Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Úgyhogy még egyszer figyelmeztetem önöket. Mr. Rico, elképzelte már, milyen lehet az, ha egy ezred elveszítése miatt hadbíróság elé állítják?

A kérdés valósággal fejbe kólintott.

— Tessék? Nem, uram. Nem képzeltem el.

— A hadbírósági eljárás — mindegy, hogy milyen okból kerül sor rá — nyolcszor rosszabb egy tisztnek, mint egy közkatona számára. Olyan bűnökért, amiért egy közlegényt legfeljebb elbocsátanának a seregből — néha csíkos háttal, de néha anélkül — a tisztet azonnal kivégzik. Akkor már jobb lenne, ha meg sem született volna.

— Gondolkozzanak el ezen! — folytatta komoran az ezredes.

— Amikor az előbb arról beszéltem, hogy eleshet a parancsnokuk, akkor még nem is szóltam a szóba jöhető legnagyobb katonai tragédiáról. Mr. Hassan! A történelem folyamán mi volt az egyetlen összecsapás során megsemmisített parancsnoki fokozatok maximuma?

Hassan homlokán szakadékká mélyültek a ráncok.

— Nem vagyok benne egészen biztos, uram. A Hangyaboly-hadművelet során, a visszavonulás előtt mintha lett volna egy őrnagy, akinek egy egész hadosztályt kellett irányítania.

— Ez igaz, Fredericknek hívták az őrnagyot. Előléptették, és a mellére akasztottak egy kitüntetést. De ha visszagondolnak, egészen a második világháború elejéig, akkor rábukkanhatnak arra az esetre, amikor egy tengerészhadnagy nemcsak, hogy átvette egy csatahajó irányítását, és folytatta a bevetést, de olyan jeleket adott a flotta többi részének, mintha ő lenne a parancsnokló tengernagy. Helyesen járt el, jóllehet, voltak ott olyan tisztek is, akik magasabb helyen álltak a parancsnoki hierarchiában, mint ő, és képesek lettek volna cselekedni. Rendkívüli viszonyok között kellett döntenie. Összeomlott a hírközlő rendszerük. Én azonban most arra az esetre gondolok, amikor hat perc alatt elpusztult a parancsnoki hierarchia négy, teljes lépcsőfoka. Ez olyan, mintha egy szakaszparancsnok egy pillanatra behunyná a szemét, és mire kinyitja, máris egy egész hadosztályt kell irányítania. Hallott valamelyikük erről az esetről?

Halálos csend.

— Semmi baj. A nagy napóleoni háború egyik mellékhadszínterén történt mindez. Az érintett, ifjú tiszt egy hadihajó legalacsonyabb beosztású tisztje volt. Tudják, olyan tengerjáró hadihajóé. A fiatalember nagyjából olyan idős lehetett, mint az önök osztályába járó tisztjelöltek legtöbbje. Még nem kapott tiszti rangot. Próbaidős alhadnagynak nevezték ki, és kérem, vegyék észre, hogy ugyanazt a rangot kapta, mint önök is a vizsgabevetésük során. A fiúnak nem voltak csatatéri tapasztalatai, és a parancsnoki hierarchiában négy tiszt állt fölötte. Amikor megkezdődött a tengeri csata, megsebesült a hajó parancsnoka. A fiú felemelte, és biztonságos helyre vonszolta. Ez minden, amit csinált — megmentette egy bajtársát. Ám ezt anélkül tette, hogy engedélyt kért volna a szolgálati hely elhagyására. Mialatt biztonságos helyre vitte a sebesültet, a fedélzeten meghalt az összes többi tiszt. Őt pedig hadbíróság elé állították, mert „egy összecsapás során parancsnok létére elhagyta a szolgálati helyét”. Bűnösnek találták, és elbocsátották a flottától.

Megdöbbentem.

— Csak ezért, uram?

— Miért is ne? Igaz, mi is megmentjük a sebesültjeinket. De ezt mi egészen más körülmények közt tesszük, mint amilyenek a régi korok tengeri csatáinak idején uralkodtak. Ezenkívül pedig a mentést elvégző katona egy egyértelmű parancsra cselekszik. A sebesültek megmentése azonban sosem lehet magyarázat arra, hogy visszavonuljunk, és beszüntessük a harcot. Ennek a bizonyos fiatal tisztnek a családja százötven éven át küzdött azért, hogy megváltoztassák az ítéletet. Természetesen sikertelenül. Az eset bizonyos körülményeit ugyan nem sikerült minden kétséget kizáróan tisztázni, de az nyilvánvaló, hogy a csata során engedély nélkül hagyta el szolgálati helyét. Világos, tapasztalatlan zöldfülű volt, de még így is örülhet, hogy nem akasztották fel.

Nielssen ezredes hideg pillantást vetett rám.

— Mr. Rico! Önnel is megtörténhetne ez?

Nagyot nyeltem.

— Remélem, hogy nem, uram!

— Akkor hadd vázoljam fel, mi minden történhet önökkel a vizsgabevetésük során. Tegyük fel, hogy egy nagyobb bevetésen vesznek részt, több hajóval, és egy egész ezreddel. Egy idegen bolygón próbálnak meg leszállni. Először természetesen a tisztek ugranak. Ennek persze megvannak a maguk előnyei és hátrányai is, mi azonban ragaszkodunk ehhez, mert jó hatással van a csapatok moráljára; egyetlen közkatona sem léphet ellenséges bolygóra hamarabb, mint a saját tisztje. Tegyük fel, hogy a csótányok is tisztában vannak ezzel — igen nagy a valószínűsége, hogy tudnak róla. Az ellenség azonnal megöli az első partraszállókat… de nem tudja megsemmisíteni az összes rohamosztagost. Tegyük fel, hogy ön azon felesleges személyek egyike, akiknek sorba kellett állni egy üres kapszuláért, így csak a második hullámban lőtték ki. Mi történik ekkor?

— Hát, nem is tudom, uram.

— Ebben a pillanatban egy egész ezred szakad a nyakába. Mit fog csinálni az ezredével, miszter? Gyerünk, válaszoljon! A csótányok nem várnak!

— Hát… — ledaráltam neki azt a választ, amit a tankönyvben olvastam: — Átveszem a parancsnokságot, és az adott körülményeknek megfelelően cselekszem, uram. Alkalmazkodom ahhoz a taktikai helyzethez, ami ott vár rám.

— Szóval, ezt fogja tenni? — horkantott fel az ezredes. — Természetesen maga is meg fog halni. Ez minden, amit ilyen helyzetben tehet az ember. De remélem, hogy emelt fejjel fog a fűbe harapni — és harsány hangon adja ki a parancsait, legyenek azok értelmesek, vagy abszolút baromságok. Mi nem várjuk el a kismacskáktól, hogy tigrisként harcoljanak, és győzzenek, mi csak azt akarjuk, hogy megpróbáljanak harcolni és győzni. Na jó! Keljenek fel, és emeljék fel a jobb kezüket.

Felemelkedtünk, és harminc másodperccel később már tisztek voltunk — létszámfölöttiek, ideiglenesek és átmenetiek.

Azt hittem, most megkapjuk a váll-lapokat, aztán leléphetünk. A váll-lapokért nem kell fizetni — csupán ránk ruházzák őket, ugyanúgy, mint az ideiglenes tiszti megbízatásunkat, amelyet végül is szimbolizálnak. Ám a parancsnok hátradőlt a tolókocsijában, és szinte már emberinek látszott.

— Nos, fiúk, kaptatok egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rátok. Azt szeretném, hogy már előre elgondolkodjatok azon, mit fogtok csinálni, ha a nyakatokba szakad az ég, és egymás után jönnek a rossz hírek. Tisztában kell lennetek azzal, hogy életetekkel feleltek az alárendeltjeitekért. Nincs jogotok arra, hogy egy öngyilkos vállalkozás során eldobjátok magatoktól, csak hogy dicsőséget szerezzetek. Tudnotok kell, nem ér a bőrötök annyit, hogy feltétlenül meg kelljen menteni, ha a taktikai helyzet ennek az ellenkezőjét követeli meg. Azt akarom, hogy kilövés előtt izzadjatok az idegességtől, csak hogy nyugodtak, és határozottak lehessetek, ha utána végre megkezdődik a tánc.

Ez persze lehetetlen, ám egy kivétel csak akad. Mi menthet meg benneteket, ha már elviselhetetlenül nagy a nyomás? Tudja valaki?

Senki sem válaszolt.

— Na gyerünk már! — mondta vádlón az ezredes. — Már nem vagytok újoncok! Mr. Hassan!

— A helyettesem, a főtörzsőrmester, uram — felelte a Gyilkos megfontoltan.

— Magától értetődően. Az őrmester valószínűleg idősebb, mint ti, több bevetés van a háta mögött, és valószínűleg nálatok sokkal jobban ismeri a beosztottakat. Mivel pedig neki nem kell a felelősség iszonyatosan bénító súlyával küzdenie, ezért valószínűleg tisztábban és gyorsabban fog gondolkodni mint ti. Úgyhogy tőle kérjetek tanácsot. Van erre egy saját hullámhosszotok a sisakban. Emiatt nem fog kevésbé tisztelni benneteket. Megszokta, hogy kikérik a tanácsát. Viszont ha nem így tesztek, akkor azt fogja feltételezni, hogy bolondok vagytok, beképzelt mindentudók. S igaza is lenne ezzel.