Robert Heinlein: Csillagközi invázió

Nem mentem oda az atyához. Mindig is féltem attól, hogy valaki észreveszi, mennyire remeg a térdem. Ezenkívül pedig a pap távolról is megáldhat. Ő mégis odajött hozzám, miután az utolsó térdeplő is felemelkedett, és a sisakját a sisakomhoz szorítva, csak számomra hallhatóan mondott néhány szót.

— Johnnie — mondta. — Ez az első bevetésed altisztként.

— Persze — feleltem. Még nem léptettek elő hivatalosan tiszthelyettessé. Jellyhez hasonlóan, akiből még szintén nem csináltak tisztet, én is csak ideiglenes jelleggel láttam el feladatomat.

— Csak egy jó tanács, Johnnie. Ne nyírasd ki magad. Pontosan tudod, mi a dolgod. Tedd meg, amit elvárnak tőled, és ne akarj leszakítani egy kitüntetést magadnak.

— Köszönöm, atyám. Megfogadom a tanácsod.

Még valamit hozzáfűzött egy olyan nyelven, amit nem értettem, vállon veregetett, és visszasietett az osztagához. Jelly elkiáltotta magát:

— Vííí-gyázz!

Mi pedig kihúztuk magunkat.

— Szakasz!

— Osztag! — kiáltotta Migliaccio és Johnson egyszerre.

— Első és második osztag, jobboldal és baloldal, felkészülni a kilövésre!

— Osztag, a kapszulákhoz! Indulj!

— Raj! — várnom kellett, amíg a négyes és az ötös egység beszállt a kapszuláiba. A torpedóvető mellé álltam, míg az én kapszulám is elő nem bukkant a jobboldali vetőcsőben. Végre beszállhattam én is. Vajon az ókori hősök is ennyire remegtek, amikor bemásztak a trójai faló hasába? kérdeztem magamtól. Tényleg én vagyok az egyetlen, aki remeg a dologtól? Jelly minden kapszulát maga ellenőrzött. Rám személyesen tette fel az öveket. Közben odahajolt, és azt mondta:

— Ne bolondulj meg, Johnnie! Ugyanolyan, mint a hadgyakorlaton.

A búra bezáródott a fejem fölött, és én egyedül maradtam. „Ugyanolyan, mint a hadgyakorlaton”, ezt mondta! Kivert a hideg veríték.

Aztán a fejhallgatómban meghallottam Jelly hangját a középső vetőcsőből.

— Kapitányi híd, Rasczak Rókái… kilövésre készen!

— Tizenhét másodperc, hadnagy — válaszolta a kapitányasszony kellemes alt hangja, és én mérges voltam amiatt, hogy hadnagynak szólítja Jellyt. A hadnagyunk ugyan tényleg meghalt, és talán Jelly is megkapja a kinevezését, de mi még mindig Rasczak Rókái voltunk!

— Sok szerencsét, fiúk! — hallatszott a kapitány hangja a fejhallgatóban.

— Köszönjük, kapitány.

— Öveket meghúzni! Még öt másodperc.

Megkötöztek, mint egy sonkát. Öv feszült a hasamra, a homlokomra és a lábszáramra. Ennek ellenére jobban remegtem, mint bármikor korábban.

Már nem annyira rossz, ha egyszer kilőttek, de addig tehetetlenül ülsz a vaksötétben, a gyorsulás ellen gúzsba kötöttek, mint egy múmiát, és még a légzés is a nehezedre esik. És pontosan tudod azt is, hogy a kapszulában nitrogén vesz körül. Elfoghat az érzés, hogy le kell venned a sisakod, mert különben megfulladsz, de meg sem tudsz moccanni. Azzal is tisztában vagy, hogy nem jöhetsz ki a kapszulából, mert azt már betolták egy ágyúcsőbe, és ha a hajó még azelőtt kap találatot, hogy téged kilőttek volna a csőből, akkor még egy imára elegendő levegőd sem marad. Némán, tehetetlenül fogsz meghalni, még arra sem leszel képes, hogy megmoccanj. Ez a végtelen várakozás a sötétben az, ami miatt elfog a remegés. Az a marcangoló gondolat, hogy elfeledkeztek rólad, hogy a hajó holt testként kering az orbitális pályán, és egy örökkévalóságig el fog tartani, amíg megdöglesz, mert kifogy a levegőd. Vagy, hogy esetleg már zuhanunk, és a becsapódás fog végezni veled, ha ugyan nem égsz szénné útközben a felszín felé.

De aztán fékezni kezdett a hajó, és nekem elmúlt a remegésem. A földi súlyod nyolcszorosa, de talán tízszerese is. Tíz g, szavamra! A dolog akkor sem lesz puhább, ha egy nő ül a pilótaszékben. Ahol az övek hozzád érnek, ott tele leszel véraláfutással. Jó, jó, én is tudom, hogy a nők alkalmasabbak űrpilótának, mint a férfiak. Gyorsabban reagálnak, és nagyobb gyorsulás elviselésére képesek. Sebesebben le tudnak menni az orbitális pályára, és gyorsabban el is tudnak jönni onnan. Ezzel megnövelik mindannyiunk életben maradásának esélyeit. A miénket és a sajátjukét is persze. Azért még így sem túl nagy élvezet, ha hirtelen a saját testsúlyod tízszerese nehezedik a gerincedre.

Azt azonban el kell ismernem, hogy Deladrier kapitány igazi profi volt. Egyetlen másodpercet sem szalasztott el, miután véget ért a Rodger Young fékezési manővere. Hallottam, amint energikusan kiadja a parancsot:

— Középső vetőcső, tűz!

Éreztem a kettős visszarúgást, ahogy Jelly és a helyettese elhagyta a hajót. Rögtön utána pedig:

— Jobboldali és baloldali vetőcső, automatikus tüzelés. Tűz!

Most mi következtünk.

Bumm! és a kapszulád eggyel előreugrik, bumm! és megint előbbre kerülsz, mint valami régimódi sorozatlövő fegyver tölténye, útban a závárzat felé. Pontosan ilyen eleven lövedékek voltunk mi is. Az egyetlen különbséget csak az jelentette, hogy a minket kilövő fegyver két csövét egy csapatszállító űrhajó törzsébe építették be, hogy ezekkel juttassák el célbolygóra a csapatokat. Töltények helyett a mi kapszuláink siklottak a csőbe, ezek a fémhengerek, amelyek pont akkorák voltak, hogy elférjen bennük egy rohamosztagos és a felszerelése.

Bumm! Én már megszoktam, hogy a harmadik kapszulában, egészen korán lőnek ki. Most pedig én voltam a Charlie, a legutolsó, a három egységből álló osztag záróembere. Idegölő ez a várakozás, még akkor is, ha minden egyes másodpercben kilőnek egy kapszulát. Megpróbáltam számolni. Bumm! tizenkettő, bumm! tizenhárom, bumm! tizennégy (furcsán tompa volt az üres kapszula hangja, amelyikben eredetileg Jenkisnek kellett volna mennie), bumm!…

Azután meg klikk! , és máris én következtem, az én kapszulám siklott be a kilövőkamrába. Most jön a BANG! A robbanás olyan erővel vágott ki az űrbe, hogy ahhoz képest a kapitány fékezése gyengéd simogatásnak tűnt.

Majd pedig a semmi.

A totális semmi. Nincs zaj, nincs nyomás, nincs súly. Lebegés a sötétségben, szabadesés talán harminc kilométerrel a bolygó felszíne felett. Az érzékelhetetlen atmoszférán keresztül zuhansz egy bolygó felé, amit még soha sem láttál. Most már nem remegek. A bevetés előtti várakozás az idegőrlő. Ha egyszer kilőttek, akkor már semmi sem fájhat. Mert, ha most csúszik be valami, akkor az olyan gyorsan történik, hogy halott vagy, mire észrevennéd.

Szinte azonos időben érzékeltem, hogy a kapszula rázkódni kezd, majd elcsitul, úgyhogy a súlyom a gerincemre nehezedett. Ez a súly gyorsan növekedett, ahogy a kapszula teljes sebességre gyorsult az atmoszféra legfelső, híg rétegében, míg el nem érte a testem tömegének ezen a bolygón megfelelő értéket. Azt mondták, hogy 0,87g. Egy igazi pilóta (és a kapitányunk valódi művész volt), aki érti a szakmáját, olyan pályát választ ki, és úgy fékezi le a hajót, hogy a kivetés pillanatában, amikor kilő téged a csőből, pontosan függőlegesen álljon a célterület felett, ahová neked meg kell érkezned. Összhangban kell lennie a bolygó tengely körüli forgásával. A katonák kapszulái nehezek. Minden különösebb szóródás nélkül szelik át az atmoszféra felső rétegeit. Természetesen egy szakasz még így sem tud olyan pontosan földet érni, mint ahogy kilőtték, mivel úton lefelé ki van téve a légköri viszonyok hatásainak. Egy felületes pilóta még ronthat is a szóródáson, ha olyan nagy területen teríti el a harci osztagot, hogy a csapat nem csak a kitűzött feladatot képtelen végrehajtani, de visszavonuláskor a gyülekezőpontot sem tudja elérni. A gyalogos csak akkor tud harcolni, ha valaki előtte elviszi a harci zónába. Készségesen elismerem, hogy egy harci feladat végrehajtásában a pilóta legalább olyan fontos, mint mi.