Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Második raj! Páros számúak!… Előre!

Mozgásban maradtam, nehogy lekéssem a csatlakozást. Ugrás közben egy olyan célpontot kerestem, ami megért egy rakétát. Még három törpe atombombát cipeltem magammal, és semmi kedvet nem éreztem arra, hogy hazavigyem őket. Ugyanakkor azt is belém sulykolták, hogy atomfegyverekkel csakis a jelentős célokra szabad csapást mérni, és nekem ez a bevetés csupán a második olyan alkalom volt, hogy rám bízták ezt a fegyvert.

Ebben a pillanatban éppen a városi vízműveket kerestem. Ha atomcsapás éri a vízműveket, az egész várost lakhatatlanná teszi, és arra kényszeríti az ellenfelet, hogy kiürítsék a települést. Még csak vért sem kellet volna ontani, vagyis száz százalékosan megfelelt volna a végrehajtandó feladatunknak. Ha a hipnózis során belém táplált térkép alapján tájékozódtam, akkor a vízművek a jelenlegi tartózkodási helyemtől a folyón felfelé mintegy három kilométernyire feküdtek.

Hiába néztem, sehol sem láttam őket. Lehet, hogy nem ugrottam fel elég magasra. Kísértést éreztem, hogy nagyobb fokozatra kapcsoljam a hajtóműveket, de eszembe jutott Migliaccio figyelmeztetése. Ne akarjak hős lenni! Így azután uralkodtam magamon. A vállamon lévő villás vetőt automata üzemmódra állítottam, és minden földet éréskor kiköptem néhány gránátot. Ugrás közben felgyújtottam a földön összevissza álló épületeket, és az egész idő alatt azt figyeltem, hogy mikor bukkan fel a vízmű, vagy valamilyen más, értékes célpont.

Igen, valami volt is ott, éppen a megfelelő lőtávolságban. A vízmű, vagy valamilyen másik terjedelmes épület. Felrepültem egy közeli felhőkarcoló tetejére, megcéloztam az épületet, és kilőttem a rakétát. Már úton voltam lefelé, amikor meghallottam Jelly hangját:

— Johnnie! Red! Zárjátok be a rést a szárnyakon!

Rávágtam, hogy értettem, és hallottam, amint Red is megerősíti a parancsot. Átkapcsoltam villogó irányjelzőre, hogy Red egyértelműen azonosítani tudjon, megmértem az ő villogójának távolságát és irányát, majd elkiáltottam magam:

— Második osztag! Kanyarodás a bekerítő manőverhez! A rajparancsnokok megerősítik a parancsomat!

A negyedik és az ötödik raj válaszolt:

— Értettem!

Ace hangja is felhangzott a fejhallgatóban:

— Már úton vagyunk. Igyekezz!

Red szignálja világossá tette számomra, hogy a jobb szárny szinte közvetlenül előttem, legalább tizenöt kilométernyi távolságra van. Te jó ég! Ace-nek igaza volt. Tényleg sietnem kellett, mert különben nem tudtam volna bezárni a két szárny közötti nyílást. Ráadásul a hátamon még cipeltem egy-két mázsa bombát, rakétát és egyéb effajta meglepetést, és ezeknek eddig még nem találtam célpontot. V alakban értünk földet. Jelly állt a V betű hegyében, mi Reddel a két legvégén. A randevúhoz be kellett zárnunk a kört, ami azzal járt, hogy nekem meg Rednek a rohamosztag többi tagjánál jóval hosszabb utat kellett megtennünk, miközben ugyanazt a harci feladatot kellett végrehajtanunk.

Most már legalább nem kellett számolnunk, mert véget ért a váltogatós előrehaladás. Teljes mértében a gyorsaságra összpontosíthattunk. Nem is volt ajánlatos túl sokáig egy helyen időzni, még akkor sem, ha egyébként jó iramot diktáltunk. Leszálláskor kihasználtuk a meglepetésben rejlő hihetetlenül nagy előnyt, veszteségek nélkül értünk földet (legalábbis reméltem, hogy senkit sem kaptak el a levegőben) és koncentrált tűzerővel támadtunk az ellenfélre, miközben ő a saját emberei életét veszélyeztette, ha visszalőtt. Már ha egyáltalán talált olyan célpontot magának, amire rálőhetett. (Én ugyan nem vagyok stratégiai elemző, de azt azért erősen kétlem, hogy képesek lettek volna a szükséges gyorsasággal kielemezni a mozgásunkat ahhoz, hogy előre meg tudják mondani, hol leszünk a következő pillanatban.)

Ennek ellenére az ellenség védekezni kezdett, legyen bár szó szervezett, vagy szervezetlen ellenállásról. Néhány alkalommal gránátok csapódtak be a közelemben, de annyira közel, hogy valósággal rázkódtam a páncélban, azután pedig egy sugárnyaláb súrolta a vállamat, amitől égnek állt a hajam, és egy pillanatra félig megbénultam. Olyan érzés fogott el, mintha valaki kalapáccsal verte volna a dobhártyámat. A különbség csupán annyi volt, hogy az egész testemen eluralkodott ez az érzés. Ha közvetlenül előtte nem adtam volna ki a erő vértemnek az ugrási parancsot, akkor valószínűleg ott maradok.

Ezek azok a pillanatok, amikor az ember megkérdezi magától, hogy tulajdonképpen miért is lépett be a seregbe? Csakhogy én ekkor túlzottan is elfoglalt voltam ahhoz, hogy sokáig foglalkozzak a dologgal. Kétszer is vaktában ugrottam át egy épületet, és egyszer egy csapat bennszülött között értem földet. Azonnal elrúgtam magamat a talajtól, miközben a lángszóróval vadul kaszáltam magam körül.

Az ilyen eseményektől hajtatva rekordidő alatt tettem meg az előttem álló út felét, mintegy négy kilométert. Igaz, nem túl sok kárt okoztam ezalatt. A villás gránátvetőből az utolsó előtti ugráskor elfogyott a lőszer, ezért amikor földet értem valami hátsó udvarban, megálltam egy pillanatra, hogy betöltsem a tartalék gyújtógránátjaimat a fegyverbe, miközben bemértem Ace helyzetét. Megállapítottam, hogy elég messze vagyok a mellettem levő rajtól ahhoz, hogy a második, az utolsó előtti atomrakétám kilövésére gondolhassak. Egy alkalmas célra volt csak szükségem. Felugrottam a közelben található legmagasabb épület tetejére.

Időközben annyira kivilágosodott, hogy már puszta szemmel is jól lehetett látni. Az éjjellátó készüléket feltoltam a homlokomra, és gyorsan körülnéztem. Nem maradt időm válogatni. Elég volt nekem bármi a hátunk mögött, amire érdemes lett volna lőni.

A helybeliek űrkikötőjének irányában felfedeztem egy sziluettet a látóhatáron, talán a parancsnokság központi épületét, esetleg egy űrhajót. Szinte ezzel pontosan egy vonalban, de fele olyan távolságban terpeszkedett még valami hatalmas, ám hogy ez mi lehetett, azt puszta szemmel nem tudtam megállapítani. Az űrkikötő távolsága szinte már meghaladta a rakétám lőtávolságát. Ennek ellenére ráállítottam a célra, és ezekkel a szavakkal búcsúztattam:

— Gyerünk bébi, mutasd meg, mit tudsz!

Kilőttem, és máris az utolsó rakétámat csúsztattam a vetőbe. Ezt a kikötő és a közöttem tornyosuló óriási épület felé indítottam útnak.

Az épület éppen akkor kapott telitalálatot, amikor leugrottam róla. Vagy valamelyik paszulykaró gondolta magában — egyébként teljes joggal —, hogy megéri nekik feláldozni egy épületet csak azért, hogy kicsináljanak valakit közülünk, vagy pedig valamelyik társam szórta szanaszét válogatás nélkül a petárdáit. Ezek után már nem nagyon akaródzott sietősen ugrabugrálnom, hanem úgy döntöttem, hogy inkább keresztülverekszem magam a közeli házak falain. Ezért azután, amikor legközelebb földet értem, lerántottam a hátamról a nehézlángszórót. Ismét a szememre húztam a keresőt, és egy teljes erejű szúrólángot eresztettem a szemben lévő falba. A fal egy része összeomlott, és én berohantam az épületbe.

Azután pedig ugyanilyen gyorsan ki is hátráltam onnan.

Sejtelmem sem volt arról, hogy mibe csöppentem bele. Talán istentiszteletet tartottak, vagy éppen egy tömegszállásra, esetleg a honi védelem központjára bukkantam. Én csak annyit tudtam, hogy egy átkozottul nagy hodályba keveredtem be, amelyben jóval több paszulyrúd tartózkodott, mint amennyivel az életem során ismeretséget kívántam kötni.