Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Uram, miért nem megyünk el a végsőkig? Miért nem követeljük meg mindenkitől, hogy szolgáljon a seregben, és utána miért nem adjuk meg mindenkinek a választójogot?

— Fiatalember, vissza tudná adni a szemem világát?

— Tessék? Hát, nem, uram.

— Márpedig ez sokkal egyszerűbb feladat lenne, annál, mintha egy olyan személyből próbálna erkölcsi értékeket — társadalmi felelősségtudatot — elővarázsolni, aki nem rendelkezik ilyennel. Nincs neki, nem is akarja, és esze ágában sincs, hogy egy ilyen terhet vegyen a nyakába. Éppen ezen nehezítettük meg a Szövetségi Szolgálatot, és ugyancsak ez okból olyan könnyű leszerelni. Ha a társadalmi felelősségtudat képes a családnál, vagy — de ez már tényleg a legnagyobb feltételezhető nagyságrend — a törzsnél nagyobb közösséget felölelni, akkor az illető személynek fantáziával, odaadással és hűséggel kell szolgálnia, mert a felelősség olyan, magasabb rendű erényeket feltételez, amelyeket mindenkinek saját magának kell kifejlesztenie. Ha valakire erőszakkal kényszerítik rá a felelősséget, akkor az azonnal megszabadul tőle, mihelyt teheti. A régi időkben nem egy helyen kísérleteztek a kötelező katonai szolgálattal. A könyvtárban nézzék meg egyszer az úgynevezett „koreai háborúban”, tudják, amelyik 1950 környékén zajlott le, hadifogságba esett, és agymosásban részesített foglyokról szóló pszichiátriai jelentéseket, és a hivatalos jelentések gyűjteményét. A következő órára készítsen egy elemzést róla.

Kitapintotta az óráját.

— Leléphetnek.

Reid őrnagy nem hagyott túl sok szabadidőt nekünk.

Ennek ellenére ez egy egészen érdekes tantárgy volt. Én is megkaptam azoknak az alaptémáknak az egyikét, amiket úgy szétszórt az osztályban, mintha csak pingponglabdák lettek volna. Azt állítottam ugyanis, hogy a keresztes hadjáratok eltértek a legtöbb hadjárattól. Ezzel csak azt értem el, hogy durván félbeszakított, és rám sózott egy feladatot: bizonyítsam be, hogy a háború és az erkölcsi tökéletesedés ugyanarra a genetikai örökségre vezethető vissza.

Ezt röviden így lehetne összefoglalni: a háborúk kivétel nélkül a népességnövekedés miatt robbannak ki. (Igen, még a keresztes hadjáratok is, bár ezt bizonyítandó igencsak alaposan meg kell vizsgálnunk a kereskedelmi útvonalakról, a születési arányok változásáról és még számtalan más tényezőről szóló történelmi forrásokat.) Az erkölcs pedig — ahogy valamennyi korrekt erkölcsi törvény, úgy az egész is — az önfenntartás ösztönéből vezethető le. Erkölcsös cselekedetnek az olyan viselkedés tekinthető, amelyik az egyén szintje fölött enged szabad utat a túlélési ösztönnek — ilyen például az apa, aki feláldozza magát, csakhogy megmentse gyermekeit. Mivel azonban a népességnövekedés más lények túlélési folyamata miatt fokozódik, ez elkerülhetetlen háborúhoz vezethet, mert az is a növekvő népesség nyomásának az eredménye. Közvetett módon ugyanabból az örökölt ösztönből vezethető le, amelyik szülőanyja az emberi lényeknek megfelelő valamennyi erkölcsi törvénynek is.

A bizonyítás ellenőrzése: Lehetséges-e oly módon megszüntetni a háborút, hogy megállítjuk a népesség növekedését? (és ily módon elhárítjuk a háború nyilvánvaló borzalmait) Elfogadható módszer-e egy olyan erkölcsi törvény bevezetése, amelyik a lakosságot a rendelkezésre álló élelmiszer- és nyersanyagforrásokra korlátozza?

Anélkül, hogy a születésszabályzás hasznosságát vagy erkölcsösségét közelebbről megvitatnánk, tapasztalatból tudjuk bizonyítani, hogy a saját szaporodását korlátozó fajokat kiszorítják a terjeszkedő fajok. A földi történelem folyamán bizonyos népcsoportok korlátozták a szaporodást, más népek kihasználták ezeket a korlátozásokat, és beolvasztották a fogyatkozó népcsoportokat. Ennek ellenére tételezzük fel, hogy az emberi fajnak sikerül egyensúlyban tartania a születések és a halálozások számát, mégpedig olyan mértékben, hogy azzal tökéletesen összhangban legyen saját bolygójának élettere. Végre beköszöntene a béke. Mi történne ezután?

Hamarosan (talán már a következő hét szerdáján) megjelennének a csótányok, és kiirtanák azt a fajt, amelyik „letette kardját és pajzsát ott lent, a folyónál”, a világegyetem pedig megfeledkezne rólunk. Ez még így is megtörténhet. Vagy mi terjeszkedünk, és elűzzük a csótányokat, vagy ők hódítják meg a Galaxist és irtanak ki minket — hiszen mindkét faj kemény, szívós intelligens, és mindkettőnek ugyanarra fáj a foga.

Van valami halvány sejtésed arról, hogy a népességnövekedés nyomása milyen gyorsan arra kényszeríthetne minket, hogy szőröstül-bőröstül lenyeljük az egész világegyetemet? Meg fogsz lepődni: még annyi ideig sem tart, amíg egyet pislogsz. Már ha fajunk életkorát veszed mértékül.

Számolj utána, ha nem hiszed! Olyan, mint a kamatos kamat.

De vajon van-e az embernek „joga” arra, hogy meghódítsa a világegyetemet?

Az ember az, ami. Egy vadállat, aki életben akar maradni, és aki mindeddig még a legkeményebb konkurenciaharcban is képes volt erre. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor mindaz, amit az erkölcsről, a törvényekről, a háborúról, a politikáról — és így tovább — hablatyolnak, tiszta hülyeség. A korrekt erkölcsi törvények levezethetőek annak a tudatából, hogy mi is igazából az ember — és nem arra alapulnak, hogy mit szeretnének a világmegváltók és a jólelkű, öreg nénikék.

A világegyetem előbb-utóbb úgyis a tudtunkra adja, hogy van-e jogunk terjeszkedni, avagy nincs.

Amíg ez kiderül, addig a rohamosztagosok ott lesznek a fronton, ugrásra készen, és elszántan, hogy segítsék saját fajtánk harcát.

Röviddel az iskola befejezése előtt mindannyiunkat kiküldtek a mélyűrbe, hogy egy tapasztalt parancsnok irányítása alatt szolgáljunk. Ez jelentette a záróvizsga gyakorlati részét. A „fedélzeti kiképző” döntötte el, hogy megfelelsz-e azoknak a feltételeknek, amelyeknek egy tiszt meg kell, hogy feleljen. Természetesen a döntést meg lehet fellebbezni egy bizottság előtt, de tudtommal még soha, senki nem élt ezzel a lehetőséggel. A kadétok vagy diplomával a hónuk alatt jöttek vissza — vagy soha többé nem láttuk őket.

Néhányan közülük nem mondtak csődöt — egyszerűen csak megölték őket —, hiszen a tisztjelölteket kizárólag ütközetbe induló hajókra osztják be. Mindig készenlétben kellett tartanunk a tábori felszerelésünket. Egyszer pedig ebéd közben elvezényelték századunk valamennyi kadét parancsnokát. Úgy hagyták ott az asztalt, hogy be sem fejezték az evést, és én azon vettem észre magam, hogy én vagyok a kadétok századparancsnoka.

Ez a rang az alapkiképzéseken kapott tisztesi csíkokhoz hasonlóan egy meglehetősen kétes kitüntetés. Alig két nappal később engem is behívtak a parancsnokhoz.

Futólépésben indultam az irodájába, vállamon a zsákommal, és remekül éreztem magam. Nagyon elegem volt már abból, hogy késő estig csak magoljak, állandóan karikás szemmel mászkáljak, és hogy mindig lemaradva botladozzak a tanterv nyomában. Elegem volt abból, hogy én vagyok az iskola bolondja. A kis Johnnie-nak most pontosan egy harcoló alegység társaságára van szüksége!

Elhaladtam néhány új tisztjelölt mellett, akik menetoszlopban indultak az órára. Arcukon azzal a jellegzetes, elkeseredett kifejezéssel, amelyik valamennyi tisztjelölt sajátja, attól a pillanattól kezdve, hogy felfogta, alighanem élete legnagyobb hibáját követte el, amikor úgy döntött, hogy katonatiszt lesz belőle. Énekelni kezdtem. A dalolást csak akkor fejeztem be, amikor a parancsnokság közelébe értem.