Robert Heinlein: Csillagközi invázió

Valószínűleg mégsem templom lehetett, mert valaki kapásból rám lőtt, amikor a résen keresztül kihátráltam a szabadba. Csak egy golyó volt. Lepattant páncélozott öltözékemről. Megtántorodtam, de nem sebesültem meg. A lövés eszembe juttatta, nem lenne szép dolog anélkül távozni, hogy emlékeztetőt hagynék rövid látogatásomról. Megragadtam az első kezem ügyébe eső dolgot az övemről, és bevágtam az épületbe. Hallottam, amint sipító hangon visítani kezd. Az alapkiképzés során megtanultuk, hogy egy spontán, konstruktív cselekedet gyakran sokkal többet ér, mintha órákat töprengenénk azon, hogy mi a leghelyesebb teendő az adott helyzetben.

A véletlen úgy akarta, hogy a lehető legjobban döntöttem. Egy olyan különleges bombát dobtam be, amit csak úgy adtak oda nekünk, hogy előtte alaposan a fejünkbe verték, kizárólag akkor használjuk, ha teljes mértékben ki tudja fejteni hatását. A visítás, amit hallottam, a bombából jött, és nem volt más, mint egy üzenet a bennszülöttek nyelvén, amelyet értelemszerűen így lehetne fordítani: „Harminc másodperces bomba vagyok. Harminc másodperces bomba vagyok. Huszonkilenc! Huszonnyolc! Huszonhét…”

Ez a bomba az idegeket is alaposan kikezdte. Talán tényleg kifejtette a kívánt hatást, az biztos, hogy engem rendesen felidegesített. Humánusabbnak tartom, ha valakit rögtön lelőnek. Nem vártam meg, amíg a sivító gömb befejezi a számolást. Miközben ugrottam, kíváncsian arra gondoltam, vajon van-e annyi ajtó és ablak az épületen, hogy mindenki kijusson a szabadba, mielőtt felrobban a bomba?

Az ugrás csúcspontján bemértem Red irányjelzőjét, és a földet érés után kapcsolatba léptem Ace-szel. Már megint lemaradtam a többiektől, úgyhogy jócskán bele kellett húznom.

Három perccel később végre bezártuk a gyűrűt. Red körülbelül fél kilométernyire volt tőlem, bal kéz felől. Éppen Jelly-nek jelentett. A fejhallgatónkban hallhattuk Jelly hangját, amint megkönnyebbülten így szólt a szakaszhoz:

— A gyűrű bezáródott, de még nem működik a jelzősugár. Lassan nyomuljatok előre, és tegyetek róla, hogy észrevegyenek benneteket! Fűtsetek be még egy kicsit a helybelieknek, de ne felejtsétek el, hogy nem vagytok egyedül! Gondoljatok a mellettetek álló társatokra. Figyeljétek a szomszédotokat! Eddig jó munkát végeztetek, ne szúrjátok el most azzal, hogy bajt hoztok a társaitokra! Egységenként előre a sorakozóhoz!

Nekem is úgy tűnt, hogy igen jó munkát végeztünk. A város nagy része lángban állt, ám annak ellenére, hogy már megvirradt, és az ember talán puszta szemmel is láthatott volna, az olajos füst olyan sűrűn ült a házak fölött, hogy mégis érdemesebb volt inkább az infravörös szűrőt használni.

A fejhallgatóban Johnson, az osztagparancsnokunk hangja csendült fel:

— Második osztag, létszámellenőrzés!

Én is elkiáltottam magamat:

— Négyes, ötös és hatos raj, létszámellenőrzés és jelentés.

A nemrég beépített távközlési berendezések számtalan áramkörének köszönhetően nagymértékben felgyorsultak az akcióink. Jelly közülünk bárkivel kapcsolatba léphetett, de ha akarta, akkor csak az osztagparancsnokok hallották a hangját. Az osztagparancsnok képes volt egyszerre szólni az összes alárendeltjéhez, vagy ha úgy akarta, akkor csak az altisztjeihez. Ha pedig minden másodperc számított, akkor a szakasz feleannyi idő alatt tudott gyülekezni. Miközben azt hallgattam, amint a negyedik raj elvégzi a létszámellenőrzést, megnéztem, mennyi lőszerem maradt, és egy kézigránátot dobtam egy bennszülött nyakába, aki egyszer csak kibukkant az egyik épület mögül. Gyorsan visszahúzódott, és én se várakoztam túl sokat… „Tegyetek arról, hogy észrevegyenek benneteket!” Ezt mondta a főnök, igaz? A negyedik raj elakadt a számolásban, míg a rajparancsnok rájött, hogy figyelembe kell vennie Jenkins kiesését. Az ötödik raj úgy darálta le a számokat, mint egy automata. Már éppen fellélegeztem, amikor a litánia hirtelen megszakadt Ace negyedik emberénél. Beleüvöltöttem a mikrofonba:

— Ace, mi van Dizzyvel?

— Pofa be! — felelte. — Hatos, jelentkezz!

— Hatos jelen! — felelte Smith.

— Hetes jelen!

— A hatodik raj Dizzy Flores kivételével teljes létszámban jelen — mondta Ace. — A rajparancsnok elindult megkeresni a hiányzót.

— Egy fő hiányzik — jelentettem Johnsonnak. — A rajparancsnok és az osztagparancsnok helyettese kiválnak az alakzatból, és megkeresik a hiányzót.

— Johnnie, hagyd! Majd Ace elintézi.

Mivel ezt a megjegyzést nem hallottam meg, így nem is válaszoltam rá. Azt viszont hallottam, hogy Johnson jelent Jellynek. Jelly káromkodva fogadta a hírt. Értsék meg, nem akartam én valami érdemrendet begyűjteni — egyszerűen arról volt szó, hogy az osztagparancsnok helyettesének kell megkeresnie a sebesülteket. Ő gyűjti be őket, neki kell utoljára beérni a gyülekezési pontra, őt könnyű nélkülözni. Az osztagparancsnokoknak más feladatokkal kell törődniük. Mint ahogy azt már bizonyára felismerték, az osztagparancsnok helyettese távolról sem szokott olyan sokáig élni, mint maga az osztagparancsnok.

Ebben a pillanatban hihetetlenül feleslegesnek éreztem magamat, szinte elveszettnek, mivel felhangzott az egész világegyetem legédesebb dallama, az, amelyik a leszállóegység érkezését jelezte. Kezdetét vette a hazaszállításunk. A szignált a csapatszállító hajó egyik rakétája sugározta, egy vékony fémhenger, amelyik belefúródott a talajba, hogy lejátssza nekünk ezt a kedves, boldogító zenét. A csapatszállító — a szignált követve — kereken három perccel később érkezik. Nem árt pontosan elmenni a randevúra, mert a busz nem vár senkire sem, és következő járat nem létezik.

De mi senkit sem hagyunk cserben a bandából, amíg egy leheletnyi remény is akad arra, hogy az illető esetleg még életben van. Rasczak Rókái nem tesznek ilyet! És ez a Mobil Erők minden egységére igaz. Mi mindenkit haza akarunk vinni.

Hallottam Jelly parancsát:

— Fel a fejjel, fiúk! Körbefogni a leszállópályát, és lezárni a területet! Előre!

Közben pedig hallottam a rakéta bűbájos énekét: „…és a gyalogság örök dicsőségére ragyog egy név, Rodger Young neve!” Éreztem, amint elkap a zene vonzása, úgy húzott, mint a mágnes a vasat.

Mindezek ellenére pontosan az ellenkező irányba tartottam, Ace helyzetjelzője felé. Útközben ellőttem mindent, amim még csak maradt: bombát, robbanóanyagot, lőszert.

— Ace! Fogod a jelzését?

— Igen. Kopj le, én majd törődök vele!

— Már látlak. Hol van Flores?

— Közvetlenül előttem. Negyed kilométerre. Menj vissza! Ő az én emberem!

Nem válaszoltam neki, hanem ferdén bevágtam előre, hogy nagyjából Ace-szel egy időben érjek oda, ahol Dizzy lehetett.

Ekkor már láttam Ace-t ott állni mellette, előttük néhány megpörkölődött bennszülött, és még több menekülő. Mellettük értem földet.

— Ki kell szednünk a vértezetből! A hajó bármelyik pillanatban földet érhet.

— Túl súlyos a sérülése!

Lenéztem, és láttam, hogy az igazat mondja. A páncélon egy jókora lyuk tátongott, amiből vér folyt ki. Megszédültem. Ha valaki megsebesült, akkor ki kell venni az erővértből. Az ember ölbe veszi a sérültet — ez nem jelenthet gondot egy sugárhajtóművel felszerelt vértet viselő katonának —, és egyszerűen elugrik vele a helyszínről. Egy mezítelen test sokkal könnyebb, mint a lőszer és a bombák, amiket az előbb elpufogtattunk.