy sovány, kemény arcú nő, aki kísérőszolgálatot tartott fenn az Arrakisra látogató idegenek számára, de ez állítólag csak álcázásául szolgált a különféle csempész- és kémtevékenységeknek, valamint a zsarolásnak.