Robert Heinlein: Csillagközi invázió

„Sarge” Arthur George Smithnek a katonának, polgárnak és tudósnak, valamint minden őrmesternek, bárhol a világon, amiért azon munkálkodnak, hogy férfiakat faragjanak a fiúkból

R.A.H.

Bevetés előtt mindig elfog a remegés. Természetesen megkaptam az injekciókat és a hipnotikus előkészítést, ezért nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen nem is félhetek. A hajó pszichiátere megvizsgálta az agyhullámaimat, és mindenféle hülye kérdést tett fel nekem, mialatt aludtam. Biztosított arról, hogy szó sincs félelemről, az egész nem fontos — ez csak afféle remegés, ami egy türelmetlen versenylovat is elfog, mielőtt eldördülne a startpisztoly.

Erre nem tudok mit mondani: még sosem voltam versenyló. Az viszont biztos, hogy minden egyes alkalommal majd megőrülök a félelemtől.

Ugrás előtt harminccal, miután összegyűltünk a Rodger Young készenléti termében, megvizsgált minket a szakaszparancsnok. Nem az igazi szakaszparancsnokunk persze, mivel Rasczak hadnagy elesett a legutóbbi bevetés alatt, hanem a szakaszvezetőnk, Jelal csapatszállítóhajó-őrmester. Jelly, ez a Proxima melletti Iskanderről származó finn-török keverék — egy sötét bőrű, alacsony alak — olyan véznának látszott, mint egy hivatalnok, de egyszer jómagam is tanúja voltam, amikor copfon ragadott két ámokfutó újoncot, akik olyan magasak voltak, hogy lábujjhegyre kellett állnia hozzá, aztán összecsapta a fejüket, mint két kókuszdiót, és gyorsan hátraugrott, nehogy maguk alá temessék.

Szolgálaton kívül nem számított rossz fickónak — már ahhoz képest, hogy őrmester. Akár Tellynek is szólíthattuk. Ez persze nem vonatkozott az újoncokra, viszont igaz volt mindenki másra, aki legalább egy éles bevetésen részt vett velünk.

Most azonban szolgálatban volt. Addigra már ki-ki ellenőrizte a saját harctéri felszerelését (Végül is a te fejedről van szó, világos?), a helyettes szakaszparancsnok pedig felsorakoztatott bennünket, és gondosan megvizsgált mindenkit. Most Jelly ment végig a sor előtt. Zord képet vágott, és éles szemét semmi sem kerülte el. Az előttem álló emberhez érve megtorpant, és megnyomott egy gombot a katona övén, hogy megnézze egészségügyi adatait.

— Lelépni! — parancsolta.

— De őrmester, csak megfáztam! A doki azt mondta…

— „De őrmester!” — Jelly durván félbeszakította. — Az orvos nem ugrik velünk, és te sem jöhetsz, ha lázad van. Gondolod, hogy közvetlenül a bevetés előtt még van időm arra, hogy veled vitatkozzak? Lelépni!

Jenkins vörös fejjel lépett ki a sorból, és én sem éreztem túl jól magamat. Mivel a hadnagy elesett a legutóbbi bevetés során, így mindenki eggyel feljebb került a ranglétrán. Valahogy pótolnunk kellett a hiányt, ezért most én voltam a második raj helyettes rajparancsnoka. Jenkins elküldése azt jelentette, hogy hiányzik egy emberem, és nincs helyette tartalék. Ebből baj is lehet: valaki vészhelyzetbe kerül, segítségért kiált, de nincs senki, aki a segítségére jöhetne.

Jelly senki mást nem küldött el. Szembefordult velünk, végignézett a soron, és savanyú arccal megcsóválta a fejét.

— Micsoda majomcsorda — panaszkodott. — Lehet, hogy jobban járnánk, ha mindent újrakezdenénk. Ha mindannyian a fűbe harapnátok, lehet, hogy helyettetek sikerülne kiképezni egy olyan csapatot, amilyet a Hadnagy szeretett volna magának. Bár, amilyen újoncokat manapság felküldenek, azokkal már erre sincs esély.

Kihúzta magát, és felkiáltott:

— Csak arra akarlak figyelmeztetni benneteket, fafejek, hogy fejenként félmillióba kerültetek a kormánynak, ennyit ér a fegyveretek, a felszerelés, a lőszer, a műszerek, a kiképzésetek, és persze, az elszállásolásotok, meg a kaja, amivel dagadtra zabáltátok magatokat! Ha ehhez még hozzácsapjátok azt a harminc centet, amennyit valójában értek, akkor látszik, hogy baromi sokba kerültök!

Megvillant a szeme.

— Úgyhogy hozzátok ám vissza a cuccokat! Ti pótolhatóak vagytok, de ez nem igaz arra a luxusruhatárra, amit magatokon cipeltek. Ebben a bandában nem akarok egyetlen hőst sem látni. Ez a Hadnagynak sem tetszene. Van egy feladatotok, amit végre kellene hajtani. Leugrotok, elintézitek a melót, figyeltek a hazahívó jelzésre, és azonnal teljes létszámban visszajöttök a gyülekezési pontra. Megértettétek?

Szinte átfúrt minket a pillantásával.

— Elméletileg mindannyian ismeritek a bevetés tervét. Mivel azonban néhányan közületek annyira sötétek, hogy rajtuk még a hipnózis sem segít, ezért röviden még egyszer elmesélem, hogy miről van szó. Két vonalban raknak le benneteket. A két arcvonal közötti távolság kétezer méter lesz. Földet érés után azonnal rám hangolódtok, aztán meghatározzátok, hogy milyen távol vagytok a szomszédotoktól. A tájolás alatt persze már fedezékbe mentetek. Ezzel máris elpocsékoltatok tíz értékes másodpercet, úgyhogy abban a szent pillanatban csapást mértek az összes elérhető célpontra, amíg a legszélsők is földet nem értek. (Ezek közé tartoztam én is. Rajparancsnok-helyettesként ugyanis én voltam a bal szárnyon a legszélső. Ez azt jelenti, hogy bal oldalról senki nem fedez. Elkezdtem remegni.)

— Mihelyt megérkeztek a legszélsők is, kiegyenesítitek a vonalat, és korrigáljátok a távolságokat! Beszüntetitek a tüzet, és rendbe hozzátok a bandát. Tizenkét másodperc! Ezek után felváltva elindultok előre. Először a páratlan sorszámúak, azután a párosak. A rajparancsnok-helyettesek figyelik az akciót, és megkezdik az átkarolást.

Rám pillantott.

— Ha pedig sikerül mindezt előírásszerűen végrehajtanotok — amit erősen kétlek —, a két szárny pontosan akkor ér össze, amikor felhangzik a visszatérést jelző szignál…Akkor pedig irány hazafelé! Valami kérdés?

Nem volt kérdés, soha nem kérdezett senki semmit.

— Még valami — folytatta. — Ma csak egy kommandóakciót hajtunk végre és nem csatába indulunk. A tűzerőnket és az elszántságunkat fogjuk szemléltetni. A feladatunk: megmutatni az ellenségnek, hogy könnyedén lerombolhattuk volna a városukat, de visszatartottuk magunkat. Hagyunk nekik egy kis emlékeztetőt, még akkor is, ha nem pusztítjuk el a várost. Nem ejtetek foglyokat, és csak akkor öltök, ha az elkerülhetetlen. Ám abban a kerületben, amit kiválasztottunk, kő kövön nem maradhat. Nem szeretném, ha bárki is közületek egy fel nem használt bombával jönne vissza. Megértettetek?

Az órájára pillantott.

— Rasczak Rókáinak ügyelniük kell a hírnevükre. A Hadnagy mondta nekem, mielőtt elpatkolt volna, hogy tudassam veletek, ő mindig szemmel fogja tartani a bandát. És elvárja, hogy ne hozzatok szégyent a nevére!

Jelly Migliaccio őrmesterre, az első osztag parancsnokára pillantott.

— Öt perc az atya számára — jelentette ki.

Néhány srác kilépett a sorból, és letérdelt Migliaccio elé. Távolról sem csak olyanok, akik azonos hiten lettek volna vele. Mozlimok, keresztények, gnosztikusok, zsidók gyűltek köré — mindenki, akinek csak lelki támaszra volt szüksége bevetés előtt. Régen állítólag léteztek olyan hadseregek is, ahol a papokat felmentették a fegyveres szolgálat alól. Én magam képtelen voltam felfogni, miként lehetséges, hogy egy pap olyasvalamire adja áldását, amit maga nem hajlandó megcselekedni. A Mobil Erőknél más a helyzet — mindenki ugrik és mindenki harcol. A lelkész, a szakács és a parancsnok írnoka is. Ha megkezdődött a bevetés, egyetlen Róka sem marad a fedélzeten, csak Jenkins, és ez nem az ő hibája.