Robert Heinlein - Csillagközi invázió

De amíg tart a háború, addig az önkéntesek sem mehetnek sehova. Nincs leszerelés. De ha valaki úgy dönt, hogy beáll hivatásosnak, és utána valamiért nem tudja leszolgálni a húsz évét — nos, a főnökség meglehetősen szőrszálhasogató, már ami a teljes körű polgárjogot illeti, bár az is igaz, hogy egy percig sem tartana olyan valakit a seregben, aki nem akar ott maradni.

— Lehet, hogy tovább tart, mint két év — vetettem közbe —, de nem lesz mindig háború.

— Tényleg nem?

— Már mért lenne?

— Hát, nem tudom. Az ilyesmiről nem beszélnek velem. De azt tudom, hogy neked nem a háborúval van bajod, Johnnie. Vár rád otthon egy kislány?

— Nem. Az első hónapokban még volt — feleltem óvatosan —, de azután búcsút vettünk egymástól.

Erre a kegyes hazugságra azért volt szükségem, mert nem akartam Ace-t kiábrándítani. Carmen sosem volt a barátnőm, és ez a lány soha, egyetlen fiúra sem várt. Az viszont igaz, hogy ha nagyritkán írt nekem egy levelet, akkor abban „Kedves Johnnie-nak” szólított.

Ace bölcsen bólintott.

— Ez a dolgok normális menete, Johnnie. A lányok inkább a civileket választják, akikkel akkor mennek korcsolyázni, amikor éppen kedvük tartja. Ne szomorkodj emiatt fiam, ha majd egyszer nyugállományba vonulsz, tucatjával borulnak a lábad elé, és idősebb fejjel sokkal jobban meg tudod szelídíteni őket. A házasság megtöri a fiatal férfiak gerincét, de megvigasztalja a vén rókákat.

Egy pillantást vetett a poharamra.

— Hánynom kell, ha látom, hogy mit iszol.

— Én is nehezen tartom vissza, ha ránézek a poharadra — feleltem.

Megvonta a vállát.

— Mint mondtam, ízlések és pofonok különböznek. Azért remélem, hogy gondolkozol a dolgon.

— Persze.

Nem sokkal később Ace hagyta magát rábeszélni egy kártyapartira, és a nyereményéből nekem is folyósított egy kis kölcsönt. Sétálni indultam. Kicsit rágódni akartam a hallottakon.

Akarok én katonai karriert befutni? Azért döntöttem a Szövetségi Szolgálat mellett, hogy tiszt lehessen belőlem? Önként jelentkeztem, hogy megkapjam a polgárjogot — vagy talán nem? A hivatásos állomány tagjaként ugyanolyan messze vagyok a polgárjogtól, mintha be sem léptem volna… mert amíg egy katona egyenruhát visel, addig egyáltalán nem választhat. Ez így is volt rendjén — mert ha megengedték volna a Rókáknak, hogy szavazzanak valamiről, akkor lehet, hogy ezek az idióták úgy döntenek, hogy ezentúl tilos kapszulába szállni, és leugrani. Az ilyesmi természetesen megengedhetetlen.

Ennek ellenére azért léptem be a Szövetségi Szolgálatba, hogy megszerezzem magamnak a polgárjogot.

Tényleg igaz ez?

Tényleg a választás lehetősége volt ilyen fontos a számomra? Nem, sokkal inkább a presztízs, a büszkeség, a státusz… hogy polgár lehetek.

Valóban ez volt?

A legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem tudtam visszaemlékezni arra, hogy miért is lettem katona. Ezenkívül pedig a szavazati jog még senkiből sem csinált polgárt — a Hadnagy a szó legnemesebb értelmében is polgár volt, bár nem érhette meg azt a napot, amikor először az urnához járulhatott volna. A „szavazatát” minden egyes bevetésekor leadta.

Én pedig ugyanezt tettem!

Emlékeim között felcsendült Dubois ezredes hangja: „Polgárnak lenni egy hitvallás, egy világnézet, egy emocionális meggyőződés arról, hogy az egész magasabb rendű, mint bármelyik része… annak a tudata, hogy a részegység büszke alázattal feláldozhatja magát, csakhogy az egész életben maradjon.”

Még mindig nem tudtam, hogy tényleg vágyat érzek-e egyetlen és számomra oly fontos testemet „pajzsként szeretett hazám és a háború zabolátlan pusztítása közé állítani” — még mindig elfogott a remegés minden egyes ugrás előtt, és a háború rettenetes kínokkal is járhatott. Ennek ellenére most már tudtam, hogy miről beszélt Dubois ezredes. Az M.E. volt az egész, és én a rész. Ha a rohamosztagosok bevetésre indultak, hogy szembeszálljanak a háború pusztításaival, akkor én ugyanilyen okból mentem velük. A hazafiasság mindig is túl elvont dolog volt a számomra, egy túlzottam általános fogalom, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Az M.E. volt a bandám, a közösség, ahová tartoztam. Nekem már csak ez a család maradt. Ők voltak a fivéreim, akiket azelőtt nem ismertem. Közelebb álltak hozzám, mint Carl iskolás korunkban. Ha elhagyom őket, elvesztem.

— Miért is ne legyek hivatásos katona?

— Oké, rendben — de mi az a baromság, hogy tiszt legyen belőlem? A tiszti iskola már egy egészen másfajta történet. Nagyon szépen el tudtam képzelni, hogy húsz év szolgálat után velem is olyasmi történne, mint amiről Ace beszélt. Kitüntetések a mellemen, házipapucs a lábamon… vagy, hogy esténként lejárok a veteránok klubjába, és együtt nosztalgiázok azokkal, akik azelőtt velem voltak. De hogy katonatiszt legyek? Magamban hallottam, hogy mit szólt mindehhez Al Jenkins az egyik átmulatott éjszakán: „Közkatona vagyok, és az is maradok. Ha közkatona vagy, senki sem vár nagy dolgokat tőled. Ki a fene akar tiszt lenni? Vagy akár altiszt? Ugyanazt a levegőt szívod be, mint ők, nem? Azt eszed, amit ők. Ugyanazokon a bolygókon dobnak le, ugyanúgy beszállsz a kapszulába, mint ők. Neked viszont nem kell aggódnod.”

Ebben volt valami igazság. Mit kaptam a csíkjaimért cserébe? — eltekintve a kék foltoktól és a fejfájástól.

Ennek ellenére tudtam, hogy nem utasítom el az előléptetést, ha kineveznek őrmesternek. Nem lehet nemet mondani, egy rohamosztagos sosem tesz ilyet. Kilép a sorból, és megcsinálja, amivel megbízták. Ha tiszti iskolába küldik, akkor elmegy.

Engem persze az életben nem küldenének tiszti iskolára. Ki a fene vagyok én, hogy azt képzelem, valaha is lehet belőlem olyasmi, mint amilyen Rasczak hadnagy volt egykoron?

Sétám során véletlenül elkeveredtem a tiszti iskola épületéhez, pedig nem akartam idejönni. Egy századnyi kadét tolongott az alakulótéren, futólépésben meneteltek, és semmiben sem különböztek az alapkiképzésen résztvevő újoncoktól. A nap forrón tűzött a térre, és a Rodger Young készenléti szobája hirtelen sokkal, de sokkal barátságosabbnak és hívogatóbbnak tűnt. Az alapkiképzésem befejezése óta sosem kellett a harmincas zsilipnél messzebb menetelnem. A hátam mögött tudtam azt a baromságot, amivel katonát faragnak a civilekből.

Egy darabig figyeltem, ahogy átizzadják az egyenruhájukat, és hallottam, ahogy üvöltöznek velük — még az őrmesterek is —, pont, mint az alapkiképzésen. Fegyelem, mint odahaza, a Földön. Megráztam a fejem, és megfordultam… Visszatértem a laktanyába, hátramentem a tiszti szállásokhoz, és bekopogtam Jelly ajtaján.

Otthon volt, lába fent az asztalon, és éppen egy magazint olvasott. Bekopogtam az ajtófélfán. Rám pillantott, és odavetette:

— Na, mi van?

— Őrmester… akarom mondani, hadnagy…

— Nyögd már ki!

— Uram, hivatásos katona akarok lenni.

Levette a lábát az asztalról.

— Emeld fel a jobb kezed!

Felesketett, aztán benyúlt az íróasztalfiókba, és előhúzott néhány űrlapot.

A papírok már kitöltve vártak az aláírásomra, pedig én döntésemről egy árva szót sem szóltam Ace-nek. Most aztán csodálkozhattam, igaz?