Frank Herbert - A Dűne

Kwisatz Haderach, gondolta Jessica. A Missionaria Protectiva itt is elhintette azt a legendát? A gondolat tápot adott a Paullal kapcsolatos reménységének. Lehetne ő a Kwisatz Haderach. Lehetne ő…

A Ligabank képviselője közben beszédbe elegyedett a vízgyárossal. Bewt hangja kihallatszott az újra megélénkült társalgás zsongásából:

— Sokan akarták már megváltoztatni az Arrakist.

A herceg látta, hogy a szavak szinte mintha belemartak volna Kynesba. Összerezzent, kihúzta magát, eltávolodott a kacérkodó hölgytől.

A hirtelen támadt csendben Leto mögött megköszörülte a torkát egy inasruhába öltözött házi őr, és megszólalt:

— A vacsora tálalva van, uram.

A herceg kérdő pillantást vetett Jessicára.

— Itt az a szokás, hogy a ház ura és asszonya a vendégek után megy az asztalhoz — mondta Jessica, és elmosolyodott. — Változtassuk meg ezt is, uram?

Leto hűvösen válaszolt:

— Rendes szokásnak látszik. Egyelőre meghagyjuk.

Meg kell őrizni annak a látszatát; hogy árulással gyanúsítom, gondolta. Ránézett a mellettük elvonuló vendégek sorára. Ki hiszi el közületek ezt a hazugságot?

Jessica érezte, hogy a herceg távol tartja magától. Értetlenül eltűnődött rajta, mint a héten már nemegyszer. Úgy viselkedik, mint aki önmagával küzd, gondolta. Talán az a baja, hogy ilyen hamar megszerveztem ezt a díszvacsorát? De hát ő is tudja, milyen fontos, hogy tisztjeink és az embereink társasági szinten is elkezdjenek elvegyülni az itteniek között. Mindannyiuknak szinte pótszülei vagyunk. Semmi sem vési beléjük ezt jobban, mint az efféle társas együttlét.

Leto, ahogy nézte a vendégek sorát, arra gondolt, mit mondott Thufir Hawat, amikor tájékoztatta az összejövetel tervéről: „Sire! Ezt megtiltom!”

Fanyar mosoly jelent meg a herceg arcán. Micsoda jelenet volt! És amikor a herceg ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a vacsorán, Hawat csak a fejét rázta. Valami rossz érzésem van, uram — mondta. — Túl gyorsan megy minden itt az Arrakison. Ez valahogy nem jellemző a Harkonnenekre. Nem jellemző rájuk…

Paul haladt el az apja mellett, egy fél fejjel magasabb ifjú hölgy társaságában. Méltatlankodó pillantást vetett a hercegre, miközben rábólintott valamire, amit társnője mondott.

— A lány apja cirkoruhákat gyárt — jegyezte meg Jessica. — De azt mondják, akinek kedves az élete, az az ő ruhájában nem megy ki a sivatagba.

— Ki az a sebhelyes képű férfi Paul előtt? — kérdezte a herceg. — Nem tudom hová tenni.

— Utóbb került föl a vendéglistára — suttogta Jessica. — Gurney intézte a meghívást. Csempész.

— Gurney intézte?

— Az én kívánságomra. Jóváhagyattuk Hawattal, habár az öreg mintha kissé vonakodott volna. A csempész neve Tuek, Esmar Tuek. Nagy embernek számít a magafajták között. Itt mindenki ismeri. Sok helyre meg szokták hívni.

— Miért van itt?

— Mindenki más is ezt fogja kérdezni — mondta Jessica. — Tuek már a puszta jelenlétével kételyt és gyanakvást fog elhinteni az agyakban. Ugyanakkor azt fogja sejtetni, hogy ha kell, erővel érvényt fogsz szerezni a korrupció elleni parancsaidnak — és ebben a csempészek oldaláról is segítséget kapsz. Úgy láttam, Thufirnak ez nyerte meg a tetszését.

— Én nem vagyok elragadtatva tőle. — Leto odabiccentett egy elhaladó párnak, látta, hogy már csak néhány vendég van hátra. — Miért nem hívtál meg fremeneket is?

— Itt van Kynes.

— Igen, ő itt van — mondta Leto. — Szereztél még nekem egyéb apró meglepetéseket is? — Beállt Jessicával a sor végére.

— Mindenki más egészen sablonos — mondta Jessica.

Magában azt gondolta: De drágám, hát nem érted, hogy ennek a csempésznek gyors hajók állnak a rendelkezésére, hogy megvesztegethető? Kell, hogy legyen valami kiutunk, egy vészkijáratunk az Arrakisról, ha minden más csődöt mond itt!

Amikor beléptek az ebédlőbe, elengedte a férfi karját, hagyta, hogy a herceg a helyére ültesse.

Leto határozott léptekkel odament az asztalfőhöz. Egy inas elhúzta a székét.

A többiek nagy ruhasuhogás, székzörgés közepette leültek, a herceg azonban állva maradt. Intett a kezével, és az asztal körül a libériába öltöztetett házi őrség hátralépett, vigyázzba merevedtek.

Feszült csend lett.

Jessica, ahogy odapillantott a hosszú asztal fölött, látta, hogy Leto szájának szöglete meg-megremeg, az arca haragosan piroslik. Mi dühítette föl? kérdezte magában. Biztosan nem az, hogy meghívtam a csempészt!

— Vannak, akiknek nem tetszik, hogy megváltoztattam a kézmosó medencék szokását — szólalt meg Leto. — Ezen a módon adom a tudtotokra, hogy sok minden meg fog változni.

Zavart csend telepedett az asztal köré.

Azt hiszik, részeg, gondolta Jessica.

Leto fölemelte a vizeskupát, a magasba tartotta, a szuszpenzorlámpák fénye csillogva tükröződött rajta.

— Mint az Impérium Lovagja — mondta — most pohárköszöntőt mondok!

A többiek is megragadták a kupáikat, minden tekintet a hercegre szegeződött. A hirtelen csendben egy szuszpenzorlámpa libegett csak arrébb a konyhai folyosóról becsapó hirtelen fuvallatban. Az árnyékok megrezzentek a herceg éles arcvonásain.

— Itt vagyok, és itt is maradok! — csattant fel.

A kupák megindultak a szájak felé — aztán megtorpantak, mert a herceg továbbra is magasba emelt karral állt.

— Az én pohárköszöntőm az egyik jól ismert mondás, mely oly kedves a szívünknek: „Üzlet nélkül nincs haladás! A pénznek semmi sem állhatja útját!”

Kortyolt egyet a vizéből.

A többiek követték a példáját. A vendégek kérdő pillantásokat váltottak.

— Gurney! — szólt a herceg.

Leto mögül, a terem végében levő kis alkóvból jött Halleck válasza:

— Itt vagyok, uram.

— Zenét, Gurney!

A baliset lágy akkordjai töltötték be az ebédlőt. A herceg intésére a személyzet elkezdte felszolgálni nagy tálakban a vacsorát — sült sivatagi nyulat cepedamártással, szíriuszi aplomázst, csukkát üveg alatt, melanzsos kávét (a fűszer átható fahéjillata megcsapta őket) igazi pot-a-oiet gyöngyöző caladani borral.

A herceg azonban még mindig állva maradt.

A vendégek várakoztak, figyelmük megoszlott az eléjük helyezett étkek és az asztalfőnél álló herceg között. Leto megszólalt.

— A régi időkben a ház urának a feladata volt, hogy tulajdon tehetségével mulattassa vendégeit. — Kifehéredtek az ujjai, úgy szorította a vizeskupát. — Én nem tudok énekelni, de elmondom Gurney dalának a szövegét. Tekintsétek ezt is pohárköszöntőnek — mindazok tiszteletére, akik meghaltak azért, hogy mi most itt lehessünk.

Zavart mocorgás támadt az asztal körül.

Jessica lesütötte a szemét, oldalt pillantott a közelében ülőkre — ott volt a kerek arcú vízgyáros és társnője, a Ligabank sápadt és zord képviselője (mint valami fapofájú madárijesztő, le nem vette a szemét Letóról), a marcona, sebhelyes arcú Tuek, csupakék szeme nem nézett föl…

— Sorakozó, cimborák, sorba rég nem állhatók — recitálta a herceg. — Sem fájdalom, sem pénz nem méri sorsotok. Szellemetek visel minden ezüstcsillagot. Sorakozó, cimborák, sorba rég nem állhatók: pontjai az időnek, póz és ármány nélkül. Veletek volt a dicsőség varázsa. Sorakozó, cimborák, sorba rég nem állhatók. Amikor a mi időnk vicsorogva véget ér, továbbadjuk a dicsőség varázsát.