Robert Heinlein: Csillagközi invázió

A raktár a levegőbe repült a hátam mögött, és a lökéshullám még a folyó fölött lebegve kapott el, ahelyett, hogy az előírásoknak megfelelően már a túlsó parton lettem volna, fedezékben. Egy másodpercre kihagytak a műszereim, és csak kevesen múlott, hogy le nem zuhantam. A bombát tizenöt másodperc késleltetésre állítottam be… vagy csak akartam, és elfeledkeztem róla? Rájöttem, hogy az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, és ez a legrosszabb, ami az emberrel földet érés után történhet.

— Ugyanolyan, mint a hadgyakorlaton — mondta Jelly, és ez volt a helyes hozzáállás. — Ne kapkodj, csináld a dolgodat rendesen, még akkor is, ha így fél másodperccel tovább tart!

Mialatt összeszedtem magam, másodszor is betájoltam Ace-t és ismét felszólítottam, hogy egyenesítse ki a vonalat. Nem válaszolt, de már a parancsom végrehajtásán fáradozott. Nem erőltettem a dolgot. Amíg eleget tesz a kötelességének, addig némán elviselhetem az ellenséges magatartását. Ez persze csak erre a bevetésre vonatkozik. Ha majd visszatértünk a hajóra (és Jelly nem vált le a helyettes rajparancsnoki posztomról), akkor majd kell keresnünk egy csendes zugot, ahol nyugodtan megtárgyalhatjuk, hogy ki a főnök kettőnk közül. Ace tizedesi rangú hivatásos katona volt, míg én csupán egy önkéntes őrvezető, akit ideiglenesen megbíztak egy tizedes feladataival. Mivel azonban én voltam az elöljárója, nem engedhettem meg magamnak, hogy semmibe vegyen. Hosszú távon semmiképpen sem.

Most azonban nem értem rá ezzel a gonddal foglalkozni. Még a folyó felett repülve észrevettem egy remek célpontot. Meg akartam semmisíteni, mielőtt valaki más megelőzne. Egy dombon valószínűleg reprezentatív vagy közösségi célokat szolgáló, impozáns épületek pompás együttese emelkedett. Talán egy templom… vagy egy palota? Jóval a célterület határain kívül volt, de a kommandóakciók egyik fontos szabálya, hogy az ember a lőszernek legalább a felét a célterületen kívül fekvő objektumokra lője el. Az ilyesmi megzavarja az ellenfelet, és azt sem tudja eldönteni, hogy milyen irányból várható a támadás. Ehhez jött még a második szabály, az, hogy állandóan mozgásban kell lenni, és mindent a lehető leggyorsabban kell elintézni. A rohamosztagoknak mindig túlerővel kell megküzdeniük. Ez ellen pedig csak a gyorsaság és a meglepetés ereje segít.

Közben már töltöttem is a rakétavetőmet, amivel egyidejűleg ellenőriztem Ace-t, és másodszorra is felszólítottam, hogy igazítsa ki a vonalát. Jelly hangja a főfrekvencián vágott a szavamba.

— Szakasz! Minden második ember, előre!

A fejhallgatómban a főnököm, Johnson őrmester hangja zengett fel:

— Minden második ember, a páratlan számúak, előre!

A következő húsz másodpercre tehát megszabadultam a gondjaimtól. Felugrottam a legközelebbi épület tetejére, a vállamra vettem a rakétavetőt, céloztam, és megérintettem az első billentyűt, hogy a rakéta is szemügyre vehesse a célt. Megnyomtam a második billentyűt, útjára küldtem a rakétát, és már ugrottam is vissza a földre.

— Második raj, páros számúak! — kiáltottam a mikrofonba. Némán számoltam. — Előre!

Ezzel egyidejűleg végrehajtottam a saját parancsomat, átugrottam az előttem fekvő háztömböt, és a levegőből a kézi lángszóróm sugárnyalábjával lángra lobbantottam a folyóparti épületet. Úgy tűnt, hogy a házakat fából készítették, és én célszerűnek láttam felgyújtani őket. Ha szerencsém van, akkor olajszármazékokat, talán még robbanóanyagot is tárolnak ezekben a fészerekben. Mialatt a lángszóróval tüzeltem, a vállamra erősített villásvető két robbanótöltetet lőtt ki, amelyek a két oldalamon, néhány százméternyi távolságra csapódtak be. Nem tudtam felmérni, hogy milyen rombolást vittek végbe, mert abban a pillanatban robbant fel az első rakétám az atomtöltet semmi mással össze nem téveszthető (ha valaha is láttál már ilyesmit), vakító izzásával. Természetesen csak egy törpebombát használtam; amelyik ereje még két kilotonna hagyományos robbanóanyag hatását sem érte el. A bombát tompítóval és robbanótöltettel látták el, így a kritikus tömegnél kisebb anyagmennyiséget is fel tudott robbantani. De ki a fene tartózkodna szívesen egy kozmikus katasztrófa közelében? A töltet elég erős volt ahhoz, hogy letarolja a dombot, és a teljes város lakosságát lekergesse a sugárzásbiztos óvóhelyekre. Ha valamelyikük elkövette azt az ostobaságot, hogy kimerészkedett otthonról, mert gyönyörködni akart a tűzijátékban, nos az a következő néhány órában biztosan nem fog semmit sem látni. Ez persze csak jó nekem. Én nem vakultam el az atomvillanástól. A bajtársak látását sem fenyegette veszély, mivel a sisakjainkat nehéz ólomrostélyokkal szerelték fel, szemünket pedig szűrőbetétes keresők takarták. Mindezek felett a kiképzés során belénk verték, hogy kellő időben behúzzuk a fejünket, és a védőruhával fogjuk fel a sugárzást, ha egyszer véletlenül a rossz irányba néztünk.

Csak egyet pislogtam, és amikor újra kinyitottam a szemem egy bennszülött állt előttem, aki ebben a pillanatban lépett ki az előttem lévő épületből. Egymásra bámultunk. Éppen akkor emelt fel valamit — valószínűleg egy fegyvert —, amikor felhangzott Jelly parancsa.

— Páratlan számúak, előre!

Nem maradt sok időm, hogy a fickóval szórakozzak, máris legalább ötszáz méterrel hátrább voltam, mint ahol lennem kellett volna. A lángszóró még mindig a kezemben volt. Odapörköltem neki, azután számolás közben beugrottam az épületbe, ahonnan jött. A lángszórót tulajdonképpen dolgok felgyújtására tervezték, de védekezéskor, az élő erő elleni közelharcban is kiválóan lehet alkalmazni. Még csak célozni sem kell vele.

Izgalmamban, és mivel igyekeztem, hogy ne szalasszam el csatlakozást, túl magasra és túl messze ugrottam. Az ember óhatatlan vágyat érez, hogy a végletekig hajszolja az ugrósugarat, pedig ez igen komoly hiba. Ilyenkor ugyanis hosszú másodperceken át úgy úszik a levegőben, mint egy jókora célgömb. Ha ugrasz, akkor közvetlenül a háztető fölött kell elsuhanni, és földet érve ki kell használni minden lehetséges fedezéket. Egy-két másodpercnél tovább sohase maradj egy helyben, mert az ellenség beméri, hogy hol vagy. Mozogni kell, és soha sem lehetsz ott, ahol az ellenség gyanít.

Ezt az ugrást elszúrtam. Az energiám túl sok volt egy háztömbhöz, de arra már nem futotta belőle, hogy kettőt is átrepüljek. Ismét egy tetőn értem földet, de ez nem volt olyan lapos és hívogató, mint egy terasz, ahol talán eltölthettem volna vagy három másodpercet, hogy útjára bocsássak egy törpe atomrakétát. A tetőt csövek, pillérek és görbe vasszerelvények őserdeje borította. Talán egy gyár, esetleg egy vegyi üzem, mindenesetre nem az ideális leszállópálya. Ráadásul még egy féltucatnyi bennszülött is fent ténfergett. Egy humanoid faj tagjai, két és fél, három méter magasak. Nálunk lényegesen soványabbak, és a testhőmérsékletük is meghaladja a mienket. Nem viselnek öltözéket, ezért az infrakeresőben világítanak, mint a neoncső. Napvilágnál, kereső nélkül szemügyre véve őket még mulatságosabbak. Ha megválogathatnám az ellenfeleimet, akkor már inkább őket választanám az arachnidák helyett. A nagy pókoktól fölfordul a gyomrom.

Ha a fickók már harminc másodperccel ezelőtt — amikor becsapódott a rakétám — is a tetőn lopták a napot, akkor nem láthattak meg. Arra azonban nem esküdhettem meg, hogy tényleg vakok, és semmi kedvem nem volt leállni tusakodni velük. Nem ezért jöttem. Így hát újra felugrottam, miközben szétszórtam egy marék tíz másodpercre beállított gránátot, hogy addig is legyen mit csinálniuk, amíg a levegőben vagyok. Azután földet értem, és rögtön újra nekilendültem, miközben kiadtam a parancsot: