Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Nem tudom, hogy a valóságban is így játszódtak-e le a dolgok, de a végeredmény engem igazolt. Nagy hiba lenne azt hinni, hogy ellenségeink a termeszekhez, vagy a hangyákhoz hasonlóan csak az ösztöneik szavára hallgatnak. Ők ugyanolyan intelligens módon cselekszenek, mint mi (az a faj, amelyik nem tud gondolkodni, nem is épít űrhajót!). A pókok sokkal alkalmasabbak voltak a harcra, mint mi. Nekünk legalább egy évre van szükségünk ahhoz, hogy kiképezzük az újoncokat, és egy harcra fogható alegységet kovácsoljunk belőlük. A csótány-katona egyedül, de csapatban is tud harcolni, mihelyt kikelt a tojásból.

Ha megöltünk ezer csótányt, és közben elvesztettünk egy rohamosztagost, akkor az a csótányok győzelmét jelentette. Óriási árat kellett fizetnünk azért, hogy megtanuljuk, milyen hihetetlen teljesítményekre képes a totális kommunizmus, ha egy olyan nép valósítja meg, amelyet az evolúció kifejezetten erre a célra fejlesztett ki. A csótányok komisszárjai ugyanúgy nem törődtek a katonáik életével, mint ahogy minket nem érdekelt, hány töltényt is használunk fel. Erre talán már korábban is rájöhettünk volna, ha visszaemlékeztünk volna arra, hogy mennyire megizzasztotta a Kínai Hegemónia az orosz-angol-amerikai szövetséget. Sajnos, az emberek csak akkor képesek levonni a tanulságokat a történelmi leckékből, ha a történelem már a házuk ajtaját döngeti.

Mi azonban tanultunk. Minden egyes összecsapás után új technikai instrukciók és taktikai utasítások születtek, melyeket azonnal továbbítottak a Flotta valamennyi egységéhez.

Megtanultuk, hogyan különböztessük meg a harcosokat a dolgozóktól — már ha maradt erre időnk. Többnyire a hátpajzsuk formájáról lehetett őket megkülönböztetni, de ha sietett az ember, volt egy egyszerűbb szabály is: ha egy óriáspók neked esik, akkor az egy harcos, ha elfut, akkor nyugodtan hátat fordíthatsz neki. Még azt is megtanultuk, hogy a harcosokra sem kell túl sok lőszert elpocsékolni, kivéve, ha sarokba szorítottak. Ehelyett inkább a fészkeiket támadtuk meg. Mihelyt rábukkantunk egy mélybe vezető járatra, egyből bevágtunk egy gázbombát. Ez néhány másodperccel később halk durranással felrobbant, és egy olajszerű folyadékot spriccelt szét, ami a csótányok számára halálos ideggázzá alakult át (ránk nem hatott ez a gáz). Mivel az ideggáz nehezebb, mint a levegő, így egyre mélyebbre lesüllyed a földalatti járatokba. Ezután még egy másik gránátot is ledobtunk, ami csak robbanóanyagot tartalmazott, és lepecsételte a járatot.

Még mindig nem tudtuk, hogy a harci gázunk elég mélyre lejut-e ahhoz, hogy megölje a csótányok királynőit. Azzal azonban tisztában voltunk, hogy nagyon nem tetszik nekik az új taktikánk. Hírszerzőink ezt a paszulykaróktól tudták meg, és a csótányok birodalmában portyázó mélységi felderítőink is megerősítették ezeket a jelentéseket. Ezenkívül sikerült a Sheolon kiirtanunk egy teljes kolóniájukat. Talán sikerült nekik kimenekíteni a királynőjüket és az agyakat… azt viszont megtanultuk, hogy képesek vagyunk fájdalmat okozni nekik.

Ami pedig a Rókákat illeti, a gázbombák alkalmazása csupán egy gyakorlat volt a sok között. Egy feladat, amit tökéletesen kellet végrehajtani. Tökéletesen és gyorsan, mintha élnénk.

Végül vissza kellett térnünk Sanctuaryra, a Flotta bázisára, hogy új kapszulákat vételezzünk. A kapszula fogyóeszköz (mint ahogy alapjában véve mi is azok vagyunk), és ha egyszer kifogytunk belőlük, akkor vissza kellett térnünk a bázisra, még akkor is, ha a Cserenkov-generátorokban elegendő üzemanyag van arra, hogy kétszer megkerüld a Galaxist. Röviddel a visszaérkezésünk előtt üzenet érkezett a hajóra, hogy Jellyt Rasczak utódaként hadnaggyá léptették elő. Jelly megpróbálta titokban tartani előléptetését, ám Deladrier kapitány kirakatta az üzenetet a faliújságra, és felszólította a parancsnokunkat, hogy a többi tiszttel együtt a hajó orrában, az ebédlőben étkezzen. A fennmaradó idejét azonban Jelly továbbra is velünk töltötte.

Időközben már több, sikeres bevetést is végrehajtottunk a vezetésével, és a szakasz kezdett hozzászokni ahhoz, hogy a Hadnagy nélkül is megállja a helyét. Még fájt a dolog, de a rutin sokat segített. Amikor pedig Jelly megkapta a tiszti oklevelét, lassanként töprengeni kezdtünk arról, hogy nem kéne-e új nevet adni magunknak, hogy minket is a főnökünkről nevezzenek el, mint ahogy az a fegyvernem többi egységénél is szokás. Johnson, a rangidős altiszt hozakodott elő kívánságunkkal Jellynél. Lelki támaszként engem is magával vitt.

— Igen? — dörmögte Jelly.

— Izé, őrmester, akarom mondani, hadnagy. Arra gondoltunk…

— Mire gondoltatok?

— Hát, a fiúk arról beszéltek és arra gondoltak, hogy most már úgy kéne hívni minket, hogy Jelly Jaguárjai.

— Szóval, ezt gondolják? Hányan szavaztak közületek erre a névre?

— Egyhangúan döntöttünk így — mondta Johnson.

— Igen? Ötvenkét igen, és egy nem. A nemek vannak többen.

Ezek után senki sem hozta többé szóba a dolgot.

Nem sokkal ezt követően orbitális pályára álltunk Sanctuary körül. Örültem, hogy végre megérkeztünk, mert a hajó mesterséges nehézségi erejét két nappal ezelőtt kikapcsolták, míg a főmérnök a generátorokat piszkálta. Mi pedig lebeghettünk a semmiben. Gyűlöltem a lebegést, azt hiszem, sosem leszek igazi űrjáró. Egyszerűen szükségem van arra, hogy talaj legyen a lábam alatt. Az egész szakasz tíz nap PK.-t (pihenést és kikapcsolódást) kapott. A flottabázis szállásán helyeztek el minket.

Sosem ismertem meg Sanctuary koordinátáit, de még annak a csillagnak a nevét, vagy a rendszerszámát sem, amelyik körül kering — hiszen tudod, amit nem tudsz, arról nem is beszélsz. A bolygó pontos helyével csupán a pilóták és a csillaghajó-kapitányok vannak tisztában, hiszen ez a Federáció egyik legnagyobb titka. A titok ismerői parancsot kaptak arra (és ezt a parancsot hipnotikusan beléjük ültetett kényszer támasztja alá), hogy öngyilkosságot kövessenek el, ha fennáll a fogságba esés veszélye. Amíg nem kizárható a lehetősége annak, hogy elfoglalják központi bázisunkat a Lunán, és megszállják magát a Földet is, addig a Federáció igyekszik a lehető legnagyobb haderőt összevonni Sanctuaryn, hogy egy otthoni katasztrófa esetén ne kényszerüljünk feltétel nélküli kapitulációra.

Azt azonban elárulhatom nektek, hogy milyen bolygó Sanctuary. Olyan, mint a Föld, csak kicsit visszamaradottabb.

Szó szerint visszamaradott, mint egy gyerek, akinek tíz évre van szüksége ahhoz, hogy megtanuljon pacsit adni, és aki sosem jut el arra a fokra, hogy képes legyen sütit formázni a homokozóban. Ez az égitest annyira hasonlít a Földre, amennyire két, különböző bolygó egyáltalán hasonlíthat egymásra. A planetológusok szerint megegyezik az életkoruk, és a központi csillaga is olyan idős, mint a Nap, ráadásul pedig ugyanolyan típusú, ahogy azt az asztrofizikusok mondják. Gazdag a növény- és az állatvilága, és apró eltérésektől eltekintve a légköre is megegyezik szülőbolygónkéval. Az időjárás is nagyon hasonló, ezenkívül Sanctuary körül is kering egy tetszetős hold, így még az otthoni apályról és dagályról sem kell lemondani.

Ennek ellenére megrekedt a fejlődés legelején. Ezen a bolygón nem létezik a mutáció. Értitek ezt? Itt nem tapasztalható az a magas fokú, természetes sugárzás, mint a Földön.

A legjellemzőbb és legmagasabban fejlett növényféle egy rendkívül kezdetleges óriáspáfrány, a legfejlettebb állat pedig egy protorovar, amelyik még arra sem képes, hogy bolyokat alkosson. Azokról a növényekről és állatokról persze nem beszéltem, amelyeket a Földről telepítettek ide. A mi fajtáink azonnal elkezdték kiszorítani a helybelieket, mihelyt megjelentek ezen a világon.