Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Ketten itt is aludtak, egy katona a készüléknél állt, egy pedig pihent. A tartalékoshoz fordultam:

— Hallottak valamit?

— Nem, uram.

A készüléknél álló katona, az öt újonc egyike, hirtelen felpillantott, és azt mondta:

— Mr. Rico, azt hiszem, éppen most romlott el a berendezés!

— Mindjárt ellenőrzöm — válaszoltam. Rákapcsoltam a mikrofonomat, és hallgatózni kezdtem. „Égő zsír”, olyan hangos, hogy szinte szagolni lehetett! Azonnal átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára.

— Első szakasz, ébresztő.

— Felkelni! Létszámellenőrzés és jelentés!

Rögtön utána átkapcsoltam a parancsnoki hullámhosszra.

— Kapitány! Blackstone kapitány! Sürgős!

— Nyugalom, Johnnie! Jelentsen!

— „Égő zsír” hangját halljuk, uram — feleltem, miközben kétségbeesetten megpróbáltam nyugodt hangon beszélni. — A tizenkettes őrszem koordinátái: kilenc, kelet, Fekete Egyes Négyzet.

— Kilenc, kelet — ismételte meg. — Hány decibel?

Gyorsan a berendezés mérőműszereire pillantottam.

— Nem tudom, kapitány. Túl hangos! A műszer már nem tudja mérni! Olyan, mintha itt lennének a talpunk alatt!

— Nagyon jó — dicsért meg, miközben én csodálkoztam, hogy a fenébe lehet ennek örülni. — Eddig ez a legjobb hír, amit hallottam. Figyeljen ide, fiam! Ébressze fel az embereit…

— Már felébredtek, uram.

— Remek. Vonja vissza a két lehallgatót, és a tizenkettes őrszem közelében végezzen gyors próbákat! Meg kell állapítani, hogy hol akarnak előjönni a csótányok. Jöjjenek el attól a helytől, értette?

— Hallottam, uram — feleltem óvatosan. — De nem értem!

Felsóhajtott.

— Johnnie, maga még a sírba visz engem. Figyeljen, fiam! Azt akarjuk, hogy kijöjjenek. Minél többen, annál jobb. Maguk most nem rendelkeznek azzal a tűzerővel, ami megállíthatná a pókokat. Legfeljebb az alagutakat tudnák berobbantani, amikor az ellenség elérte a felszínt. Pontosan ez az, amit nem szabad megtennünk! Ha a csótányok elözönlik a felszínt, akkor még egy ezred sem tudna szembeszállni velük. A tábornok viszont pontosan erre vár: hogy tömegesen előjöjjenek a csótányok. A bolygó fölött már ott kering egy nehézfegyverekkel felszerelt hadosztály. Maguknak nincs más dolguk, mint hogy megjelöljék a kitörés helyét, aztán rögtön visszavonulnak, és szemmel tartják a terepet, ha szerencséjük van, és a maguk területén kerül sor a tömeges áttörésre, akkor közvetlenül a vezérkarral léphet kapcsolatba. Úgyhogy próbálják meg összeszedni magukat, és életben maradni. Érti, hogy miről van szó?

— Igenis, uram. Megfigyelni az áttörést, és jelezni a helyét. Visszavonulunk, és kerüljük a harci érintkezést. Figyelünk, és jelentünk.

— Hajtsa végre a feladatát!

Visszavontam a kilences és a tízes őrszemet a csótányok országútjának közepéről, és elküldtem őket a kilenc, kelet koordináta irányába, hogy félkilométerenként hallgassák meg a talajt. Tudni akartam, hogy hallatszik-e az égő zsír hangja. Ezzel egy időben visszahívtam a tizenkettes őrszemet, és utasítottam, hogy visszavonulás közben ő is végezzen méréseket.

Időközben a főtörzsőrmester végrehajtotta az átcsoportosítást a csótányok telepe és a kráter közötti terepszakaszon. A lehallgató-készülékeknél álló tizenkét katona kivételével ide vonta össze az embereimet. Mivel az volt a parancsunk, hogy ne támadjunk, nem húzhattuk szét a szakaszt annyira, hogy az emberek ne tudják egymást kölcsönösen fedezni. Éppen ezért, egymáshoz viszonylag közel állította fel őket. Brumby osztaga került a bal szárnyra, a csótányok telepének irányába. A harcvonal öt kilométer hosszú volt, a katonákat alig háromszáz méter választotta el egymástól. (Úgy érezték, hogy szinte összeér a válluk.) Az őrmester visszahívta a lehallgató-készülékek egy-egy emberét, és belőlük állított fel egy tartalék egységet, amit úgy helyezett el, hogy szükség esetén a harcvonal bármelyik oldalán be tudjon avatkozni. Csupán a mellettem működő, három lehallgató-készülék legénysége volt magára utalva.

Közöltem Bayonne-nal, a Varjaktól és Do Campóval, a Fejvadászoktól, hogy a területünkön befejeztük a járőrözést, és azt is, hogy miért. Ezután jelentettem Blackstone kapitánynak, hogy hogyan helyeztem el a szakaszt.

— Tegye azt, amit helyesnek tart! — brummogta. — Mit gondol, hol fognak áttörni?

— Úgy tűnik, hogy kelet, tíznél csoportosulnak. Nem tudjuk pontosan meghatározni a helyzetüket. Egy háromkilométeres sávon rendkívül hangos a zaj, és ez a sáv egyre tágul. Megpróbálom ott kijelölni a határát, ahol még éppen le tudjuk olvasni a hangerőt a mérőműszer skáláján. Nem lehetséges, hogy közvetlenül a felszín alatt ásnak egy új alagutat?

Meglepettnek látszott.

— Elképzelhető. De remélem, hogy nem. Azt akarjuk, hogy kijöjjenek.

Még hozzátette:

— Jelentse nekem, ha a zajok forrása valamilyen irányban elmozdul! Ellenőrizzen mindent a lehallgató-készülékekkel!

— Igenis, uram! Kapitány!

— Tessék? Mondja már!

— Az a parancsunk, hogy ne támadjunk, ha ki akarnak törni. De mit csinálunk azután? Csak bámuljunk?

Hosszabb szünet következett, tizenöt, húsz másodperc hosszú. A kapitány valószínűleg valamelyik felettesünkhöz fordult tanácsért. Végül ezt mondta:

— Mr. Rico! A kelet, tízes négyszögben és annak a peremén nem indíthat támadást. Bárhol másutt, de ott nem. Egyébként meg az a feladatunk, hogy kinyírjuk a csótányokat.

— Igen, uram — feleltem vidáman. — Elkapjuk a csótányokat!

— Johnnie! — szólt rám éles hangon. — ha megpróbál nekem itt hősködni, ahelyett, hogy a csótányokra vadászna — és én rájövök —, akkor úgy meghúzom a vizsgán, hogy attól koldul.

— Kapitány — válaszoltam nyugodtan. — A legcsekélyebb szükségét sem érzem annak, hogy valamilyen plecsnit szerezzek magamnak. Az a feladatunk, hogy kinyírjuk a csótányokat.

— Rendben. És most már ne zaklasson!

A közvetlen hullámhosszon felhívtam a helyettesemet, elmagyaráztam neki, hogy milyenek az új munkakörülményeink, és utasítottam, hogy ennek megfelelően igazítsa el az embereit. Gondoskodjon arról is, hogy valamennyi erővértet feltöltsék levegővel és energiával.

— Ezt már megcsináltuk, uram. Javaslom, hogy váltsuk le az ön kísérőit.

Felsorolta a három katonát.

Ez jó ötlet volt, mivel a lehallgató-készüléknél álló őrszemeknek nem volt idejük feltölteni a vértezetüket. Ám az a három, akit felsorolt, kivétel nélkül felderítő volt. Magamban csendben káromkodtam a mulasztásom miatt. Egy felderítő vértje ugyanolyan gyors, mint a parancsnoki páncél. Kétszer olyan gyorsan tud mozogni a terepen, mint egy romboló. Valamiért az egész bevetés alatt egy hülye érzés tartott hatalmában, mintha csak megfeledkeztem volna valamiről. Azt hittem, hogy csak az idegesség, ami mindig elfog, ha a csótányok közelébe kerülök.

Rájöttem, hogy mi a baj. Ott álltam tíz kilométernyire a szakaszomtól, három, rombolópáncélos katona társaságában. Ha támadnak a csótányok, akkor egy rendkívül kellemetlen választásra kényszerülnék… mivel a kísérőim nem tudnának ugyanolyan gyorsan visszavonulni a szakaszhoz, mint én.

— Rendben van — egyeztem bele a javaslatába. — Három emberre viszont nincs is szükségem a váltáshoz. Csak Hughest küldje ide! Ő majd leváltja Nyberget. A másik három felderítőt a terepszakasz elején álló lehallgatóhoz küldje! Őket kell leváltani.