Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Mivel Sanctuaryn az evolúció folyamata a kellő sugárzás hiánya miatt rendkívül lassan halad, ezért azután egészségtelenül alacsony a fellépő mutációk száma, így a helybeli élőlényeknek egyszerűen nem volt lehetőségük arra, hogy fejlődjenek, arra pedig nem is gondolhatunk, hogy a siker legkisebb esélyével szálljanak szembe a konkurens fajokkal. Genetikai mintájuk egy meglehetősen hosszú időszakon keresztül változatlan maradt, képtelenek az alkalmazkodásra, mintha világkorszakokon keresztül arra lettek volna kényszerítve, hogy kártyázás közben újra és újra ugyanazokat a lapokat játsszák meg. Még csak nem is reménykedhettek abban, hogy egyszer valami jobbat húznak.

Amíg a fajok közötti élet-halál harcban csupán egymással kellett küzdeniük, addig nem volt jelentősége a dolognak — mintha szellemi fogyatékosok küzdöttek volna más szellemi fogyatékosokkal. Mihelyt azonban más bolygón kifejlődött, magas sugárzáshoz és zord időjárási viszonyokhoz hozzászokott fajok jelentek meg a felszínen, ütött a helyi életformák utolsó órája.

Nos, ezt azt hiszem, érthető mindenkinek, aki nem lógott túl sokat a középiskolai biológia órákról… Sanctuaryn van egy kutatóállomás. Ennek az egyik tudósa mesélt nekem minderről, és még hozzátett valamit, amire addig nem gondoltam.

— Mi lesz a Sanctuaryt gyarmatosító emberi lényekkel?

Nem azokkal, akik csak rövid ideig tartózkodnak itt, hanem a telepesekkel. Sokan közülük már itt születtek, és valószínűleg az utódaik is itt fognak élni, meg még számtalan nemzedék utánuk. Mi lesz ezekkel a távoli utódokkal? Az biztosan nem árt, ha valaki nem kap sugárzást. Az élet ettől egy fokkal még biztonságosabb is lesz — Sanctuaryn nem ismerik a leukémiát és a rák számos fajtáját sem. Ráadásul ez gazdaságilag is rendkívül előnyös tényező. Ha mostanában egy szántóföldet bevetnek (földi) búzával, akkor nincs szükség a termőterület előzetes megtisztítására. A földi búza kiszorítja az összes bennszülött növényt.

A telepesek utódai genetikai szempontból nem fognak fejlődni. Legalábbis nem sokat. Ez a fickó a kutatóállomásról azt mondta, hogy a helybeliek egy picit ugyan fejlődhetnek, más okok miatt is, mert például a bevándorlás is felfrissíti a genetikai állományt, és a meglevő gének a természetes kiválasztódás útján is változhatnak. Ez az egész azonban jelentéktelen a Földön és a más bolygókon zajló evolúció tempójához képest. Mi lesz ennek a következménye? Lehet, hogy a telepesek utódai megmaradnak fejlődésünk jelenlegi szakaszában, míg az emberi faj nagy része továbbfejlődik? Lehet, hogy egy napon már csak eleven kövületeknek fogják őket tartani? Lehet, hogy annyi helyük sem lesz, mint egy pithecanthropusnak egy űrhajó fedélzetén?

Vagy lehet, hogy aggódni fognak utódaik sorsa miatt, és ezért rendszeresen kiteszik őket egy kisebb dózisú sugárzásnak? Elképzelhető, hogy minden évben felrobbantanak néhány szennyező atombombát, hogy megnöveljék légkörükben a radioaktív anyagok arányát? (Ha így tesznek, akkor természetesen számolniuk kell a közvetlen sugárszennyezés veszélyével, ami nélkül viszont elképzelhetetlen, hogy kellő mennyiségű mutációs lehetőséget biztosítsanak utódaik genetikai öröksége számára.)

A fickó viszont azt jósolta, hogy a telepesek semmi ilyesmit nem fognak csinálni. Azt állította, hogy az emberi faj ehhez túl individualista, túlzottan el van foglalva saját magával, ahhoz, hogy azzal törődjön, mi is lesz távoli leszármazottaival. Úgy gondolta, hogy a távoli jövőben élő nemzedékek genetikai elsorvadása a hiányos sugárzás miatt olyan valami, amit a legtöbb ember nem tud felfogni, vagy elképzelni. És mivel ez a veszély annyira távolinak tűnik, hiszen az evolúció a Földön is csak rendkívül lassan működik. Egy-egy faj továbbfejlődéséhez sok-sok ezernyi évnek kell eltelnie…

Nem tudom. A fenébe, még azt sem tudom, hogy mivel töltöm el saját, hátralévő éveim felét. Akkor azt meg honnan a francból tudnám, mit fog tenni egy vadidegen alakokból álló telep? Egy dolgot azonban teljes biztonsággal állíthatok: Sanctuary sosem lesz lakatlan. Vagy a miénk lesz, vagy a csótányoké. Vagy egy harmadik erőé. Ez egy sokat ígérő bolygó, egy lehetséges Paradicsom, és mivel a Galaxisnak ebben a fertályában nem túl sok ilyen kedvező fekvésű telek kiadó, ezért biztos, hogy Sanctuary nem fog az első osztályosok értelmi szintjén megrekedt, primitív életformák tulajdonában megmaradni.

Ez a világ már most is gyönyörű, és sok szempontból sokkal alkalmasabb egy néhány napos szabadság eltöltésére, mint a legtöbb terrai üdülő. Ezenkívül pedig az itteni civilek (rettenetesen sokan, több, mint egymillióan élnek itt) nem is olyan rosszak. Pontosan tudják, hogy háború van. A lakosságnak több, mint a fele a flottabázison, vagy a hadiiparban dolgozik. A másik fele meg abból él, hogy gabonát termel, és állatot tenyészt a Flottának. Azt is mondhatnánk, hogy saját, jól felfogott érdekük a háború táplálása, de akármi is motiválja őket, tisztelettel kezelik az egyenruhásokat, és nem viselkednek ellenségesen a katonákkal. Éppen ellenkezőleg: mihelyt egy rohamosztagos belép az üzletbe, a tulajdonos egyből hozzá siet, és „uramnak” szólítja. Úgy tűnik, ezt tényleg így is gondolja, miközben valamilyen értéktelen dolgot próbál rásózni, a szükségesnél jóval magasabb áron.

Ezen a bolygón talán az a legszebb, hogy a lakosság fele a gyengébb nem tagjaiból kerül ki.

Csak az tudja ezt igazán értékelni, aki maga mögött tud legalább egy hosszú űrjárőr-szolgálatot. Hihetetlen vágy fogott el minket az után a hatórás őrszolgálat után, hogy élvezhessük a kitüntetést. Két órán keresztül a harmincas zsilip előtt állni, és a fülünket hegyezni, hogy mindent meghalljunk, amit csak egy női hang mondhat. Azt hiszem, könnyebb lenne egy olyan hajón szolgálni, ahol csak férfiak vannak… Ennek ellenére a Rodger Youngot választanám. Csodálatos érzés tudni, hogy valóban létezik az a legfőbb jó, amiért harcolunk, és a női nem nem csak lázas fantáziánk szüleménye.

A civilek ötven százalékán kívül nő volt a Sanctuaryn állomásozó Szövetségi Erők negyven százaléka is. Ha mindezt összeszámolod, akkor látod, hogy sehol, a feltárt világegyetemben nincs még egy ilyen gyönyörű hely.

Ezekhez a szenzációs adottságokhoz társulnak még azok a mesterséges adalékanyagok, amelyekkel megpróbálják megédesíteni a kimaradásainkat és a szabadságot. Úgy tűnik, a legtöbb civilnek egyszerre két foglalkozása is van: karikás a szemük, mert egész éjjel a bárokban mulatnak, csakhogy kellemesebbé tegyék a szabadságos katonák idejét. A bázisról a város felé vezető Churchill Road mindkét oldalán házacskák sorakoznak, ahol egy egyenruhás könnyedén megszabadulhat a pénzétől, amit amúgy sem tudna értelmes dolgokra költeni. Kánya bánja, hiszen költekezés közben felfrissülünk, szórakozunk, és végig szól a zene.

Ha valakinek mégis sikerül keresztülverekednie magát az ilyen csapdák útvesztőjén, miközben alaposan megpumpolták, és nem maradt egy fillérje sem, akkor ott vannak a város egyéb, szinte ugyanennyire kellemes létesítményei (ahová lányok is járnak), amelyeket a hálás lakosság díjmentesen bocsát a fegyveres erők rendelkezésére. Ezek sokban hasonlítanak a vancouveri szórakoztató központra, csak éppen nagyvonalúbbak és vendégszeretőbbek.

Sanctuary és az itteni nagyváros, Espiritu Santo olyan nagy hatással volt rám, hogy komolyan eljátszottam a gondolattal, a Szövetségi Szolgálat lejárta után itt fogok letelepedni. Végül is nem tök mindegy nekem, hogy az utódaim (már ha lesznek ilyenek) huszonötezer év múlva ugyanolyan zöld csápokkal ékesítve rohangálnak, mint mindenki más, vagy pont úgy fognak kinézni, ahogy én magam is kinéztem? Ez a tojásfejű fickó a kutatóállomásról azzal sem tudott rám ijeszteni, hogy sugárzás nélkül nincsen fejlődés, mivel nekem úgy tűnik (ha alaposan szemügyre veszem a környezetemet), hogy az emberi faj éppen most jutott fel a fejlődése tetőpontjára.