Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Juan Rico őrmester a parancsának megfelelően jelentkezni kíván a parancsnoknál.

Az órájára pillantott.

— A hajód hetvenhárom perccel ezelőtt ért földet az űrkikötőben. Szóval?

Így hát elmeséltem neki. Elhúzta a száját, és figyelmesen végigmért.

— Ismerem az összes lehetséges kifogást, de meg kell, hogy mondjam, a tiéd még nekem is új. Szóval az apád, az igazi, derék, jó apád éppen akkor akart szolgálatra jelentkezni a hajódon, amikor téged elvezényeltek onnan?

— Ez az igazság, őrmester. Ellenőrizheti, ha akarja: Emilio Rico tizedes.

— Mi nem szoktuk ellenőrizni, hogy a hozzánk érkező, „fiatal úriemberek” az igazat mondják-e, vagy sem. Csak akkor lépünk a tökükre, ha kiderül, hogy megpróbáltak átejteni bennünket. Nos, rendben. Az a fiú, aki nem kockáztatná meg, hogy elbúcsúzzon a saját édesapjától, amúgy se érne egy vasat sem. Oké, felejtsük el!

— Nagyon köszönöm, őrmester. Akkor jelentkezhetek a parancsnoknál?

— Már jelentkeztél is nála. — Kipipálta a nevemet a listáján.

— Lehet, hogy a parancsnok egy hónap múlva magához rendel, néhány más, ifjú úriember társaságában. Itt van a szobád kulcsa, és itt van ez a lista, amit alaposan olvass el! Legjobb, ha azzal kezded, hogy leszeded a csíkokat a zubbonyodról. Azért ne dobd el őket, lehet, hogy nemsokára újra szükséged lesz rájuk. Ettől a pillanattól kezdve a megszólításod ismét miszter, és nem őrmester.

— Igenis, uram!

— Ne szólítsál uramnak! Én foglak téged uramnak szólítani. De nem fog tetszeni neked.

Nem akarok senkit sem azzal untatni, hogy leírjam, hogy is néz ki egy tiszti iskola. Olyan, mint az alapkiképzés, csak éppen négyzetre, vagy köbre emelve — és az egészet még megpakolják egy tonnányi kézikönyvvel is. Reggelente úgy csináltunk, mintha újoncok lennénk. Elvégeztük ugyanazokat az ismerős feladatokat, mint az alapkiképzésen, meneteltünk, és elviseltük, hogy az őrmesterek üvöltözzenek velünk, ha valamit nem jól csináltuk. Délutánonként viszont tisztjelöltté és „úriemberré” váltunk, beszélhettünk, ha jelentkeztünk, és tanáraink tantárgyak végtelen listáját próbálták a fejünkbe verni: matematikát, természetrajzot, galaktográfiát, xenológiát, hipnopédiát, logisztikát, stratégiát és taktikát, távközléstant, katonai jogot, terepelemzést, a különleges fegyverek kezelését, pszichológiát és vezetési ismereteket — kezdve attól, hogy hogyan viseljük gondját egy újoncnak, egészen az olyan összetett történelmi példákig, hogy miként veszítette el Xerxész a hatalmas hadseregét. Legalaposabban viszont az egyszemélyes katasztrófa esetével foglalkoztunk, vagyis saját magunkkal, azzal a személlyel, aki egyszerre ötven másik katonát tart szemmel, óvja, védi, szereti, vezeti, és megmenti — de sosem pátyolgatja őket.

Voltak ágyaink, de szinte alig aludtunk. Klassz szobákat kaptunk, tusolóval, hideg-meleg vízzel, és négy tisztjelölt mellé beosztottak egy civil szolgát, aki beágyazott, takarított, kipucolta a cipőnket, rendbeszedte az egyenruhánkat, és futott, ha szükségünk volt valamire. Ezt a szolgáltatást senki nem tekintette luxusnak. Az volt a célja, hogy tehermentesítse a tisztjelölteket, legalább annyira, hogy végre tudják hajtani a látszólag lehetetlent. Az olyan feladatokat nem kellett elvégezniük, amelyeket bármelyik katona tökéletesen végrehajt, ha sikeresen túlvan az alapkiképzésen.

Hat napon át dolgozz arcod verítékével, a hetediken pedig végezd el mindazt, amit hat nap alatt nem sikerült elvégezned. A mondás katonai változata pedig úgy végződik: …és a végén még ganézd ki a latrinát is!

Mindebből jól látszik, hogy nem túl sok változással járt az évezredek múlása. Szeretném egyszer azért a kezem közé kapni az egyik olyan civilt, aki azt gondolja, hogy mi csak a napot lopjuk itt, a seregben. Hadd járjon egy hónapig a tiszti iskolára!

Esténként és vasárnap addig tanultunk, hogy már égett a szemünk, és csikorgott a dobhártyánk — utána pedig álmunkban (már ha aludtunk egyáltalán) ott volt a hipnotikus hangszóró a párnánk alatt, hogy a tudományról suttogjon a fülünkbe.

Menetdalaink remekül illettek a hangulatunkhoz: „Elegem van a seregből, elegem van a seregből. Hazamennék, kis falumba, elszegődnék a malomba!” Meg a „Leteszem kardom, s pajzsom”, na és a „Sír az asszony, már nem hiú, katonának állt a fiú”. Ott volt még kedvenc dalunk, a régi jó klasszikus, a „Tiszt urak”, aminek a végén ott sírdogál az elveszett kisbárány: „Isten majd kegyelmez. Bee, bee, bee!”

Arra azért nem emlékszem, hogy boldogtalan lettem volna. Nem volt nekem erre időm! Igaz, a tiszti iskolában nem is kellett azzal a bizonyos lélektani „heggyel” küzdenem, amire az alapkiképzés alatt szenvedtem fel magam. Végig attól féltem, hogy megbuktatnak. Különösen a rossz matematika jegyem miatt éltem rettegésben. A szobatársam, egy hesperusi gyarmati fiú, akit rendkívül találó módon „Angyalnak” hívtak, minden este késő éjszakáig ott ült az asztalomnál, hogy fejembe verje a tananyagot.

Legtöbb kiképzőnk, különösen a tisztek, súlyosan sebesültek voltak. Csupán néhányuknak volt meg minkét keze-lába, szeme és hallása. Ha jól emlékszem, ilyen teljes leltárral csak a közelharcot oktató tanáraink dicsekedhettek — és még közülük sem mindenkinek volt meg az a felszerelése, amivel a világra jött. Harcművészeti tanárunk például egy elektromos tolókocsiban ült, és egy műanyag gallér tartotta a fejét. Nyaktól lefelé béna volt, de annál élesebb volt a nyelve, és a szeme leginkább egy megvesztegethetetlen fényképezőgépre hasonlított. Testi fogyatékosságát tökéletesen ellensúlyozta az, ahogy mindent észrevett, kielemzett és kritizált.

Kezdetben igencsak csodálkoztam, hogy miért nem mentek már régen nyugállományba ezekkel a jól látható testi hiányosságokkal küszködő nyomorultak. Később aztán gyorsan leszoktam arról, hogy csodálkozzak.

Azt hiszem, tisztjelölti képzésem tetőpontja az a pillanat volt, amikor meglátogatott Ibanez zászlós, ez a sötét szemű lány, a Mannerheim szállítókorvett őrtisztje és pilóta-jelöltje. Carmencita akkor bukkant fel, amikor az osztályunk felsorakozott az esti szemlére. Hihetetlenül csinos volt fehér tengerészeti egyenruhájában, és körülbelül akkora, mint egy levélnehezék. Ahogy végigsétált előttünk, hallottam a gúvadó szemek recsegését. Nyílegyenesen odasétált a szolgálatos tiszthez, és csengő, világos hangján kimondta a nevemet.

A szolgálatos tisztről, Chandar századosról azt tartották, hogy még a tulajdon szülőanyjára sem nevetett soha, de most elmosolyodott, lenézett a kis Carmenre, és beismerte, hogy létezem… mire a lány megrezgette hosszú, fekete szempilláit, és mesélni kezdett arról, hogy a hajója már készül a kilövésre, és csak azért jött, hogy megtudja, meghívhatna-e engem felszállás előtt vacsorázni.

Nem sokkal később egy felettébb szabálytalan, és mindeddig soha nem létezett, háromórás szabadságos levél büszke tulajdonosa voltam. Lehet, hogy a haditengerészet kifejlesztett egy olyan, hipnotikus hatású fegyvert, amiről a seregnek még fogalma sincs. Az is lehet, hogy ez a titkos fegyver régebbi volt, mint a hipnózis, ám a Mobil Erők nem tudta alkalmazni. Mindenesetre én nem csak egy csodás estét éltem át, de osztálytársaim szemében — akik eddig csak mérsékelt érdeklődést tanúsítottak irányomban — ugrásszerűen megnőtt a tekintélyem.

Ezért a három csodálatos óráért igazán megérte, hogy másnap, a tanítás során két rossz jegyet is kaptam. Az este kicsit szomorúan kezdődött, hiszen mindketten hallottuk, hogy mi történt Carllal — barátom akkor veszítette életét, amikor a csótányok lecsaptak a plútói kutatóállomásunkra. Nagyon azért nem keseredtünk el, mert időközben megtanultuk elviselni az ilyesfajta dolgokat.