Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Ezenkívül a taktikai radarképernyőmön csupán egyetlen szakaszt láttam (és az a saját szakaszom volt), amint éppen megszállni igyekezett a területet. A találkozópont felé, az űrkompokhoz viszont csak egy maréknyi leváltott katona tartott, és visszavonulásukban semmiféle rendszert nem bírtam felfedezni. Mivel én voltam a felelős egy 680 négyzet kilométeres ellenséges területért, így mindenképpen tudni akartam, hogy mi a fene folyik itt, mielőtt még a saját embereim is nyakig merülnek a szarba. A haditervben szerepelt, egy új taktikai utasítás, amitől felállt a szőr a hátamon: tilos volt berobbantani a csótányok alagútjait. A bevetés előtti megbeszélésen Blackie úgy csinált, mintha ez az ő zseniális ötlete lett volna, de azt erősen kétlem, hogy közben jól érezte magát.

A stratégia egyszerű volt, és gondolom, logikus is… ha képesek voltunk elviselni a veszteségeket. Engedni kell, hogy a csótányok előjöjjenek. Meg kell várni őket, hogy a felszínen lehessen végezni velük. Nem szabad bombázni a bejárataikat, nem szabad elgázosítani az üregeiket — ki kell engedni őket. Egy idő után — egy nap, két nap, egy hét múlva — ha valóban átütő túlerőben vagyunk, akkor többen már nem jönnek elő. A vezérkar tervkészítői úgy becsülték (fogalmam sincs, hogy milyen adatok alapján!), hogy a csótányok harcosaiknak 70-90 százalékát is feláldozzák, mielőtt lemondanának arról, hogy elűzzenek bennünket a bolygó felszínéről.

Akkor azután elkezdhetjük a hámozást, megöljük a maradék harcosokat, miközben haladunk lefelé, és megpróbáljuk élve elkapni a magasabb kasztok tagjait. Tudtuk, hogyan néznek ki az agyasok; láttuk a hulláikat (fényképen), és tudtuk, hogy nem tudnak elfutni előlünk — csupán csökevényes lábakkal rendelkeznek, felpuffadt testük nagy részét idegszövet alkotja. Királynőt ember még sohasem látott, de a biológiai hadviselésért felelős fiúk elkészítettek néhány fantomképet arról, hogyan nézhet ki — ezek a rajzok lónál is nagyobb, obszcén óriásszörnyeket ábrázoltak, amelyek önmaguktól képtelenek a helyváltoztatásra.

Az agyasokon és a királynőkön kívül létezhetnek más, „felsőbbrendű” kasztok is. Lehet, hogy így van — ezért arra kell sarkallni a harcosokat, hogy előjöjjenek, és elpusztuljanak, azután el kell fogni azokat a csótányokat, amelyek nem harcosok vagy dolgozók.

Jó kis terv, legalábbis papíron. Számomra viszont ez azt jelentette, hogy van egy 17x40 kilométeres területem, ami tele lehet nyitott csótánylyukakkal. Tudni akartam valamennyinek a pontos koordinátáit.

Ha túl sok van belőlük… hát akkor lehet, hogy véletlenül berobbantok néhányat közülük, hogy a fiaimnak csak a maradékkal kelljen törődniük. Egy romboló vértet viselő közkatona jó nagy területet le tud fedni, egy időben azonban ő is csak egy dologra figyelhet, hiszen ő sem emberfölötti lény.

Jónéhány kilométerrel az első osztag előtt ugráltam, és még mindig az Arkangyalok szakaszvezetőjét hívtam, közben megpróbáltam az Arkangyalok bármelyik tisztjével kapcsolatba lépni, és megadtam nekik az irányadóm azonosító jelét is (tá-ti-tá-tá).

De válasz nem jött…

Végül a főnököm válaszolt:

— Johnnie! Ne lármázzon itt nekem! Kapcsoljon át konferencia-hullámhosszra! — Úgy is tettem, Blackie pedig szárazon közölte, hogy hagyjam abba a Fekete Egyes Négyzet Arkangyal vezetőjének a keresését, mivel már nem él. Lehet, hogy egy altiszt még életben van valahol, de a parancsnoki lánc megszakadt.

A tankönyv szerint a parancsnoki hierarchia összeomlásakor azonnal egy új rendszer váltja fel a régit. Megtörténhet persze az is, hogy egyszerre túl sok lépcsőfok dől össze. Hiszen éppen erre figyelmeztetett Nielssen ezredes is, valamikor, réges-régen, majdnem egy hónappal ezelőtt.

Csang kapitány három tiszttel az oldalán lépett akcióba. Mostanra csak egy maradt közülük (az osztálytársam, Abe Moise), és Blackie belőle próbálta kiszedni, hogy mi történhetett. Abe azonban nem sokat segített. Amikor bekapcsolódtam a vonalba, és azonosítottam magam, Abe azt hitte, hogy én vagyok a zászlóaljparancsnoka, és egy szívszaggatóan precíz jelentést tett, aminek sajnos nem volt semmi értelme.

Blackie félbeszakította, és utasított, hogy tegyem a dolgomat.

— Felejtse el a helyzetjelentést! A helyzet olyan, amilyennek látja! Úgyhogy igyekezzen, és vizsgáljon meg mindent!

— Rendben, főnök!

Átrohantam a saját területemen, a távolabbi sarok felé, ahol összeért a három ezred, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, közben hívtam a helyettesemet.

— Őrmester! Mi van azzal az irányadóval?

— Abban a sarokban nincs hely, hogy odarakjuk, uram! Egy körülbelül hatos nagyságrendű, friss kráter van ott.

Füttyentettem magamban. Egy hatos nagyságrendű kráterbe még a Toursot is ledobhatnánk. A csótányok szívesen alkalmaztak egy trükköt, mivel ők a föld alatt, mi a felszínen vártuk az összecsapást: aláaknázták a terepet. (Úgy tűnt, hogy kizárólag az űrhajókról indítanak rakétákat, a felszíni hadviselés során sosem alkalmaztak ilyen fegyvereket.) Aki egy felrobbanó akna közelében tartózkodott, azzal a földben terjedő lökéshullám végzett, aki pedig a levegőben volt, annak tönkremehettek a műszerei, és használhatatlanná vált az erővértje.

Sosem láttam még négyes nagyságrendűnél nagyobb krátert. Az volt az elméletünk, hogy a csótányok nem mertek túl erős robbanószereket használni, mivel féltek, hogy megsérülnek a földalatti lakóhelyeik, még akkor is, ha körbe vannak szigetelve.

— Rakjon le egy tartalék adót! — mondtam neki. — Közölje az osztag- és a rajparancsnokokkal!

— Már megtörtént, uram. Egy-egy-nulla, egy egész három tized kilométer. Tá-ti-ti. Állítsa át a hullámhosszát három-három-ötre, és akkor ahol áll, fogni tudja majd a jeladót.

Olyan nyugodt volt, mint egy kiképzőőrmester a gyakorlaton, és kíváncsi lettem volna, hallotta-e a hangomban a remegést.

Megtaláltam a kijelzőmön, a bal szemöldököm felett — egy hosszú és két rövid.

— Oké. Cunha első osztaga majdnem a helyén van. Engedje szétszóródni az osztagot, őriztesse velük a krátert. Egyenletesen szállják meg a terepet — Brumbynak még négy kilométernyi mélységbe kell lemennie.

Dühösen gondoltam, hogy már eddig is minden embernek tizennégy négyzetkilométert kellett őriznie; ha annyira szétterülnek, akkor egy emberre tizenhét négyzetkilométer jut — egy csótány pedig egy másfél méter széles lyukból is előjöhet.

— Mennyire forró az a kráter? — kérdeztem.

— Vörös izzásban van a szélénél. Nem másztam be, uram.

— Maradjon a kráteren kívül! Később ellenőrzöm.

Egy vörös izzásban lévő kráter megölhet egy védőöltözet nélküli embert, ám egy vértet viselő rohamosztagos jó darabig képes lenne elviselni a sugárzást. De ha a széleknél ennyire erős a sugárzás, akkor kétségtelen, hogy a kráter fenekén a gammasugarak kisütnék a szemedet.

— Mondja meg Naidinak, hogy hívja vissza Malant és Bjorkot a vörös zónából, és állíttassa fel velük a lehallgató készülékeiket!

Az öt újoncomból kettő abban az első rajban volt — az újoncok pedig olyanok, mint a kiskutyák; mindenbe beleütik az orrukat.

— Mondja meg Naidinak, hogy két dolog érdekel: a kráteren belüli mozgások és a zajok a kráter peremén.

Mi nem küldenénk ki rohamosztagosokat egy olyan lyukon keresztül, amelyik annyira radioaktív, hogy halálos sugárfertőzést kap, aki átmászik a járaton. A csótányok azonban hajlandóak erre, ha így elkaphatnak minket.