Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Ha elmondod, akkor behúzok egyet.

De azért letette a könyvet, és felült, hogy meghallgasson.

— Ace, ami az osztag felépítését illeti — te hosszabb ideje katona vagy, mint én, és tulajdonképpen neked kellene betöltened az osztagparancsnok-helyettes posztját.

— Ó, ne gyere nekem már megint ezzel a szarral!

— De igen. Azt hiszem, el kellene mennünk Johnsonhoz, hogy beszélje meg a dolgot Jellyvel.

— Szóval, ez a véleményed.

— Igen, ez. Azt hiszem, így lenne a helyes.

— Igen? Na akkor figyelj rám, kisfiam! Hadd világosítsalak fel! Semmi kifogásom nincs ellened. Sőt, egész talpraesett voltál, amikor Dizzyt kimentettük. Ezt hajlandó vagyok elismerni. De ha egy saját rajt akarsz, akkor jobb, ha csinálsz magadnak egyet. Ne kacsingass az én rajomra! A legényeim még csak krumplit sem hajlandóak pucolni neked.

— Ez az utolsó szavad?

— Ez az első, utolsó és egyetlen szavam.

Felsóhajtottam.

— Gondoltam, hogy ez lesz. De biztosra akartam menni. Na jó, ezt a pontot kipipálhatjuk. De van még egy apróság. Véletlenül észrevettem, hogy milyen koszos a mosdó… Azt hiszem, mi ketten kitakaríthatnánk. Úgyhogy tedd le a könyvet, és rántsd össze magad, hiszen ahogy Jelly mondaná, egy altiszt mindig szolgálatban van.

Még mindig habozott, aztán csendben azt mondta:

— Tényleg szükség van erre, kisfiam? Már mondtam, hogy semmi bajom veled.

— Úgy tűnik, igen.

— Azt hiszed, le tudsz győzni?

— Legalábbis megpróbálom.

— Rendben. Akkor legalább ezt a pontot is kipipálhatjuk.

Hátramentünk a mosdóba, és kizavartunk egy őrvezetőt, aki éppen zuhanyozni készült, pedig semmi szüksége nem volt rá. Bezártuk az ajtót. Ace megkérdezte:

— Szabjunk magunknak szabályokat, kisfiam?

— Hát… nem akarlak megölni.

— Rendben. És csontot sem törünk, és semmi olyasmit, ami miatt ne vehetnénk részt a legközelebbi bevetésen. Persze, ha véletlenül történik, az nem számít. Egyetértesz?

— Egyetértek — válaszoltam. — Azt hiszem, jobb, ha előtte leveszem az ingemet.

— Nem akarod a véreddel bemocskolni az ingedet, mi?

Mialatt áthúztam az ingemet a fejemen, Ace támadásba lendült. Nem várakozott, nem habozott, egyszerűen megpróbálta szétrúgni a térdemet.

Csakhogy a térdem nem ott volt, ahová rúgott — én is tanultam ám.

Egy igazi harc általában két-három másodpercig tart. Mivel nincs szükség ennél több időre ahhoz, hogy megöljünk valakit, leüssünk, vagy annyira megsebesítsünk, hogy ne tudjon tovább harcolni. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy nem okozunk maradandó károsodást egymásnak, és ez sokat változtatott a dolgon. Mindketten fiatalok voltunk, remek kondícióban. Alaposan kiképeztek minket, és hozzászoktattak, hogy elviseljük a fájdalmakat. Ace volt az erősebb, én viszont egy leheletnyivel gyorsabb voltam nála. Ilyen körülmények között a küzdelem nyúlik, mint a rétestészta, míg a küzdők közül az egyik túlzottan kimerül ahhoz, hogy folytatni tudja — vagy amíg valamelyik el nem követ egy hibát. Mi azonban profik voltunk, és egyikünk sem engedhette meg magának, hogy hibázzon.

Így aztán csépeltük egymást, fájdalmasan, nyögve, sokáig. Értelmetlen és közönséges lenne leírni összecsapásunk részleteit. Ezenkívül nem is volt időm arra, hogy pontos feljegyzéseket készítsek.

Jóval később a hátamon feküdtem, és Ace egy vödör vizet öntött a fejemre. Rám nézett, talpra állított, nekitámasztott a falnak, és azt mondta:

— Üssél meg!

— Tessék?

Annyira kába voltam, hogy duplán láttam.

— Johnnie… üssél meg!

Az arca, mint egy léggömb, lebegett előttem a levegőben. Megcéloztam, és összeszedve minden erőmet, megütöttem. Akkora lendülettel, ami talán még egy bágyadt szúnyog agyoncsapásához sem lett volna elegendő. Ace lehunyta a szemét, és összeesett, mialatt nekem meg kellett kapaszkodnom, hogy ne zuhanjak mellé a padlóra.

Lassan feltápászkodott.

— Oké, Johnnie — mondta fejcsóválva —, megtanultam a leckémet. Többet nem fogok visszapofázni neked… és a többi rajparancsnok sem. Rendben?

Bólintottam, és a fejem zúgott, mint egy méhkas.

— Kezet rá?

Kezet fogtunk, de az is fájt.

Azt hiszem, mindenki más sokkal többet tudott a háború eseményeiről, mint mi, akik pedig ott voltunk a kellős közepén. Ez akkor történt, amikor a csótányok a paszulykarók segítségével megállapították szülőbolygónk pontos helyét, és lecsaptak a Földre. Ekkor pusztították el Buenos Airest, és ekkor lett a „határvillongások” időszakából totális háború. Szóval ekkor, de még azelőtt, hogy kiépítettük volna saját haderőnket, és mielőtt a paszulyok átálltak volna a mi oldalunkra, hogy ellenséges hatalomból de facto a szövetségeseink legyenek. A Föld körül, a Holdra támaszkodva kiépítettünk egy többé-kevésbé hatékony védőgyűrűt (amiről fogalmunk sem volt), de ha igazán őszintén akartunk volna szembenézni a dolgokkal, akkor látnunk kellett volna, hogy a Terrai Federáció az összeomlás határán áll.

Persze, mi ezt sem tudtuk. Azzal viszont tisztában voltunk, hogy milyen iszonyú erőfeszítéssel járt fellazítani az ellenséges szövetséget, és a mi oldalunkra csábítani a paszulykarókat. Erre csak közvetett módon jöhettünk rá a parancsainkból, amiket az alatt a kommandóakció alatt kaptunk, amelyik során Flores elesett. Azt mondták, hogy ne legyünk túl durvák az egyszálbelű idegenekkel, és csak akkor öljük meg őket, ha erre feltétlenül szükség van, viszont okozzunk akkora anyagi kárt, amekkorát csak lehet.

A hadviselés klasszikus szabálya, hogy ha nem tudsz valamit, akkor azt fogságban sem tudod elmondani. Azt a titkot, amiről nem tudsz, sem drogokkal, sem kínzással, sem agymosással, de még azzal sem tudják kiszedni belőled, hogy napokon át nem engednek egy pillanatig sem aludni. Ezért azután nekünk csak azt mondták el, amire taktikai okokból feltétlenül szükségünk volt. A régi időkben állítólag léteztek olyan hadseregek, amelyek letették a fegyvert, és megadták magukat, csak azért, mert a katonák nem tudták, miért is harcolnak, és ezért azután nem is voltak hajlandóak küzdeni. Az M.E. egészen más. Először is, mi valamennyien önként léptünk be a hadseregbe. Mindenkinek megvolt a saját maga oka, legyen az jó, vagy rossz. Mi azért harcoltunk, mert rohamosztagosok voltunk. Profik, akikben lobogott a csapatszellem, az esprit de corps. Mi voltunk Rasczak Rókái, a kivesézett Mobil Erők legeslegjobb, legkimondhatatlanabb nevű bandája, akik azért másztak be a kapszulába, mert Jelly azt mondta nekünk, hogy itt az idő, kezdődhet a tánc. Földet érés után pedig azért harcoltunk, mert Rasczak Rókáinak a harc a munkája.

Éppen ezért nem is tudhattuk, hogy elveszítjük a háborút.

A csótányok tojásokkal szaporodnak. Ezeket nem egyszerűen csak megtojják, de el is raktározzák, hogy akkor keltsék ki őket, amikor arra a legnagyobb szükség van. Mihelyt megöltük egy katonájukat — vagy ezret, de akár tízezret is —, a keltetőkben máris kimászott a pótlás a tojásból, és az új pókok hamarabb kerültek bevetésre, mint ahogy mi visszatértünk a bázisunkra. Próbáld meg elképzelni, amint a csótányok születésszabályozási hivatalában egy osztályvezető felemeli a telefont, és leszól valakinek, aki mélyen a bolygó felszíne alatt, egy keltetőben várja az utasítást: „Öregem, rakjál már be tízezer harcost a keltetőbe, és csütörtökig keltesd már ki őket… és mondd meg légy szíves a mérnököknek, hogy be kéne üzemelni az N,O, P,Q és az R tartalék keltetőt is. Óriási a kereslet a harcosok iránt.”