Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Mit tegyünk?

— Magunkkal visszük — felelte Ace komoran. — Fogd meg bal oldalt az övét!

Ace az öv jobb felét ragadta meg, és együttes erővel talpra állítottuk Florest.

— Felzárkózni! Állj készen az ugrásra! Számolok, egy, kettő!

Ugrottunk. Nem túl messze, nem túl ügyesen. Egyedül nem tudtuk volna megmozdítani. Az erővért túl nehéz egy embernek. Ám ha ketten osztoznak a súlyon, meg lehet csinálni a dolgot.

Ugrottunk, és újra ugrottunk. Ace számolt, és ő adta ki az utasítást. Földet éréskor felfogtuk Dizzyt, és kiegyenesítettük. Úgy tűnt, hogy műszerei felmondták a szolgálatot.

Hallottuk, amint a gyülekezőhelyre telepített jeladó elnémult, mert leszállt rá a csapatszállító komp. Láttam, ahogy földet ér. Messze, még mindig túl messze volt tőlünk. Hallottuk, amint a megbízott szakaszparancsnok elkiáltja magát:

— Felkészülni a beszállásra!

És Jelly még ezt üvöltötte:

— Még ne hajtsátok végre a parancsot!

Végre elértük a leszállóhelyet, és láttuk a hátsó vezérsíkjain ágaskodó kompot, hallottuk a felszállást jelző szirénák bömbölését — és láttuk, hogy a szakasz még mindig kint van, körben állnak a pajzs mögött, amit az előbb emeltek a magasba.

Hallottuk Jelly kiáltását:

— Beszállás indul! Végrehajtani!

És még mindig túl messze voltunk! Jól láttam, amint az első osztag tagjai kiválnak a körből, és a bejárathoz rohannak. A gyűrű szűkebbé vált a hajó körül.

Ekkor egy alak vált ki a körből, és olyan sebesen indult meg felénk, ahogy csak egy parancsnoki vértezet segítségével lehetséges.

Jelly még a levegőben kapott el minket. Megragadta Flores teherhordó állványát, és segített nekünk cipelni.

Három ugrással a hajónál voltunk. Mindenki beszállt már, de a zsilip még nyitva állt. Beemeltük Florest, és bezártuk az ajtót, miközben a komp pilótája ránk üvöltött, hogy miattunk lekéste a találkozót, és hogy most mindannyiunknak annyi! Jelly nem törődött vele. Letettük Florest, és leheveredtünk mellé. Amikor lecsapott ránk a gyorsulás, Jelly halkan ezt mondta magába:

— Minden ember a fedélzeten, Hadnagy. Hárman megsebesültek, de a létszám teljes!

Le a kalappal Deladrier kapitány előtt! Nem ismerek nála jobb pilótát. A csapatszállító mindig egy előre meghatározott pillanatban találkozik az anyahajóval. Nem tudom, miért, és hogyan, de ezt a manővert előre rögzítik, és attól nem lehet eltérni. Lehetetlen változtatni rajta.

A kapitánynak sikerült a lehetetlen. Látta a képernyőjén, hogy a csapatszállító késik a rakéták begyújtásával. Fékezett, majd újra gyorsított, hozzánk igazította az anyahajó pályáját. Műszerek nélkül, csupán a megérzéseire hagyatkozva felszedett minket. Nem is volt ideje arra, hogy kiszámítsa az új pályánkat! Ha a mindenhatónak egyszer egy új asszisztensre lesz szüksége, aki ellenőrzi a csillagok égi vándorútját, akkor tudom, hogy kit fogok neki javasolni.

Flores egyébként meghalt útban felfelé.

Komolyan sohasem gondoltam arra, hogy bevonuljak.

Az meg végkép nem jutott az eszembe, hogy pont az Erőket, a gyalogságot válasszam. Inkább hagytam volna, hogy nyilvánosan megkorbácsoljanak, és elviseltem volna apám szemrehányásait, amiért bemocskoltam családunk büszke nevét.

Ó, egyszer persze — nem sokkal az érettségi előtt lehetett — mintha elejtettem volna apám előtt egy megjegyzést arról, hogy felvetődött bennem a bevonulás, az önkéntes szolgálat gondolata. Ez az elképzelés valószínűleg minden srácban felmerül a tizennyolcadik születésnapja táján, és az enyém pont a záróvizsgáim hetére esett. A legtöbben természetesen csak játszadoznak ezzel, és a végén valami teljesen más dolgot csinálnak — elmennek főiskolára, kerítenek maguknak valami melót, vagy ilyesmit. Valószínűleg én is ezt tettem volna, ha nem éppen a legjobb barátom közli velem halálkomoly arccal, hogy jelentkezni akar a hadseregbe.

Carl és én mindent együtt csináltunk az általános iskolában — együtt bámultuk a lányokat, egyszerre hívtuk őket randira, ugyanabba a klubba jártunk vitatkozni, és együtt küszködtünk Carl otthoni laboratóriumában az elektronika megszelídítésével. Én ugyan sohasem voltam valami nagy fej az elméleti elektronikában, viszont ügyesen bántam a forrasztópákával. Carl volt az agy, én pedig végrehajtottam az utasításait. Jól szórakoztunk. Bármit is csináltunk együtt, az mind szórakoztató volt. Carl szüleinek ugyan közel sem volt annyi pénzük, mint az apámnak, de ez nem befolyásolta a kapcsolatunkat. Amikor az apám egy Rolls-kopterrel lepett meg a tizennegyedik születésnapomra, akkor az ugyanúgy Carlé is volt. Mint ahogy én is a magaménak tudhattam Carl laboratóriumát. Éppen ezért eléggé elgondolkoztam a dolgon, amikor Carl elmesélte nekem, hogy abba akarja hagyni a tanulmányait, mert először inkább a szolgálati idejét kívánja letölteni. Pontosan úgy mondta, ahogy gondolta. Nyilvánvaló, hogy helyes és kézenfekvő döntésnek tartotta a dolgot.

Ezért aztán azt mondtam neki, hogy én is önként jelentkezem.

Egy furcsa pillantást vetett rám.

— Az apád nem fogja megengedni.

— Igen? És hogyan tudná megakadályozni?

Természetesen nem tudta volna megakadályozni, legalábbis a törvények szerint nem. Egy tizennyolcadik életévét betöltő fiatalember vagy ifjú hölgy első, teljesen szabad döntése (és talán az utolsó is) az, hogy bevonul-e vagy sem. A Szövetségi Szolgálatra önként lehet jelentkezni, és ebbe egyetlen más személy sem szólhat bele.

— Várd csak ki a végét!

Carl témát váltott.

Így azután előhozakodtam a dologgal apámnak, persze, óvatosan, kerülő utakon.

Apám letette az újságját és a szivarját, és rám bámult.

— Megőrültél, fiam?

— Nem hinném — morogtam.

— Pedig pont úgy hangzik — sóhajtott fel. — Ennek ellenére számítanom kellett volna valami ilyesmire. Egy felnövekvő, ifjú ember életében előre látható egy ilyen időszak. Emlékszem még arra, milyen volt, amikor megtanultál járni, és már nem voltál csecsemő. Őszintén szólva egy ideig valóságos kis ördögfióka voltál. Összetörted anyád egyik Ming vázáját — szándékosan. Ebben egészen biztos vagyok… De túl fiatal voltál ahhoz, hogy megérthesd, milyen értékes remekmű ment tönkre. Ezért csak rácsaptunk a kezedre. Arra a napra is nagyon jól emlékszem, amikor elloptál tőlem egy szivart — és arra, hogy milyen rosszul lettél tőle. Anyád és én akkoriban szándékosan nem fogtunk vallatóra, amikor aznap este nem tudtad megenni a vacsorát. Most van az első alkalom, hogy egyáltalán beszélek róla. A gyerekeknek saját maguknak kell kipróbálni ezeket a dolgokat, hogy rájöjjenek arra, a felnőttek bűnei csak kárukra lehetnek. Jól láttuk, milyen volt, amikor elérted a gyerekkor és a serdülőkor határvonalát, amikor rájöttél arra, hogy a lányok mások. Mások és csodálatosak.

Ismét felsóhajtott.

— A fejlődés normális fokozatai. Ezután következik az utolsó fázis, mielőtt valakiből igazi felnőtt lesz. Ekkor határozza el egy fiú, hogy beáll a hadseregbe, és magára húzza a csinos egyenruhát. Vagy éppenséggel az a meggyőződése, hogy megtalálta élete nagy szerelmét, olyan lángolót, mint amilyet eddig még senki nem érzett, és ezért azonnal meg kell házasodnia. Esetleg mind a két nyavalya egyszerre üt ki rajta.