Robert Heinlein - Csillagközi invázió

A letétbe helyezett tárgyak kivétel nélkül megvoltak, viszont a listán szereplő dolgokból nem egy hiányzott. Szegény Rozsdás! Anélkül vette át ezeket az elődjétől, hogy ellenőrizte volna a leltárt, és most neki kellett megtéríteni a hiányokat. Az elődjét már nem lehetett felelősségre vonni, mivel már nem élt. Rozsdás egy éjszakán keresztül álmatlanul forgolódott (én szintén), aztán reggel elmentünk Blackie-hez, és meggyóntunk neki.

Blackie alaposan leteremtette, aztán megoldást keresve átnéztük a hiányzó tárgyak felsorolását, végül sikerült nagy részüket „ütközetben megsemmisültként” kipipálnunk. Ezzel az összeg annyira összezsugorodott, hogy Rozsdás egy heti járandóságából ki tudta volna fizetni, ám Blackie nem engedte meg, hogy átadja nekem a kincstárnoki posztot, így aztán a kár megtérítése meghatározatlan időre eltolódott.

Nem mindegyik feladatom okozott ilyen fejtörést. Hadbírósági tárgyalásra például nem is került sor. Egy jó csapatban nincs helye az ilyesminek. A levelek cenzúrázásával sem kellett túl sokat foglalkoznom, amíg Cserenkov-hajtóművel száguldoztunk az űrben. Ugyanez vonatkozott a takarékpénztárra. A sporttiszt feladatkörét sikerült Brumbyra sóznom. Csupán a jelentősebb eseményeken bíráskodtam, ilyen pedig nem sok adódott. A legénységi konyha minden kritikán felül állt. Kipipáltam az étlapot, és néha benéztem a szakácshoz — vagyis, ha nem akartam levenni a mocskos munkaruhát, akkor ott ettem egy szendvicset, és mentem vissza dolgozni a karbantartó műhelybe. A továbbképző tanfolyamok rendkívül sok papírmunkával jártak, mivel háború ide, vagy oda, a legtöbben igyekeztek tovább képezni magukat. Ezt a feladatot átpasszoltam a főtörzsnek, a papírmunkát pedig elintézte az egyik őrvezető az irodából.

Ennek ellenére legifjabb tisztként napi két órán át foglalkoztam ezekkel a plusz feladatokkal, egyszerűen csak azért, mert olyan sok akadt belőlük. Ha mindezt összeszámoljuk — tíz óra fegyverszoba, három óra matematika, másfél óra étkezés, egy óra mosakodás és karbantartás, egy óra gyakorlatozás, két óra egyéb feladatok, és még a nyolc órányi alvás, akkor a végén kijön egy huszonhat és fél órás munkanap. A hajón nem a huszonöt órás napok szerint éltünk, mint Sanctuaryn. Mihelyt elhagytuk a bázist, azonnal átálltunk a greenwichi időszámításra, és az univerzális naptárra.

Szabadidőm csak akkor volt, amikor aludtam.

Egyik nap, hajnali egy óra tájban ott ültem a térképszobában, és a matekleckémet próbáltam megoldani, amikor bejött Blackstone kapitány.

— Jó estét, kapitány — mondtam neki.

— Talán inkább jó reggelt, nem? Mi a francot csinál még itt, fiam? Talán nem tud aludni?

— Hát, azt azért tudnék.

Felvett néhány füzetet az asztalról, és megkérdezte:

— Mi az, az őrmester nem tudja elvégezni a papírmunkát? Menjen aludni!

— De kapitány…

— Üljön le, Johnnie! Már régóta akartam magával beszélni. Szolgálati idő után sosem látom itt, a térképszobában. Ha benézek a kabinjában, maga ott ül az íróasztalnál. Ha Rozsdás lefekszik aludni, akkor átjön ide, a térképszobába. Mondja, mi a baj?

— Hát, nem nagyon birkózom meg a feladataimmal.

— Az senkinek sem sikerülhet. Hogy halad a munka a fegyverszobában?

— Meglehetősen jól. Azt hiszem, sikerülni fog.

— Én is azt hiszem. Figyeljen ide, fiam! Meg kell tanulnia kiválasztani, hogy mi az igazán fontos. Önnek két nagy feladatot kell végrehajtania. Az első az, hogy harcra kész állapotba hozza a szakasz fegyverzetét — éppen ezzel foglalkozik. Az emberekkel nem kell törődnie, ezt már mondtam. Másodszor pedig — és ez ugyanolyan fontos — saját magát is fel kell készítenie a bevetésre. Na, ezt alaposan elszúrta!

— Készen állok, kapitány!

— Hülyeség! Fizikailag kezd lepusztulni, és nem alszik eleget, így kell felkészülni egy bevetésre? Ha egy szakaszt akar vezetni, fiam, akkor ahhoz csipkednie kell magát. Mától kezdve minden nap fél öttől hatig edzeni fog. Este fél kilenckor, lámpaoltáskor már a kabinjában fekszik. És ha előfordul, hogy kétszer egymás után több, mint tizenöt percig nem tud elaludni, akkor kezelésre jelentkezik a gyengélkedőben. Ez parancs!

— Igenis, uram.

Úgy éreztem, mindjárt rám szakad a mennyezet, és kétségbeesetten még hozzátettem:

— De kapitány, ha tizenegykor lefekszem aludni, hogyan fogok megcsinálni mindent?

— Akkor sehogy. De mint ahogy mondtam, fiam, tisztában kell lenni a prioritásokkal. Tudnia kell, melyik munkája a legfontosabb. Árulja már el, hogyan osztja be az idejét!

Elmeséltem neki, mire bólintott.

— Nagyjából ilyennek képzeltem el.

Kezébe vette a matematika leckémet, és átlapozta.

— Vegyük ezt, például. Világos, szeretné megcsinálni a leckéjét. De miért foglalkozik vele ilyen sokat, amikor éppen csatába tartunk?

— Hát, azt gondoltam…

— Éppen gondolkozni felejtett el közben. Négy lehetőség áll ön előtt, melyek közül csak egy követeli meg, hogy megírja a leckéjét. Először is, lehet, hogy elesik bevetés közben. Másodszor, előfordulhat, hogy megsebesül, és leszereléskor búcsúzóul kinevezik tisztté. Harmadszor pedig lehet, hogy sérülés nélkül megússza a bevetést, de a személyi papírjaira kap a vizsgáztatóitól, vagyis tőlem egy bejegyzést arról, hogy alkalmatlan katonatisztnek. Ebben a pillanatban úgy látom, hogy maga mindent megtesz ezért a megjegyzésért, mert én bizony nem engedem, hogy kapszulába szálljon, ha karikás szemmel és löttyedt izmokkal jelenik meg a készenléti helyiségben. Csak azért, mert túl keveset aludt, és túl sokat ült az íróasztal mögött. A negyedik lehetőség az, hogy összeszedi magát. Önfegyelemre van szüksége. Ha ez sikerül, akkor adok magának egy lehetőséget arra, hogy szakaszparancsnokként bizonyítson. Tételezzük fel, hogy sikerül megemberelnie magát, és végrehajtja a létező legfényesebb hőstettet azóta, hogy Akhilleusz Trójánál agyoncsapta Hektórt, mire én átengedem a vizsgán. A matematika lecke miatt csak ebben az utolsó esetben kell, hogy fájjon a feje. Úgyhogy tegye félre a tanulást, majd a bevetés után magolhat, ha már úton leszünk hazafelé. — Akkor ezt megbeszéltük, én pedig majd értesítem a kapitányasszonyt. Azonnali hatállyal felmentem az egyéb feladatai alól is! Úton, hazafelé majd hódolhat matematikai szenvedélyének. Már ha egyáltalán hazatérünk. Viszont soha nem viszi semmire, ha először nem a legfontosabbat intézi el. Úgyhogy mars aludni!

Egy héttel később találkoztunk a többi egységgel, miután kikapcsoltuk a Cserenkov-hajtóműveket, és üzenetet kaptunk a Flottától, mialatt a fénynél valamivel lassabban repültünk az űrben. Bemértük a pontos helyzetünket, és megkaptuk a haditerveket, a feladatainkat, és a bevetési parancsunkat. Az egész szövege olyan hosszú volt, hogy egy könyvet is meg lehetett volna tölteni vele. A legfontosabb az az utasítás volt, mely szerint nem kellett leugranunk. Ó, tehát egy olyan akcióban vehetünk részt, ahova az urak módjára, az űrkompok kényelmesen kipárnázott padjain érkezhetünk. Ezt azért engedhettük meg magunknak, mert a Federáció erői már megszállták a bolygó felszínét. A második, a harmadik és az ötödik M.E. hadosztály elvégezte a piszkos munkát — és igen magas árat fizetett a sikerért.

Úgy tűnt, hogy a telek, amit éppen megvásároltunk, nem éri meg az árát. A P bolygó kisebb, mint a Föld, a nehézségi ereje 0,7g, a felszíne nagy részét borító óceánból csak csupasz sziklák állnak ki, amin csupán zuzmók nőttek, az állatvilág pedig még említésre sem méltó. A bolygó levegője sem túl egészséges, mivel nagyon sok mérgesgáz, nitrogén és ózon van benne. Az egyetlen szárazföld nagyjából fele akkora, mint Ausztrália, körülötte pedig számtalan értéktelen szigetecske látható. Valószínűleg ugyanolyan sokat kell beruháznunk, mint a Vénuszon, ha lakhatóvá akarjuk tenni ezt a világot.