Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Cunha! Mi történik az első osztaggal?

Ideges hangon válaszolt:

— A főtörzs után mentek, a föld alá.

Ha a tankönyvben akadt olyan szabály, amelyik erről a helyzetről szólt, akkor én hiányoztam, amikor erről tanultunk. Brumby önhatalmúlag cselekedett volna? Vagy kapott egy parancsot, amit nem hallottam? Mindegy, már eltűnt egy csótánylyukban, így halló- és látótávolságon kívülre került. Egyébként is: pont most foglalkozzak a szabályokkal? Majd holnap tisztázom a dolgot, már ha bármelyikünk is életben lesz akkor…

— Na jó — válaszoltam. — Ismét a szakasz hullámhosszán vagyok. Jelentsen!

Utolsó ugrásommal az embereim között értem földet. Közvetlenül földet érés előtt még elintéztem egy csótányt. Ez már nem dolgozó volt. Tüzelt, miközben rohant felénk.

— Eddig három embert veszítettünk — válaszolta Cunha lihegve. — Nem tudom, milyenek Brumby veszteségei. Egyszerre három helyen törtek át — akkor estek el a fiúk. De most visszavágunk…

Egy rettenetes erejű lökéshullám csapott le rám, amikor éppen ugrani akartam, és elsodort oldalra. Három perc, harminchét másodperc — tehát körülbelül harminc kilométer. A mi utászaink kezdték meg a csótányváros lezárását?

— Első osztag! Készüljetek fel a következő lökéshullámra!

Ügyetlenül szálltam le, éppen három-négy csótány fejére.

Éltek, de nem harcoltak. Feküdtek, és a lábukkal kapálóztak. Otthagytam nekik egy kézigránátot, és továbbugrottam.

— Most kapjátok el őket! — kiáltottam. — Elkábultak! Figyeljétek a következő lö…

A második lökéshullám akkor kapott el minket, amikor figyelmeztetni akartam a katonákat. Valamivel gyengébb volt az előzőnél.

— Cunha! Sorakoztassa az embereit! Elkezdjük a takarítást!

A sorakozó elhúzódott, mert túl sokan kihulltak a sorból, ahogy azt a képernyőmön is láthattam. A parancsomat még így is pontosan és gyorsan végrehajtották. Végigsiettem a bekerített terület határán, és saját kezűleg intéztem el egy féltucatnyi csótányt. Az utolsó éppen akkor tért magához, amikor megnyomtam a lángszóró ravaszát. Miért kábította el őket a lökéshullám jobban, mint minket? Mert nincs rajtuk páncél? Vagy nem is ők kábultak el, hanem az agyasok, akik valahonnan a föld mélyéről irányították őket?

A sorakozókor kiderült, hogy a szakaszom tizenkilenc harcképes, három sebesült és három harcképtelen katonából állt. Ketten meghaltak. Három embernek a vértje mondta fel a szolgálatot, de Navarre már javította őket. Kiszerelte az energiatelepeket a halottak és a sebesültek páncélzatából. A harmadik katonának a rádiója és a radarja romlott el, ezt pedig nem tudtuk megjavítani, ezért Navarre a sebesültek őrzését bízta rá. Ez majdnem annyit ért, mintha kimentették volna őket. Csak addig kell majd várniuk, amíg leváltják a csapatot.

Eközben Cunha őrmesterrel megvizsgáltam azt a három lyukat, amelyeken át a csótányok előjöttek a földalatti városukból. Egy pillantást vetettem a felszín alatti térképemre. Kiderült, hogy a csótányok azokon a helyeken rágták keresztül magukat a sziklán, ahol az alagutak leginkább megközelítették a felszínt.

Az egyik nyílást lezárták a visszazuhanó kövek. A másikban már nem mutatkozott mozgás. Megparancsoltam Cunhának, hogy állítson egy tisztest és egy katonát a nyíláshoz, és intézzék el az összes kimerészkedő csótányt. Ha túl sokan jönnek, akkor robbantsák be a bejáratot. A főparancsnoknak talán nem tetszett volna a dolog, de egész más dolog ott fent ülni, és eldönteni, hogy nem zárjuk be a lyukakat, mint itt lent szembesülni a problémákkal. Nekem a gyakorlat okozott fejtörést, nem az elmélet.

Ezután azt a barlangot vettem szemügyre, amelyik elnyelte a főtörzsöt és a szakaszom felét. A csótányok egyik folyosója itt alig hat méternyire a földfelszín alatt futott. Úgy jöttek ki, hogy tizenöt méter hosszúságban egyszerűen kinyitották a tetőt. Fogalmam sem volt róla, hogy hova tűntek azok a kövek, amelyeknek az eltávolítása okozta azt a bizonyos „égő zsír” hangot. Az biztos, hogy eltűnt a tető. A folyosó oldalfalai homorúak és rovátkoltak voltak. A térkép alapján kitaláltam, hogy mi történhetett itt. A másik két lyukat apróbb mellékfolyosók meghosszabbításával fúrták a felszínre. Ez az alagút viszont az egyik főútvonalukba torkollott. A két másik nyílás tehát csak elterelő manőver volt, míg ezen a járaton zúdult át a tulajdonképpeni támadás fő ereje.

Lehet, hogy a csótányok keresztüllátnak a sziklán?

Ám most semmit sem láttam a folyosón — sem embert, sem csótányt. Cunha megmutatta az irányt, amerre a második osztag eltűnt a föld alatt. Hét perc, negyven másodperc telt el azóta, hogy a főtörzs behatolt az alagútba, és kerek hét perc, amióta Brumbyék utána mentek. Lenéztem a sötétbe, nyeltem egyet, miközben a gyomrom görcsbe rándult.

— Őrmester, vegye át az osztagot! — parancsoltam, és megpróbáltam elűzni a remegést a hangomból. — Ha segítségre van szükségük, hívják Koroshen hadnagyot!

— Valamilyen parancs, uram?

— Semmi más. Legfeljebb a vezérkar üzenhet valamit. Most lemegyek, és megkeresem a második osztagot — úgyhogy egy darabig nehéz lesz beszélgetni velem.

Leugrottam, mielőtt az idegeim felmondták a szolgálatot.

— Osztag! — hallottam a hátam mögül.

— Első raj!… Második raj!… Harmadik raj!

— Figyelem! Rajonként… utáá-nam! — és Cunha már a nyomomba is eredt.

Most már nem éreztem olyan elhagyatottnak és mezítelennek magam.

Megparancsoltam Cunhának, hogy hagyjon hátra két embert hátvédnek a bejáratnál — egyiket az alagútban, a másikat fent, a felszínen. Ezután a csapat élére álltam, és elindultam az alagútban, amelyik irányban az osztag is ment. Olyan gyorsan mozogtam, ahogyan csak lehetett — de még így sem nagyon haladtunk, mert a fejünk szinte súrolta a mennyezetet. Egy erővértet viselő katona egyfajta korcsolyázó mozgással is haladhat, anélkül, hogy felemelné lábát a talajról, de ez nem könnyű, vagy természetes mozgásforma. Futólépésben, páncél nélkül sokkal gyorsabban haladhattunk volna.

Be kellett kapcsolnunk az infravörös szűrőket, ezzel egy csapásra bebizonyítottuk, amit eddig csak sejtettünk. A csótányok az infravörös tartományban látnak. Infrával nézve a sötét alagút valójában ragyogóan fényes volt. Eddig semmi különöset nem fedeztünk fel, a sima fal íve ráborult az ugyancsak sima, egyenes talajra.

Elértünk egy alagút kereszteződéshez, és rövid időre megálltunk. Van ugyan előírás arra, hogyan kell a föld alatt elhelyezni a csapatokat, de mit segít nekünk ez az előírás? Eddig csak annyi derült ki, hogy a kitalálója soha az életben nem járt a föld alatt… a Fejvadász Hadművelet előtt ugyanis még egyetlen bajtársnak sem sikerült magát visszaverekednie a felszínre, hogy beszámoljon arról, mennyire jók is az alkalmazott taktikai módszerek.

Az előírás szerint minden kereszteződésbe őröket kellett volna állítanom. Már két embert otthagytam az alagút bejáratánál, és ha minden egyes kereszteződésnél otthagyom az osztagom tíz százalékát, akkor minden alkalommal tíz százalékkal közelebb kerülünk a biztos halálhoz.

Úgy döntöttem, hogy együtt maradunk, és elhatároztam, hogy senki sem kerül élve a csótányok kezébe. A gyors, biztos halál lényegesen vonzóbb volt számomra, mint az óriáspókok vendégszeretete. Ezzel a döntéssel nagy kő esett le a szívemről, és már nem féltem.