Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Az, hogy a kapszulám ilyen lágyan hatolt be a légkörbe, elárulta, hogy a kapitány a lehető legnagyobb tökéllyel hajtotta végre a dolgát. A laterális vektor szinte nulla volt, ami megnyugtató érzéssel töltött el. Nem csak, hogy zárt alakzatban érünk földet, és egy pillanatot se pocsékolunk el, de bízhatunk abban is, hogy a pilóta, aki ilyen remekül lerakott minket, akkor is pontosan érkezik, ha hirtelen felhangzik a hazahívó szignál.

A külső burkolat elégett, és a maradéka elkezdett leválni. Néhányszor megpördültem. Amikor a külső héj utolsó darabja is leszakadt, a kapszula újra kiegyenesedett. Működésbe léptek a második réteg örvényfékei, esésem darabossá vált… vadul rázkódtam, miközben a második réteg is felizzott, majd cafatokban leszakadt. A külső burkolat leválása nem elhanyagolható szerepet játszik abban, hogy néhány kapszulába bújtatott csillagharcos azért megéri a nyugdíjas kort. A leváló darabkák nem csak a zuhanást fékezik le, de annyi szeméttel szórják tele a célterület feletti légteret, hogy a radarok minden egyes ugró helyett legalább egy tucatnyi lehetséges célt jeleznek. Bármelyik jel lehet támadó katona, bomba, vagy éppen valami más fenyegető dolog. A ballisztikai számítógépek idegrendszere ezt a terhelést már nem tudja elviselni — a gépek ettől gyakran idegösszeomlást kapnak!

A zűrzavar fokozása céljából a hajó közvetlenül a harcosok kilövése után egy sereg műcélpontot szór ki — ál-kapszulákat, amelyek sokkal gyorsabban szelik át a légkört, mivel nem válik le a külső héjazatuk. Ezek a tojások leelőznek téged, felrobbannak alattad, szétzilálják a lentiek radarképét, oldalirányban elmozdulnak, és még számtalan más váratlan dolgot művelnek, csak hogy fokozzák a felszíni fogadóbizottság zavarát.

Eközben az űrhajó állandó pályára áll, és ráhangolódik a szakaszparancsnok jeladójára, nem törődve az okozott radarvisszhangokkal. Figyelemmel kíséri a földet érést, és feljegyzi a hely koordinátáit, amelyekre majd a randevú során lesz szüksége.

Mihelyt levált a második héj, a harmadik automatikusan kinyitotta az első fékernyőmet. Ez nem tart valami sokáig, de nem is az a feladata. Egy rövid, kemény fékezés több g-vel, és már le is szakadt rólam, mialatt tovább zuhantam lefelé. A második fékezőernyő valamivel tovább tartott, a harmadik pedig egész hosszan elkísért. A kapszula kezdett forróvá válni, és én gondolatban már a földet éréssel foglalkoztam.

A harmadik védőréteg akkor lehelte ki a lelkét, amikor az utolsó ernyő is levált. Most már csak az erővértem és egy vékony műanyag tojáshéj választott el a légkörtől. Még mindig lefogtak a szíjak, meg se tudtam moccanni. Lassanként azonban közeledett a pillanat, amikor el kellett döntenem, hogy hol, és miként akarok földet érni. Anélkül, hogy megmozdítottam volna a karomat (erre amúgy sem lettem volna képes) megnyomtam a távolságmérő gombját, és leolvastam a sisakomban, a homlokom előtti világító ernyőn megjelenő adatokat.

Egy teljes és nyolctized kilométer. Az én ízlésemhez képest túl közel jártam a talajhoz, főleg, ha az ember csak saját magára számíthat. A belső kapszula elérte konstans esési sebességét, így már semmilyen előnnyel sem járt számomra, ha a tojásban maradok. A burkolat külső hőmérséklete még nem volt olyan magas, hogy magától is kinyílt volna. Ezért a bal hüvelykujjammal működésbe hoztam egy másik kapcsolót, és megszabadultam a tojástól.

Az első töltet szétrobbantotta az öveket. A második nyolc azonos nagyságú darabra szakította a héjat. Kint voltam a szabadban, és végre láttam! Velem ellentétben a lenti radarkezelő, legyen bár robot vagy élőlény, igen komoly gondokkal küszködhetett, mert a tojás nyolc darabját fémréteg borította, kivéve persze azt a vékony rést, amelyiken át lemértem a felszín távolságát. A kapszula részeiről pontosan olyan kép verődött vissza a radar antennájára, mint egy harci páncélzatot viselő rohamosztagosról. A lenti tűzvezetési központban most alighanem minden bajuk volt, miközben megpróbálták megkeresni a tűt ebben a szénakazalban, a sok kilométernyi körzetben mellettem, alattam és fölöttem lebegő ezernyi részecskéről nem is beszélve. A Mobil Erők katonáinak a kiképzés során megmutatják, hogy milyen áttekinthetetlen kép tárul a radarral vagy távcsővel felszerelt lenti megfigyelő elé ugrás közben. Az ember különben iszonyúan meztelennek érezné magát a levegőben a földet érés előtt. Ilyenkor könnyű pánikba esni, és akad, aki túl korán kinyitja az ernyőjét, hogy utána eleven célpontként lebegjen az égen, vagy éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem nyit, és összetöri a koponyáját, a gerincét, meg a bokáját.

Ezért először is kinyújtózkodtam, kidugtam az érzékelőimet, és körülnéztem. Ezután ismét összegömbölyödtem, és fejjel lefelé zuhantam tovább. Széttártam a karom és a lábam, és alaposabban megfigyeltem a lenti tájat. Lent még tartott az éjszaka, úgy ahogy az a tervekben is szerepelt, de az infravörös érzékelővel az ember a sötétben is felfedez számos fontos részletet, ha tudja, hogyan kell bánni a műszerrel. A várost kettévágó folyó szinte pontosan alattam helyezkedett el, és a két part közötti világos sáv — ez arról árulkodott, hogy a folyó hőmérséklete alacsonyabb, mint a partoké — rohamosan közeledett felém. Nem érdekelt különösebben, hogy melyik parton érek földet, csupán az volt a fontos, hogy ne a vízbe csapódjak be. Ez ugyanis jelentősen hátráltatná a harckészültségemet.

Tőlem jobbra, az én magasságomban egy villanásra figyeltem fel. Valamelyik barátságtalan bennszülött a felszínről szétlőtte a tojásom egyik darabját. Azonnal kinyitottam az első ejtőernyőmet, ami annyira lelassította a zuhanásomat, hogy kicsússzak a lenti tüzér célkövető számítógépének képernyőjéről, mielőtt felkerülnék a célkeresztre. Megfeszített izmokkal vártam a fékezés hatására, kilengtem, azután pedig vagy húsz másodpercen át lassan ereszkedtem lefelé, míg le nem oldottam magamról az ernyőt. Azzal sem akartam ugyanis a nem kívánatos figyelem középpontjába kerülni, hogy lassabban zuhanok, mint a körülöttem kavargó hulladék.

A taktikám szemmel láthatóan eredményesnek bizonyult. Nem lőttek le.

Körülbelül kétszáz méterrel a talaj felett kinyitottam a második ernyőmet is. Gyorsan meghatároztam az irányt, és észrevettem, hogy a szél a folyó fölé sodor. Körülbelül harmincméteres magasságban távolodtam egy folyóparti raktárépület lapos tetejétől. Ezért aztán leoldottam az ejtőernyőt, és a páncél sugárhajtóműve segítségével szálltam le, ha nem is éppen a legpuhábban, a raktár tetejére. Még földet érés közben keresni kezdtem Jelal őrmester jeladójának szignálját.

Eközben rájöttem arra, hogy a folyó rossz oldalán landoltam. Jelly csillaga a sisakomban a kompaszgyűrűn túlságosan is dél felől világított, messze az eredetileg megbeszélt helytől. Túlzottan elcsúsztam észak felé. Végigrohantam a tető folyómenti oldalán, miközben megállapítottam, hogy milyen messze, és milyen irányban van a legközelebbi osztagparancsnok. Észrevettem, hogy egy kilométerrel elcsúszott a tervbe vett pozíciótól.

— Ace! — kiáltottam. — Egyenesítsd ki a vonalat!

Egy bombát hajítottam a hátam mögé, és a tetőről a folyó fölé lendültem. Ace válaszolt, ahogy azt elvárhattam tőle, bár eredetileg neki kellett volna most az én beosztásomban lennie, de ő nem akarta feladni az egységét. Ezért azután nem szívesen vette, hogy parancsokat adok neki.