Robert Heinlein - Csillagközi invázió

A Haditengerészet addig bombázta a szigeteket és a szárazföld lakatlan területeit, míg az egész radioaktív olvadékká változott, így azután úgy mehettünk a csótányoknak, hogy nem kellett aggódnunk amiatt, hogy valaki hátba támad bennünket. A Haditengerészet járőrökkel rakta tele a bolygó körüli űrt, amelyek azt a feladatot kapták, hogy megvédjenek minket, figyeljék a leküldött egységek útját, és vigyázó szemmel lessék a felszínt, nehogy a csótányok — a radioaktív olvadék ellenére — a hátunk mögé kerülve törjenek elő.

A Blackie Bikáinak szóló parancs azzal bízott meg minket, hogy támogassuk az elsődleges küldetést, illetve ahogy a lehetőségek megengedik, tehermentesítsük az elfoglalt területen tartózkodó egyik századot. Ezenkívül a megszállt vidéken állomásozó, baráti osztagok hátának a fedezése is a mi dolgunk volt. Ehhez kapcsolatba kellett lépnünk a közelünkben tartózkodó többi M.E. egységgel — és ki kellett nyírnunk minden csótányt, ami csak kidugja a ronda fejét.

Így hát kényelmesen leutaztunk, és a leszállást sem akadályozta meg senki. Szakaszomat futólépésben vezettem ki a szabadba. Blackie előresietett, hogy találkozzon a leváltandó század parancsnokával, és így áttekintést nyerjen a helyzetről és a terep adottságairól. Hatalmas ugrásokkal száguldott a látóhatár felé, mint egy megriasztott mezei nyúl.

Megparancsoltam Cunhának, hogy indítsa el osztagának felderítőit. Ők majd megszállják a számunkra kijelölt négyzet alakú terület határait. Ezzel egyidejűleg az őrmesteremet kiküldtem a bal szárnyra, hogy ott kapcsolatba léphessen az ötödik ezred járőrével. A harmadik ezrednek egy háromszáz kilométer széles és nyolcvan kilométer mélységű területet kellett megszállnia és megtartania. Én egy négyszögletes területért voltam felelős, egy negyven kilométer mélységű, és tizenhét kilométer széles földdarabért, amelyik az ezred megszállási övezetének a bal szélén, egészen a sarokban feküdt. Mögöttünk a Varjak voltak, tőlünk jobbra Khoroshen hadnagy szakasza, mellettük pedig Rozsdás csapata.

Az első ezredünk időközben már leváltotta az ötödik hadosztály egyik egységét, mégpedig úgy, hogy a két alakulat által megszállt övezetek a tetőcserepek módjára fedték egymást. Így a szomszédos alegységek nem csak mellettem, de egy kicsit előttem is ott voltak. Az „elöl” és „hátul”, a „jobb szárny” és „bal szárny” kifejezések a parancsnoki erővértek radarképernyőjén alkalmazott koordinátarendszerre vonatkoztak. Az irányokat a taktikai stáb által kidolgozott négyzet-hálóhoz tájolták. Nem alkottunk igazi frontot, csupán egy területet szálltunk meg, és ebben a pillanatban csak tőlünk több száz kilométernyire került sor fegyveres összecsapásokra, abban az irányban, amit mi jobb szó híján a mi jobb szárnyunknak neveztünk, valahol a hátunk mögött.

Ott, hátul, nagyjából kétszáz kilométernyire tőlünk küzdhetett a harmadik ezred második zászlóaljának G százada, vagyis ott harcolt a második szakasz — a csapat, amelyet a legtöbben csak „Rókák” néven emlegettek.

Persze, az is lehet, hogy a Rókákat valójában negyven fényévnyi távolság választotta el tőlünk. Taktikai felépítésünk szinte sosem egyezik meg a szervezeti felépítésben elképzeltekkel, és a haditervünkből csupán annyit tudtam, hogy egy magát második zászlóaljnak nevező egység a jobb szárnyunkon ásta be magát, a Normandy Beachről jött fiúk mellett. Lehet, hogy ezt a zászlóaljat egy másik hadosztálytól vették kölcsön. A főparancsnokság időnként lép egyet a sakktáblán, de a lépéseket nem beszéli meg a figurákkal.

Az biztos, hogy nem maradt időm túl sokat foglalkozni a Rókákkal. Éppen elég gondot okoztak nekem a Bikák. A szakaszommal momentán nem volt semmi baj, biztonságban voltunk — már amennyire egy ellenséges bolygón biztonságban lehet az ember —, de még egy csomó dolgot el kellett intéznem, mielőtt Cunha első osztaga megszállja a területem határvonalát. A következő feladatok vártak rám:

Beszélnem kellett annak a szakasznak a parancsnokával, aki előttünk tartotta megszállva a területet.

Meg kellett szállnunk a területem sarkait, és eligazítást kellett tartanom róluk az osztag- és rajparancsnokoknak.

Távközlési kapcsolatot kellett kiépítenem a területemhez csatlakozó, szomszédos négyszögek nyolc szakaszparancsnokával, akik közül öten már megszállták a kijelölt területeket (az ötödik és az első ezred szakaszparancsnokai), és akik közül három éppen most vonult be a területére (a Bikák közül Khoroshen, a Varjak közül Bayonne és Sukarno)

Útra kellett indítani a legényeimet, hogy a lehető legrövidebb úton eljussanak a számukra kijelölt területre.

Ez utóbbival kellett kezdenünk, mivel abban a formációban, ahogy földet értünk, nem lehetett megszállva tartani a célterületet. Brumby utolsó osztagának ki kellett mennie a bal szárnyra. Cunha első osztagának hadrendbe állva az első szakaszt és a bal szárny egy részét kellett ellenőriznie. A maradék négy osztagnak a két szárny közötti területet kellett ellenőrzése alá vonnia.

A szokásos, négyzet alakú felfejlődést alkalmaztuk. Korábban a készenléti szobában kipróbáltuk, hogy hogyan lehet a lehető leghamarább végrehajtani a feladatot. Felkiáltottam:

— Cunha! Brumby! Felkészülni a szétszóródásra!

Az altisztek hullámhosszán beszéltem.

— Első osztag, vettem!

— Második osztag, vettem!

— Osztagparancsnokok! Vegyék át a parancsnokságot! Figyeljenek oda az újoncokra, nehogy tévedésből lelőjék a szomszédos Arkangyalok valamelyik katonáját.

Az állkapcsom egy mozdulatával átkapcsoltam a magán hullámhosszomra.

— Főtörzs! Sikerült kapcsolatba lépni a többiekkel a bal szárnyon?

— Igen, uram. Látnak minket, és látják önt.

— Rendben van. De nem látom a saját jeladónkat a területünk sarkában.

— Az előbb még ott volt.

— Akkor tájékoztassa Cunhát és a felderítők főnökét, Hughest! Állítsanak fel egy új irányadót!

Csodálkoztam azon, hogy sem a harmadik, sem az ötödik ezred nem pótolta a jeladót a sarokponton. A bal első sarkunknál ért össze ugyanis a három ezred megszállási övezete.

Nem láttam értelmét ezen tanakodni. Folytattam:

— Helyzetellenőrzés! A maguk jelzését kettő, hét, öt, tizenkét kilométerről látom.

— Uram, visszajelzés kilenc, hat, nagyjából tizenkét kilométer távolságból.

— Rendben van, elég közeli. Még nem találkoztam az elődömmel, úgyhogy fokozom az iramot. Addig vegye át az irányítást!

— Értettem, Mr. Rico.

Átkapcsoltam a tisztek hullámhosszára, miközben a lehető leggyorsabban haladtam.

— Fekete egyes négyzet. Válaszoljon! Egyes négyzet! Csang Arkangyalai! Hallanak engem? Válaszoljanak!

Komolyan akartam beszélni a leváltandó egység szakaszparancsnokával. Ilyenkor nem elég a szokásos „azért jöttem, hogy leváltsam önt, uram”, meg akartam tudni, hogy mi zajlik itt valójában.

Amit eddig láttam, az egy cseppet sem tetszett.

Vagy a vezérkari tisztjeink voltak túl optimisták, amikor azt gondolták, hogy most hatalmas túlerővel lecsapunk a csótányok egyik parányi, még teljesen el sem készült bázisára, vagy pedig a Bikák pont oda kerültek, ahol meghasadni készült az égbolt. Az alatt a néhány másodperc alatt, amióta elhagytuk a leszállóegységet, legalább egy féltucatnyi erővértet láttam a földön feküdni. Remélhetőleg üres vérteket, talán néhány halottat, de még így is túl sokan voltak ahhoz képest, hogy érkezéskor milyen optimistán ítéltük meg a helyzetet.