Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Mondja meg Naidinak, hogy jelentsen nekem. Vagyis magának és nekem.

— Igen, uram — mondta a főtörzsőrmester, és hozzátette: — Tehetnék egy javaslatot?

— Persze. És legközelebb ne kérjen rá engedélyt!

— Navarre kézben tudja tartani az első egység maradékát. Cunha őrmester a kráterhez tudná vinni az osztagot, és akkor Naidinak csak a lehallgatókészülékek ellenőrzésével kellene törődnie.

Tudtam, mire gondol. Naidi tizedesi kinevezése olyan friss volt, hogy korábban még nem is vezetett osztagot bevetéskor. Nem igazán ő az a személy, akire rá lehetett volna bízni a Fekete Egyes Négyzet nyilvánvalóan legveszélyesebb pontját. Az őrmester ugyanazért akarta visszarendelni Naidit, amiért én visszarendeltem a két újoncot.

Kíváncsi vagyok, tudta-e hogy mire gondolok. Szorult a nyakamon a hurok — az altiszt ugyanazt a vértet viselte, amelyet Blackie helyetteseként is hordott, ebben volt még egy külön vonal, amivel én nem rendelkeztem, egy közvetlen összeköttetés Blackstone kapitánnyal.

Blackie valószínűleg bekapcsolódott, és azon a különvonalon keresztül hallgatta a beszélgetésünket. A szakaszvezető helyettesem szemmel láthatóan nem helyeselte azt, ahogyan felosztottam a szakaszt. Ha nem fogadom el a tanácsát, lehet, hogy a következő, amit hallok, Blackie hangja lesz, amint azt mondja:

— Őrmester, vegye át a vezetést! Mr. Rico, ön fel van mentve.

De a fenébe is, egy tizedes, akit nem engednek, hogy vezesse az osztagát, nem tizedes… és egy szakaszparancsnok, aki csupán bábja a helyettes őrmesterének, nem több egy üres zubbonynál!

Nem engedhettem meg, hogy ez történjen. Mindez egy szempillantás alatt villant át az agyamon, és máris válaszoltam:

— Nincs felesleges tizedesem arra, hogy két újoncot pátyolgasson. Sem egy létszám fölötti őrmesterem, aki négy közlegényre és egy tizedesre vigyáz.

— De hát…

— Egy pillanat! Azt akarom, hogy a kráter melletti őröket óránként váltsák. Azt akarom, hogy az egyes járőr azonnal derítse fel a terepet. A rajparancsnokok ellenőriznek minden jelentett alagutat, és bejelölik a pontos helyüket. Így az osztagparancsnokok, a főtörzs és a szakaszparancsnok a koordináták alapján maguk is ellenőrizhetik a lyukakat. Ha túl sok bejáratot találunk, akkor majd mindegyikhez állítunk egy őrt. Erről majd később döntök.

— Igenis, uram.

— Ezután még egyszer átfésüljük a terepet. Most már nem kell sietni. A felderítők közel menjenek egymáshoz, hogy azokat a lyukakat is észrevegyék, amelyek a terep első átfésülésekor elkerülték a figyelmüket! A rajparancsnok-helyettesek közben elhelyezik a lehallgató-készülékeket. Az osztagparancsnokok jeladót helyeznek el minden földön fekvő katona, vagy vért mellett. Lehet, hogy az Arkangyalok itt felejtettek néhány sebesültet. Senki sem áll meg megvizsgálni az elesetteket, amíg nem adok rá parancsot! Először azt kell megállapítanunk, hogy mit csinál itt az ellenség.

— Igenis, uram.

— Van valamilyen javaslata?

— Csupán egyetlen — válaszolta. — Azt javaslom, hogy a felderítők már a terep első átfésülésekor használják a lehallgató-készülékeiket.

— Rendben. Adja ki rá a parancsot!

Ez egy értelmes javaslat, mivel a felszín hőmérséklete lényegesen alacsonyabb, mint a csótányok alagútrendszerének belsejében. Az óriáspókok álcázott szellőzőcsatornája izzó gejzír-ként jelenne meg az infravörös monitorokon. Végigpásztáztam a terület képén.

Cunha legényei már majdnem elérték a szakasz határát.

— Kezdjék meg a felvonulást!

— Rendben, uram!

— Vége.

Átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára, és folytattam az utamat a kráter felé, miközben hallgattam, ahogy a főtörzs megismételi az előkészített bevetési tervet. Az egyik osztaggal abbahagyatta az addigi feladatát, és elküldte őket a kráterhez. A szakasz első felének a maradékát két rajonként elindította egymás irányába, míg a szakasz másik fele két csoportra osztva nekilátott a számukra kijelölt terep átfésüléséhez. Helyettesem négy kilométerrel megnövelte az ellenőrizendő területet, majd átkapcsolt a rajok hullámhosszára, és megállította az első osztagot, miközben már majdnem elérte a kráternél lévő őrszemeket. Új utasítást adott nekik, majd átkapcsolt az osztag-parancsnokok személyi frekvenciájára, és megadta nekik az irányjelző új koordinátáit. Az osztagok ezeket a koordinátákat használták fel tájékozódásra, miközben átfésülték a kijelölt terepet.

Őrmesterem az egészet egy díszfelvonulást vezető tamburmajor eleganciájával végezte el. Gyorsabban és hatékonyabban, mint ahogy az nekem sikerülhetett volna. Az erővértbe bújtatott katonák harctéri mozgatása és irányítása, amikor a szakasz több kilométeres körzetben szétszóródott a terepen, sokkal nehezebb, mint részt venni egy díszszemlén — mégis, ugyanolyan pontosan kell végrehajtani, mivel különben fennáll a veszélye annak, hogy a bajtársak halomra lövik egymást, vagy pedig, mint a mi esetünkben is, előfordulhat, hogy a terepszakasz egy részét kétszer ellenőrzik, míg egy másik érintetlen marad.

A csapatot mozgató mester csak a képernyője segítségére számíthat. Puszta szemmel csupán azokat a katonákat láthatja, akik a közelében tartózkodtak. Miközben hallgattam a rádióforgalmat, a saját radarképernyőmön követtem figyelemmel a terület átfésülését. Egymástól azonos távolságban szentjánosbogarak kúsztak át a képernyőmön. „Kúsztak”, mivel még a negyven kilométer óránkénti sebesség is csupán csigatempónak tűnhet azon a képernyőn, amelyik egy húsz kilométeres átmérőjű terepszakaszt egy zsebtükör méretére zsugorít össze.

Egyszerre hallgatóztam az összes frekvencián, mivel tudni akartam, hogy miről beszélnek egymással az embereim.

Semmit nem mondtak. Cunha és Brumby továbbadták a parancsaikat és kikapcsoltak. A tizedesek csak akkor jelentkeztek, ha katonáikkal elérték a fordulópontokat. Az osztagparancsnokok és a felderítő páncélos katonák csak néha-néha szólaltak meg, ha valami gond volt a mellettük haladó katonák távolságával, és fennállt annak a veszélye, hogy tangóharmonika szerűen széthúzódik a rajvonal — a közkatonák pedig egyáltalán nem mondtak semmit.

Egyszerre ötven férfi lélegzését hallottam, ami olyan volt, mint a tenger zúgása. A csendet csak néha törte meg egy-egy kiadott parancs, ám ezt is olyan rövidre fogták, amilyenre csak lehetett. Blackie-nek igaza volt. Az ölembe hullott szakaszt olyan tökéletesen felhangolták, mint egy hegedűt.

Rám egyáltalán nem volt szükségük. Akár haza is mehettem volna, a szakasz nélkülem is eleget tudott volna tenni a kötelességének.

Sőt, talán még jobban is…

Nem voltam biztos abban, hogy igazam volt, amikor Cunhát nem akartam őrnek a kráter mellé állítani. A magyarázkodásnak nem lesz semmi értelme, ha a csótányok hirtelen kirontanak a barlangjaikból, és mi nem tudunk kellő időben a fiúk segítségére sietni. Senkit nem érdekel, hogy a tankönyv szerint cselekedtem. Ha megölnek, vagy ha nem képes megakadályozni, hogy másvalakit megöljenek, akkor egy ilyen rossz megoldás után semmi jelentősége nincs annak, hogy a „tankönyv” példája alapján járt el.

Hirtelen tudni szerettem volna, hogy a Rókáknál akad-e egy szabad hely egy őrmester számára…

A Fekete Egyes Négyzet legnagyobb része olyan sík volt, mint a Camp Currie-t övező préri, csak sokkal kietlenebb. Ezt egy cseppet sem bántam. A jó látási viszonyoknak köszönhetően így legalább esélyünk volt arra, hogy észrevegyük a tárnákból előbukkanó csótányokat, és elkapjuk őket, mielőtt tüzet nyitnának ránk. Olyan nagyon szétszóródtunk, hogy az egyes katonákat négy kilométer választotta el egymástól, és a terepet átkutató osztagok között hat percnyi távolság volt. Ez nem elegendő, mivel azt jelentette, hogy az átfésült területen három-négy percen keresztül őrizetlenül maradnak a terepszakaszok, míg meg nem érkezik oda a következő járőr. Három-négy perc alatt pedig rengeteg csótány tud előbukkanni egy apró lyukból. A radar persze messzebb lát a szemnél, de távolról sem olyan pontos.