Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Rendkívül komolyan vettem a munkámat, hiszen az én szakaszomról volt szó — legalábbis a papírforma szerint. Azonban még nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy delegáljam a feladataimat, és körülbelül egy héten át jóval többet voltam a közkatonák körleteiben annál, mint ami egészséges volt a számukra. Blackie behívatott magához.

— Mondja fiam, mit gondol, mi a fenét csinál itt maga?

Hidegen azt válaszoltam neki, hogy a szakaszomat akarom hadra fogható állapotba hozni.

— Igen? Ha így folytatja, azzal nem ér el semmit. Csak felzaklatja, és zavarba hozza őket. Mit gondol, mi a fenéért osztottam be magához a Flotta legjobb altisztjét? Zárkózzon be a kabinjába, akassza be magát egy fogasra a szekrényben, és lógjon ott, amíg fel nem hangzik a riadó! A főtörzs akkor majd átadja önnek a szakaszát, olyan tökéletes állapotban, mint egy felhangolt hegedűt.

— Ahogy a kapitány kívánja, uram — válaszoltam komoran.

— És még valami: nagyon utálom, ha egy tiszt úgy viselkedik, mint egy hülye kadét. Elegem van abból, hogy mindig egyes szám harmadik személyben szól hozzám. Az ilyen dumát tartogassa a tábornokoknak, meg a kapitányasszonynak! Nem kell ám mindig díszlépésben menetelnie, és ne csapja össze állandóan a bokáját! Fiam, egy tisztnek nyugodtnak kell tűnni, nem pedig idegesnek.

— Igenis, uram!

— És szeretném, ha erről az uramozásról is megfeledkezne egy hétre. Ugyanez vonatkozik a tisztelgésre. És ne vágjon már ilyen savanyú képet, hanem próbáljon meg mosolyogni!

— Igen, u… Rendben.

— Máris sokkal jobb. Támaszkodjon az ajtófélfának, és kezdjen el vakarózni! Ásítozzon! De az isten szerelmére, ne viselkedjen úgy, mint egy ólomkatona!

Megpróbáltam engedelmeskedni, de csak egy torz vigyor lett a végeredménye. Kénytelen voltam felismerni, hogy milyen nehéz megszabadulni a megszokott dolgoktól. Az ajtónak dőlni sokkal nehezebben ment, mint a vigyázzállás. Blackstone kapitány figyelmesen nézett rám.

— Gyakorolja! — mondta. — Egy tiszten nem látszódhat, hogy zavarban van, vagy hogy fáradt. Az ilyesmi ugyanis fertőző. Most pedig, Johnnie, mondja el nekem, mi a fene baja van a szakaszával! De ne tartson fel apróságokkal! Nem akarok arról hallani, hogy valamelyik beosztottjának hiányzik egy pár zoknija!

Gyorsan összeszedtem magam.

— Hát… nem tudja véletlenül, hogy Silva főhadnagy elő akarta-e léptetni őrmesternek Brumbyt?

— De véletlenül tudom. És mi az ön véleménye?

— Szóval, Brumby személyi aktájában az áll, hogy két hónappal ezelőtt kinevezték megbízott osztagparancsnoknak. A teljesítményét jónak ítélték.

— A véleményére vagyok kíváncsi, miszter.

— Tehát, ura… bocsánat! Még nem volt alkalmam bevetés közben megfigyelni Brumbyt. Így igazából nem is mondhatok véleményt róla. A fedélzeten mindenki eljátszhatja a jó katonát. Azonban már túl hosszú ideje megbízott őrmester ahhoz, hogy most lefokozzuk, és valamelyik tizedesét ültessük a nyakába. Ezt nem tartanám helyesnek. A következő bevetés előtt meg kellene kapnia a harmadik csíkját, vagy pedig át kell helyeztetnünk, ha visszatérünk a bázisra. Sőt, talán még hamarabb is, ha erre lehetőségünk van az űrben.

— Alhadnagy létére meglehetősen nagyvonalúan dobálja a Bikáimat — morogta Blackie.

Elvörösödtem.

— Kénytelen vagyok ragaszkodni a javasolt változtatásokhoz. Brumby a szakaszom gyenge pontja. Vagy előléptetjük, vagy át kell helyezni. Nem akarom visszarakni a régi beosztásába, és helyette másvalakit előléptetni. Ettől valószínűleg megkeseredne, és a gyenge pontból egy igazi fekély alakulna ki. Ha nem kaphatja meg a harmadik csíkját, akkor el kell távolítani, hogy helyet csináljunk egy új személynek. Ezzel megkímélnénk őt a megalázástól, és egy tisztességes lehetőséget kapna arra, hogy egy másik alegységben léptessék elő őrmesternek — ahelyett, hogy zsákutcába kerülne.

— Valóban? — húzta el a száját Blackie. — Ezután a mesteri elemzés után képes lenne annyira megerőltetni az agyát, hogy elmagyarázza nekem, miért nem helyeztette át Silva hadnagy Brumbyt, amikor Sanctuaryn voltunk?

Ezen már magam is csodálkoztam. Ha eldöntjük, hogy meg kell szabadulni valakitől, akkor attól a lehető leggyorsabban, előzetes bejelentés után válunk meg. Jobb ez neki, és jobb ez a csapatnak is — legalábbis így szól a tankönyv.

— Silva hadnagy már akkor is beteg volt, kapitány? — kérdeztem habozva.

— Nem.

A részek kezdtek összeállni.

— Kapitány, azt javaslom, hogy léptessük elő Brumbyt, amilyen gyorsan csak lehet.

Blackie felvonta a szemöldökét.

Egy perccel ezelőtt még arról beszélt, hogy felesleges teherként ki kéne dobni a fedélzetről.

— Ó, ez nem egészen így van. Én azt mondtam, hogy választanunk kell. Az előbb még nem tudtam, mi a helyes választás. Most viszont már tudom.

— Folytassa!

— Öö… feltételezem, hogy Silva hadnagy tehetséges tiszt…

— Micsoda? Miszter, csak hogy tudja: „Villám” Silva személyi lapján mindenütt ugyanaz jelző szerepel: kiváló, kiváló, kiváló. A harmincegyes űrlapot kitöltve előléptetésre terjesztettem fel.

— Tudtam, hogy tehetséges tiszt — folytattam óvatosan —, mivel egy rendkívül jó csapatot örököltem tőle. Egy kiváló tisztnek számtalan oka lehet arra, hogy ne léptessen elő valakit, még akkor is, ha kételyeit nem írja le. Ha nem akarta volna Brumbyt előléptetni, akkor nem is tartotta volna az egységében. Ebben az esetben az első adandó alkalommal áthelyeztette volna. Erre viszont nem került sor. Így aztán bizonyos lehetek, hogy elő akarta léptetni Brumbyt.

Ennek ellenére még mindig nem értem, hogy miért nem három héttel ezelőtt léptette elő, hogy Brumby már őrmesterként mehessen szabadságra — tettem hozzá.

Blackstone kapitány elvigyorodott.

— Ez azért van, mert önnek nehezére esik elismernie, hogy én is hatékony tiszt vagyok.

— Uram… tessék?

— Hagyjuk. Sikerült bebizonyítani, hogy kiváló detektív lenne magából, arra viszont nem számítok, hogy egy zöldfülű kadét tisztában legyen a napi munkához szükséges valamennyi trükkel. De figyeljen ide, és tanuljon, fiam! Amíg tart ez a háború, addig soha ne léptessen elő senkit röviddel a bázisra való visszatérés előtt!

— Hát… miért ne, kapitány?

— Éppen az előbb említette, hogy vissza akarja küldeni Brumbyt az Elhelyező Hivatalhoz, ha nem lehet előléptetni. Nos, akkor is pontosan oda került volna, ha már három héttel ezelőtt előléptettük volna. Fogalma sincs arról, milyen mohón keresi az Elhelyező Hivatal az áthelyezhető altiszteket. Nézze meg a kartotékainkat, és látni fogja, hogy a bázis két őrmestert követel tőlünk. Egy törzsőrmestert már elküldtünk a tiszti iskolába, az egyik osztag élén nincsen parancsnok, úgyhogy magam is emberhiánnyal küszködtem, így aztán elutasíthattam a kérelmet.

Keserűen elmosolyodott.

— Ez egy könyörtelen háború, fiam. És ha nem figyelsz, akkor a saját embereid lopják el a legjobb katonáidat.

Elővett két papírt az íróasztal fiókjából.

— Tessék.

Az egyik Silva írásbeli kérelme volt, amelyikben azt javasolta Blackie kapitánynak, hogy Brumbyt léptessék elő őrmesterré. A dátum szerint a levelet több, mint egy hónapja írták. A másik papír pedig Brumby őrmesteri kinevezése volt, amelyet ugyancsak a dátum szerint egy nappal azután írtak alá, hogy elhagytuk Sanctuaryt.

— Sikerült megoldanom a problémáját? — kérdezte.