Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Hát, nem is tudom, uram.

— Senki nem tudja! De vajon többen voltak-e ezer főnél?

— Valószínűleg, uram. Egészen biztosan.

— Abszolút biztosan — mert több, mint ezer fogolynak sikerült megszöknie a táborokból, és eljutni hazáig. Otthon azután kihúzhatták őket az egységük veszteséglistájáról. Úgy látom, hogy nem készült rendesen az órámra. Mr. Rico!

Én voltam a következő áldozat.

— Igen, uram.

— Ezer hadifogoly, akiket az ellenség nem hajlandó szabadon bocsátani, vajon elegendő ok-e arra, hogy kirobbantsunk, vagy folytassunk egy háborút? Gondoljon arra, hogy milliónyi ártatlan ember meghalhat, sőt, nagy valószínűséggel meg is fog halni, ha hadba lépünk, vagy ha folytatjuk a háborút.

Egy másodpercig sem késlekedtem a válasszal.

— Igen, uram! Több, mint elégséges ok!

— Több, mint elégséges! Nagyon jó! De vajon egyetlen fogoly, akit az ellenség nem hajlandó szabadon bocsátani, elegendő ok-e arra, hogy kirobbantsuk, vagy hogy folytassuk a háborút?

Tétováztam. Tudtam, hogy mit válaszol erre egy rohamosztagos, de azt gondoltam, hogy itt nem ezt a választ akarják hallani. Az őrnagy éles hangon felcsattant:

— Na, mondjon már valamit, miszter! Meghúztuk a felső határt: ezer hadifogoly. Most pedig azt akarom, hogy vegye figyelembe az alsó határt, azt a bizonyos egyetlen hadifoglyot! Nehéz lenne egy olyan csekket beváltani, amiről csak annyit tudunk, hogy a rajta szereplő összeg egy és ezer font között helyezkedik el. A háború eldöntése pedig sokkal komolyabb ügy, mint egy csekk beváltása. Nem lenne bűn veszélybe sodorni egy nemzetet, vagy akár két nemzetet is, csakhogy megmentsünk egyetlen embert? Lehet, hogy meg sem érdemli, hogy megmentsük. Az is lehet, hogy már rég halott… hiszen naponta több ezren meghalnak közlekedési balesetekben. Akkor meg mit szórakozunk itt, amikor csak egyetlen emberről van szó? Gyerünk! Válaszoljon már! Válaszoljon igennel, vagy nemmel, és ne tartsa fel az oktatást!

Sarokba szorított az öreg. Azt válaszoltam neki, amit egy rohamosztagosnak válaszolnia kell.

— Igen, uram.

— Micsoda igen?

— Nem számít, hogy ezer, vagy csak egy, uram. Harcolunk!

— Aha! Szóval a hadifoglyok száma nem számít. Remek. Akkor most bizonyítsa az állítását.

Zsákutcába jutottam. Tudtam, hogy igazam van, de nem tudtam, hogy miért. A tanár tovább sürgetett.

— Mondja már, Mr. Rico! Ez egy egzakt tudomány, és maga éppen most állított fel egy matematikai egyenletet. Akkor most vezesse le a bizonyítást is! Bárki az ön szemére vetheti, hiszen a hasonlóság elve alapján azt is mondhatná, hogy egy szem burgonya éppen annyiba kerül, mint ezer darab burgonya. Vagy talán nem?

— Nem, uram!

— Miért nem? Magyarázza meg!

— Az ember nem burgonya.

— Jól van Mr. Rico. Azt hiszem mára már kellőképpen megerőltettük az ön fáradt elméjét. Holnapra írásban, a szimbolikus logika nyelve segítségével adja be, hogy miként jutott el a kérdésemre adott válaszig! Adok egy kis segítséget a megoldáshoz. Olvassa el a tankönyvben a mai fejezet hetes számú forrását! Mr. Salamon! Hogyan alakult ki napjaink politikai rendszere a forradalmi zűrzavarból? Milyen erkölcsi elvek igazolják ezt a politikai rendszert?

Sally keresztülizzadta magát a kérdés első felén. Manapság már senki sem tudja pontosan leírni, hogy miként is jött létre a Federáció. Egyszer csak ott volt! Amikor a XX. század végének nemzeti kormányai sorra összeomlottak, valaminek ki kellett tölteni az így keletkezett vákuumot. Ez a feladat sok esetben a hazatérő veteránokra hárult. Éppen elveszítették a háborút, legtöbbjüknek nem volt munkája, és sokuk halálosan gyűlölte az új-delhi szerződés határozatait, különösen a cserbenhagyott hadifoglyokra vonatkozókat. A veteránok tudták, hogyan kell harcolni. Ez még nem volt a forradalom, de a helyzet már kezdett az 1917-es orosz forradalomra hasonlítani. A rendszer összeomlott, és valami más lépett a helyére.

Az első ismert esetet a skóciai Aberdeenben jegyezték fel, de másutt is történt ilyesmi. Néhány veterán megalakította a polgárőrséget, hogy véget vessenek az országúti anarchiának és a fosztogatásoknak. Felakasztottak pár alakot (akik között két veterán is akadt), és elhatározták, hogy csak veteránokat vesznek be a bizottságukba. Ez kényszerintézkedés volt, mivel senkiben sem bíztak egymáson kívül. Az intézkedésből pedig, ami a rendkívüli állapotnak köszönhette a születését, később egy alkotmányjogi rendelkezés lett. És ehhez alig egy, vagy két nemzedéknyi időnek kellett csak eltelnie.

Talán azok a skót veteránok határozták el — miután szükségesnek találták, hogy felakasszák néhányukat —, hogy nem engednek beleszólást azoknak a „nyavalyás, nyerészkedő, feketéző, pénzéhes, hadseregkerülő” civileknek. „Azt fogják csinálni, amit mondanak nekik! Mi, majmok pedig majd elrendezzük a dolgokat.” Ezt persze csak úgy gondolom, mivel talán hasonlóan éreztem volna, ha akkor élek, a történészek pedig egyetértenek abban, hogy a civilek és a nyugdíjazott katonák közötti ellentét sokkal erősebb volt, mint ahogy azt ma elképzelhetnénk.

Sally nem úgy mondta, ahogyan az a könyvben állt. Végül Reid őrnagy félbeszakította:

— Készítsen egy háromezer szavas összefoglalót a holnapi órára! Mr. Salomon, tudna egy okot mondani arra — nem történeti, és nem is elméleti szempontot, csupán gyakorlatit —, hogy miért csak a leszerelt veteránok rendelkeznek ma választójoggal?

— Hát, mert ők magasabb rendű emberek, uram. Jobbak, mint a többiek.

— Abszurdum!

— Tessék, uram?

— Talán nem ismeri ezt a szót? Azt jelenti, hogy ostoba feltételezés. A fegyveres erők tagjai semmivel sem okosabbak, mint a civilek. Sőt, sok esetben a civilek sokkal intelligensebbek. Az úgynevezett „tudósok felkelése” ezzel próbálta meg igazolni annak idején a coup d'état elvét, közvetlenül az Új-Delhi Paktum előtt: hagyjuk, hogy az értelmiségi elit irányítsa a dolgokat, és megvalósul a tökéletes társadalom. Természetesen semmi sem valósult meg belőle. Hiszen a tudomány művelése, a társadalomra való pozitív hatása ellenére, önmagában még nem társadalmi erény. A tudósok olyannyira önmagukba forduló emberek lehetnek, hogy még a társadalom iránti felelősségérzet is hiányozhat belőlük. Segítettem, miszter; felfogta?

— Öö… a katonák fegyelmezettek, uram — válaszolta Sally.

— Sajnálom — mondta Reid őrnagy gyengéden. — Ez egy tetszetős elmélet, de nem támasztják alá tények. Maga és én nem választhatunk mindaddig, amíg a hadsereg kötelékeiben szolgálunk. Az sem igazolható, hogy a katonai fegyelem önfegyelmet is ad az embernek, ha egyszer elhagyta a hadsereget. A veteránok bűnelkövetési statisztikája hasonló a civilekéhez. Ezenkívül elfelejtette, hogy békében a legtöbb veterán a nem harcoló, kisegítő egységekből érkezik akiket nem vetettek alá a katonai fegyelem teljes szigorának. Őket egyszerűen csak meggyötörték, halálra dolgoztatták, veszélyeknek tették ki, mégis számít a szavazatuk.

Mr. Salomon — mosolyodott el Reid őrnagy —, egy beugratós kérdést tettem fel magának. Annak a gyakorlati oka, hogy a rendszerünk folytatódik, ugyanaz, mint bármi folytatódásának a gyakorlati oka: az, hogy kielégítően működik.

Időnként, ahelyett, hogy Istenre hagyták volna, megpróbáltak bölcs uralkodót választani, mint ahogy például a svédek egy franciát, Bernadotte tábornokot választottak, hogy uralkodjon felettük. E módszer ellen az a kifogás merülhet fel, hogy véges a Bernadotte-ok utánpótlásának lehetősége.