Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Valószínűleg tényleg jó, hogy sem a Flotta, sem az M.E. nem dönthet egyedül. Senkiből sem lesz űrmarsall, ha előtte nem állt már egy teljes ezred és egy nagyobb csatahajó élén. Van, aki először a Mobil Erőknél bizonyít, és hagyja, hogy az őrmesterek faragjanak embert belőle, utána pedig elvégzi a tengerésztiszti iskolát is. (Azt hiszem, a kis Birdie is ilyen gondolatokat forgathatott a fejében.) A másik lehetőség, hogy valaki először asztrogátor pilótaként szolgál, és csak utána jelentkezik Camp Currie-be, alapkiképzésre.

Bárkit mélységes tisztelettel hallgatnék meg, aki mindkét fegyvernemnél képes volt helytállni.

A legtöbb csapatszállítóhoz hasonlóan a Tours is koedukált hajó volt. Idekerülve számomra az volt a legelképesztőbb változás, hogy most már „a harmincas zsiliptől északra” is mozoghattam. A nők szállását a borotválkozó, brutálisabb egyénektől elválasztó zsilip nem feltétlenül mindig a harmincas, de a régi hagyományoknak engedelmeskedve valamennyi vegyes legénységű hajón „harmincas zsilipnek” nevezik a két birodalom határát. A tiszti étkezde közvetlenül a határon fekszik, mögötte pedig, egészen a tatig tart a nők világa. A Tours tiszti étkezdéje egyben a tengerésznők ebédlője is volt. A hölgyek röviddel a tisztek előtt ettek. Két étkezés között a termet egy spanyolfallal osztották ketté. Egyik oldalon a matrózhölgyek tartózkodtak, a másik oldalon pedig a tisztjeik szalonja kapott helyet. A katonatisztek szalonja, egy térképszobának nevezett helyiség is közvetlenül a harmincas zsilip előtt, de már a mi oldalunkon volt.

Eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a harcoló egységek célba juttatásához és kimentéséhez a legjobb pilótákra van szükség (és ők nők), akad még egy oka annak, hogy miért a nőnemű tiszteket osztják be a csapatszállító hajókra: az ilyesmi jót tesz a katonák moráljának.

Egy pillanatra felejtsük el az M.E. hagyományait! Akadhat nagyobb baromság annál, mint egy űrhajóból kilövetni magadat a jeges semmibe, ahol mi másra számíthatnál, mint véráztatta káoszra, és a hirtelen halálra? De ha már valaki vállalkozik erre az idióta feladatra, akkor hogy a fenébe lehetne jobban kordában tartani, és önfeláldozásra késztetni, mint azzal, ha állandóan arra emlékeztetjük, hogy az ok, ami miatt beleveti magát a küzdelembe, nem más, mint egy eleven, lélegző élőlény?

A vegyes legénységű hajókon az utolsó, amit egy rohamosztagos kilövés előtt hall (és talán ez az utolsó mondat, amit életében hallhat), egy sok sikert kívánó, női hang. Ha azt hiszed, hogy ennek nincsen jelentősége, akkor már elég régen faképnél hagyhattad az emberi fajt.

A Tours fedélzetén tizenöt tengerésztiszt szolgált: nyolc nő és hét férfi. Ehhez jött még nyolc M.E. tiszt, akikhez csekélységemet is hozzá kellett számolni. (Boldog vagyok, hogy ezt hozzátehettem.) Nem akarom azt állítani, hogy pusztán a harmincas zsilip miatt jelentkeztem tiszti iskolába, de az a kiváltság, hogy a hölgyekkel együtt étkezhettem, sokkal jobban motivált, mint egy fizetésemelés. Olyan volt ez, mint egy elnökségi ülés: a hajó kapitányasszonya elnökölt az asztalnál, és a főnökömre, Blackstone kapitányra jutott az alelnöki feladatkör. Nem a rangja miatt, hiszen a tengerészek között hárman is magasabb rangúak voltak, mint ő. De mint a rohamosztagosok önálló egységének parancsnoka, a hajó kapitányától eltekintve de facto az összes tiszt fölött állt.

Minden étkezés ünnepnek számított. A térképszobában vártuk, hogy felcsendüljön a gong, bekísértük Blackstone kapitányt a tiszti étkezdébe, és megálltunk a székek mögött. Hölgyei kíséretében belépett a kapitány is, és mihelyt elérte az asztalfőt, Blackstone kapitány meghajolt, és azt mondta: „Elnök asszony… hölgyeim”, mire a kapitánynő így válaszolt: „Alelnök úr… uraim”, és a jobbján álló férfi alásegítette a széket.

Ez a szertartás társasági eseménnyé varázsolta az étkezést, ami így több volt, mint egy puszta tiszti gyűlés. A résztvevők a rangjuk alapján szólították meg egymást, kivéve a legalacsonyabb beosztású tengerészeket, és a hozzám hasonló, próbaidős katonákat, akiket miszternek, vagy missznek illett szólítani. Mindenki betartotta ezt a szabályt. Utam során csupán egyetlen, zavarbaejtő kivétellel találkoztam.

Amikor először étkeztem a fedélzeten, meglepődve hallottam, hogy Blackstone kapitányt őrnagynak szólítják, pedig a vállapján világosan látszott, hogy mi a rangja. Később elmagyarázták, hogy miért történt mindez. A hadiflotta egyetlen hajóján sem tartózkodhat egyszerre két kapitány, ezért azután a hadsereg kötelékében szolgáló kapitányokat, vagyis a századosokat udvariasságból őrnagynak szólítják, hogy elkerüljék a tengerészkapitányi cím megszentségtelenítését. Ez a rang ugyanis a hajót irányító fejedelmi személyiség kizárólagos tulajdona és kiváltsága. Még egy kapitányi rangú tengerésztisztet is csak parancsnoknak szólítanak, ha egy olyan hajó fedélzetére lép, amelyiknek nem ő az első embere. Ez akkor is így van, ha a hajó parancsnoka csupán egy ifjú sorhajó hadnagy.

Az M.E. tiszteli ugyan ezt a hagyományt, de a saját felségterületén igyekszik elkerülni, hogy az emberek ilyen körülményeskedve szólítsák meg egymást, úgyhogy nálunk senki nem törődik a hajó másik felén uralkodó hülye szabályok betartatásával.

Az asztalfőtől távolodva egyre csökken az ott ülők rangja. A hajó kapitánya ül az asztal egyik végén, a rohamosztagosok parancsnoka a másikon. A parancsnok jobb oldalán ült a legifjabb tengerésztiszt, a kapitányasszony jobbján pedig csekélységem. Legszívesebben az ifjú hadnagy mellé telepedtem volna le (hihetetlenül bájos volt a kislány), de az ülésrend egyúttal egy rendkívül ravaszul kigondolt erkölcsrendészeti szabályozás is, így még csak a keresztnevét sem sikerült megtudnom.

Azt tudtam, hogy én, mint a legjelentéktelenebb hímnemű tiszt, a kapitányasszony jobb oldalán fogok ülni, de arról fogalmam sem volt, hogy székének a betolása is az én feladatom. Első közös ebédünk alkalmával türelmesen várakozott, és senki nem ülhetett le — míg a hármasszámú mérnökhelyettes könyökével oldalba nem bökött. Azóta sem voltam ilyen zavarban, hogy óvodás koromban elkövettem azt a bizonyos szégyenletes baklövést, jóllehet Jorgenson kapitány úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.

Az ebéd akkor ér véget, ha a kapitányasszony felkel az asztaltól. Általában elég megértőnek bizonyult, ami ezt a háziszabályt illeti, ám egy alkalommal csak néhány percet töltött az asztalnál. Blackstone kapitány igen mérges lett emiatt. Felállt, és azt mondta:

— Kapitány…

Jorgenson asszony megfordult.

— Igen, őrnagy?

— Lenne olyan kedves a kapitányasszony kiadni az utasítást, hogy tisztjeim és én a térképszobában befejezhessük az ebédet?

— Természetesen, uram — válaszolta hidegen a kapitány. Megterítettek nekünk a térképszobában, de egyetlen tengerésztiszt sem evett velünk.

A rákövetkező szombaton a kapitányasszony kivételesen élt azzal a jogával — amivel a szállítóhajók kapitányai szinte sohasem foglalkoznak —, hogy körletszemlét tartson a rohamosztagosok szektorában. Egyetlen szó nélkül vonult el előttünk. Persze, azért nem kell azt hinni, hogy savanyú erénycsősz lett volna. Ha éppen nem mérgesen nézett rád, akkor elámulhattál azon, hogy milyen édes a mosolya.

Blackstone kapitány „Rozsdás” Graham hadnagyot bízta meg azzal, hogy segítsen nekem a matematikában. A kapitányasszony valahogy megtudta a dolgot, és arra utasította Blackstone-t, hogy ebéd után minden nap küldjön be hozzá, az irodájába. Átvette velem a matekot, és a sárga földig lehordott, ha nem volt elégedett a házi feladatommal.