Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Eszem ágában sem volt lefeküdni aludni. Nem kaptam rá parancsot — és nem is kértem rá engedélyt. Görcsbe rándult a gyomrom attól a gondolattól, hogy alig ötven méternyire a talpam alatt sok ezernyi csótány készül a támadásra. Hogy a fenébe gondolhattam volna akkor alvásra? Lehet, hogy tévedett a látnok, és a csótányok már a hátam mögött vannak, mert sikerült elkerülniük a lehallgató-készülékeinket.

Talán — én azonban nem akartam kockáztatni.

Átkapcsoltam a magánhullámhosszomra.

— Őrmester…

— Igen, uram!

— Maga is megérdemel egy kis pihenőt. Átveszem az őrséget! Feküdjön le, és készüljön az alvásra! Egy… kettő…

— Bocsánat, uram! Lenne egy javaslatom.

— Igen?

— Ha helyesen értelmeztem az új haditervünket, akkor a következő négy óra viszonylag nyugodt lesz. Feküdjön le aludni, és azután…

— Verje ki ezt a fejéből, őrmester! Én nem fogok aludni! Ellenőrzöm a lehallgató-készülékeket, és megvárom az utászszázadot.

— Ahogy parancsolja, uram.

— Átmegyek a hármas őrszemhez, hiszen az úgyis a közelemben van. Maga maradjon Brumbynál, és aludjon egy kicsit, amíg…

— Johnnie! — Átkapcsoltam.

— Igen, kapitány?

Vajon hallgatózott az öreg?

— Kint vannak a lehallgató-készülékek?

— Igenis, kapitány. És a szakasz fele már alszik. Ellenőrizni fogom az őrszemeket. Utána pedig…

— Hagyja, majd az őrmester megcsinálja! Az akarom, hogy aludjon.

— De kapitány…

— Feküdjön le! Ez parancs! Készüljön fel az alvásra… egy… kettő… három… Johnnie!

— Kapitány, engedelmével először az őrszemeket ellenőrzöm. Aztán majd pihenek, ha azt parancsolja. De inkább ébren maradnék. És…

Majd megsüketültem Blackie harsogó nevetésétől.

— Figyeljen ide, fiam! Maga egy órát, és tíz percet aludt.

— Tessék?

— Nézze meg az óráját!

Megnéztem, és úgy éreztem, mint akit átvertek.

— Felébredt végre, fiam?

— Igenis, uram, azt hiszem.

— Fokozódnak az események. Ébressze fel az alvókat, és küldje aludni a banda másik felét! Ha szerencséjük van, lesz egy órájuk aludni. Váltsa le a lehallgató-készülékek kezelőit, ellenőrizze az őrszemeket, és utána hívjon vissza engem!

Azt csináltam, amit parancsolt, sorra jártam az őrszemeket, anélkül, hogy szóltam volna az őrmesternek. Dühös voltam rá, meg Blackie-re. A századparancsnokomra azért, mert utáltam, ha akaratom ellenére elaltatnak, a főtörzsre meg amiatt, mert az volt a kellemetlen gyanúm, hogy nem kellett volna csicsikálni mennem, ha én lennék itt a főnök. Sajnos azonban én csak egy bábu voltam, a fontos dolgokról a helyettesem döntött.

Miután ellenőriztem a hármas és az egyes lehallgató-készüléket (egyikük sem észlelt zajokat, mindketten a csótányok kolóniája előtti területen álltak), kissé lehiggadtam. Végül is nem hányhatom az őrmesterem szemére, amit a századparancsnokom csinált. Ezzel még egy főtörzsőrmestert sem vádolhattam meg.

— Hé, őrmester!

— Igen, Mr. Rico?

— Nem akar a szakasz másik felével ledőlni egy órácskára? Majd felkeltem egy pár perccel a többiek előtt.

Egy pillanatig habozott.

— Uram, személyesen akarom ellenőrizni a lehallgató-készülékeket.

— Még nem ellenőrizte őket?

— Nem uram. Én is aludtam egy órát. A kapitány utasított — válaszolta zavartan. — Átmenetileg Brumbyt bízta meg a szakasz vezetésével, és engem is azonnal elaltatott, miután önt leváltotta.

Válaszolni akartam valamit, de csak nevetni tudtam.

— Őrmester, nem akarunk félrevonulni, és lefeküdni aludni? Azt hiszem, csak az időnket pocsékoljuk. Blackie kapitány egyedül is elvezeti a szakaszt.

— Uram — felelte hűvösen —, tapasztalatból tudom, hogy Blackstone kapitány mindig tudja, mit miért csinál.

Helyeslően bólintottam, mivel elfelejtettem, hogy beszélgetőtársam jó tíz kilométernyire van tőlem.

— Igen, igaza van. A kapitány mindig tudja, hogy mit miért csinál. Lássuk csak… ha mindkettőnket elküldött aludni, az azt jelenti, hogy azt akarja, mindketten egyszerre legyünk ébren, hadra fogható állapotban.

— Azt hiszem, ez az oka.

— Sejti, hogy miért?

Ezúttal sokáig kellett a válaszra várnom.

— Mr. Rico — mondta megfontoltan. — Ha a kapitány tudná a választ, akkor már megmondta volna nekünk. Eddig még soha, semmit nem titkolt el előlem. De néha anélkül cselekszik, hogy logikusan meg tudná indokolni a tettét. Működik a híres hatodik érzéke. Megtanultam tisztelni a kapitány megérzéseit.

— Igen?… Ugye az osztagparancsnokok most alszanak?

— Igenis, uram.

— Riadóztassa a helyetteseket! Egyelőre ne ébresszünk fel mást… De ha eljön az idő, minden másodpercen életek múlhatnak.

— Igenis, uram.

Ellenőriztem az utolsó, előretolt lehallgató egységet, aztán odamentem ahhoz a készülékhez, amelyet a csótányváros peremén állítottunk fel. Rácsatlakoztam a mikrofonommal, és párhuzamosra kapcsoltam a lehallgató-készülékkel. Kényszerítenem kellett magamat, hogy hallgatózzak, mivel hallani lehetett őket, ott, lent, ahogy egymással suttogtak. Legszívesebben elszaladtam volna, de erőt vettem magamon, és nem mutattam, hogy inamba szállt a bátorságom.

Lehet, hogy az a különleges látnok csupán egy rendkívül jó hallással megáldott ember volt?

Mindegy, nem számít, hogy miben rejlett a varázsereje. A csótányok mindenesetre ott voltak, ahol ő megjósolta. A tiszti iskolában felvételről meghallgathattuk a csótányok hangját. A négy lehallgató-készülék egy nagy csótányváros tipikus fészekzajait hallotta. Azt a suttogást, ami akár a nyelvük is lehetett (mi a francért van szükségük nyelvre, ha egyszer távirányítással az agyasok vezérlik őket?). A zaj száraz levelek, vagy gallyak súrlódására emlékeztetett, a háttérben magas, éneklő, valamennyi településükre jellemző zaj hallatszott. Ezt a hangot gépek bocsátották ki, valószínűleg a klímaberendezésük.

De nem hallottam azt a sziszegő, őrlő hangot, amivel akkor találkozhatsz, ha néhány szikladarabot eszel reggelire.

A csótányok országútja egész más zajoktól volt hangos, mint a település. A háttérben mély zúgás morajlott, amelyik néhány másodpercenként üvöltéssé fokozódott, mintha csak egy teherautó oszlop haladt volna el alattunk. Rákapcsoltam az ötös számú lehallgatóra, és gondolkodni kezdtem. A négy berendezés mellett álló, tartalék kezelőnek kiadtam a parancsot, hogy kiáltsák el magukat akkor, amikor a leghangosabb a zaj. Ezután a parancsnoki hullámhosszon felhívtam a kapitányt.

— Kapitány!

— Igen, Johnnie!

— A közlekedés ezen a föld alatti országúton kizárólag egy irányban halad. Tőlünk, ön felé. A sebességük körülbelül száztíz kilométer per óra, és percenként átjön itt egy teherautó.

— Nem rossz — felelte. — Én óránkénti száznyolc kilométert számoltam, és egy teherautót minden ötvennyolcadik másodpercben.

— Ó.

Elszégyelltem magam, és témát váltottam.

— Még mindig nem találkoztam az utászokkal.

— Nem is fog találkozni velük. Az utászok a fejvadászoknál szálltak le, és a hátsó sávban kezdtek el ásni. Sajnálom, elfelejtettem szólni róla. Még valami?

— Nem, uram.

Kikapcsoltunk, és én valamivel jobban éreztem magam. Szóval még Blackie is elfelejt időnként dolgokat… ráadásul helyesnek bizonyult az ötletem. Otthagytam az alagút övezetét, és ellenőriztem a csótányok települése mögötti őrszemeket. A tizenkettest.