Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Ezenkívül a többi egységben is volt kit pótolni.

Jelal őrmester szívélyesen köszöntött minket, és elmagyarázta nekünk, hogy egy remek bandába osztottak be minket, „a Flotta legjobb egységébe”, egy első osztályú hajóra, és úgy tűnt, hogy észre sem veszi az arany halálfejeinket. Délután magával vitt minket, előre, a tiszti szállásra, és bemutatott a Hadnagynak, aki szinte szégyenlősen ránk mosolyogott, és néhány rövid, atyai szót váltott velünk. Észrevettem, hogy Al Jenkins már nem viseli a fülbevalóját. Én is letettem az enyémet, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Rasczak Rókáinál nem szokás az ilyesmi.

Nem viseltek halálfejeket, mert Rasczak Rókái számára egyáltalán nem volt fontos, hogy hol és hány éles bevetésen vettél részt. Vagy Róka vagy, vagy nem vagy Róka. Ha pedig nem vagy az, akkor a kutyát nem érdekli, hogy honnan szalasztottak ide. Mivel minket nem újoncként, hanem a tűzkeresztségen túljutott veteránként osztottak be az egységhez, ezért a Rókák várakozó álláspontra helyezkedtek, és azzal az udvariassággal kezeltek minket, ahogy egy kedves vendéget fogad az ember, aki azért mégsem a család tagja.

Ám alig egy héttel később, amikor végrehajtottuk első, közös, éles bevetésünket, már igazi Rókának számítottunk. Családtagok voltunk, mindenki a keresztnevünkön szólított bennünket, és ha valami miatt le kellett teremteni minket, akkor még ez a kioktatás sem keltette azt az érzést, hogy ne lennénk vértestvérek. A szabad estéken meghívtak egy sörre, és hagyták, hogy visszahívjuk őket egy italra, és még abban a megtiszteltetésben is részesültünk, hogy bátran elmondhattuk saját, együgyű véleményünket — és persze, hogy ugyanilyen nagyvonalúan visszavonjuk azt, ha nem tetszett a többieknek. Még az altiszteket is a keresztnevükön szólíthattuk, ha nem éppen egy szigorúan szolgálati ügyről volt szó. Jelal őrmester természetesen mindig szolgálatban volt, kivéve, ha valamelyik kikötőben együtt mentünk kimaradásra, mert ekkor „Jelly”-nek lehetett szólítani, és szinte rá sem ismert az ember. Úgy viselkedett, mintha nagyúri rangja egyáltalán nem lenne fontos, ha a Rókák társaságában van.

Ám a hadnagy mindig is „a Hadnagy” maradt — sosem „Mr. Rasczak”, és még csak nem is „Rasczak hadnagy”. Egyszerűen csak „a Hadnagy”, akiről mindig egyes szám harmadik személyben beszéltek. Számunkra a Hadnagy volt az isten, és Jelal őrmester a prófétája. Ha Jelly magától mondta valamire azt, hogy „nem”, akkor ezzel a nemmel vitába lehetett szállni — legalábbis a többi altisztnek —, de ha azt mondta, hogy „a Hadnagynak ez nem tetszene”, akkor ez a vita lezárását jelentette. Ex cathedra, a Hadnagy mindenek felett. Soha, senki nem próbálta meg kideríteni, hogy valójában mi tetszene, vagy mi nem a Hadnagynak: az Úr szava szent.

A Hadnagy volt a mi Úristenünk, aki szeretett, és elkényeztetett minket, ám ennek ellenére többnyire láthatatlan maradt számunkra, mikor úton voltunk a hajóval — de még a bolygón is, kivéve, ha kapszulával ugrottunk le. De ha már kiugrottunk — hát, legtöbben nem tartják lehetségesnek, hogy egyetlen tiszt képes legyen egy több száz négyzetkilométeren szétszóródott szakasz valamennyi tagjával törődni. Ő azonban képes volt. Mindannyiunk sorsát a szívén viselte. El sem tudom képzelni, hogy sikerülhetett neki mindannyiunkat szemmel tartani, de a legvadabb összecsapás közepén is felhangzott hangja a parancsnoki hullámhosszon:

— Johnson! Segítsen a hatos harcosnak! Smitty bajban van.

Biztos lehettél benne, hogy igaza van, és a Hadnagy hamarabb észrevette a bajt, mint Smith saját osztagparancsnoka.

Ezenkívül pedig mindannyian megingathatatlan szilárdsággal és bizonyossággal tudtuk, hogy a Hadnagy addig nem száll be a hazafelé tartó űrkompba, míg valamennyien össze nem gyűltünk — addig nem, amíg egy szikrányi élet is van bennünk. A csótányok elleni háborúban számos embert veszítettünk, ám Rasczak Rókái közül egy sem került fogságba.

Jelly volt a mi anyánk. Mindig a közelünkben, mindig odafigyelve ránk, de egy másodpercig sem fenyegetett annak a veszélye, hogy elkényeztet minket. Sohasem panaszkodott senkiről a Hadnagynak. Egyetlen Róka sem került hadbíróság elé, és közülünk soha, senkit sem korbácsoltak meg. Jelly még büntetőszolgálatot sem adott túl gyakran, más módszerekkel tartott minket kordában. A napi szemle alkalmával egyszerűen csak tetőtől talpig végigmért, és megjegyezte:

— Jól mutatnál a haditengerészetnél. Miért nem igazolsz át hozzájuk?

A módszer tökéletesen működött, mivel szilárdan hittük, hogy a haditengerészet tagjai az egyenruhájukban alszanak, és a gallérjukon alul sosem mosakodnak.

Jellynek sosem kellett fegyelmet tartania a közkatonák között, mert a tisztesei között tartott fegyelmet, és elvárta tőlük, hogy ők is így tegyenek. Amikor csatlakoztam az egységhez, Red Greene lett az osztagparancsnokom. Egy pár bevetés után, amikor már tudtam, milyen jó dolog Rókának lenni, kezdtem nagyképűen viselkedni, és visszapofáztam neki. Nem árult be Jellynek, egyszerűen hátravitt a mosdóba, és néhány ökölcsapás segítségével tisztázta, hogy mégiscsak ő a főnök. Ezután elég jó barátok lettünk. Később éppen ő javasolt tisztesnek.

Valójában nem tudtuk, hogy a hajó legénysége ruhában alszik, avagy sem; mi a mi felségterületünkön tartózkodtunk a hajón, a haditengerészet emberei pedig az ő részükön, és ha szolgálaton kívül jelentek meg a birodalmunkban, éreztettük velük, hogy nem szívesen látjuk őket — végül is az embernek igazodnia kell a társadalmi szabályokhoz, és tudnia kell, hogy hol a helye, nem? A Hadnagynak volt egy kabinja a hajó haditengerészeti részén, a férfi tisztek birodalmában, de mi oda sem mentünk soha, kivéve szolgálatban, és akkor is csak ritkán. Ha mi adtuk az őrszolgálatot, akkor előremehettünk a tengerészek közé, mivel a Rodger Youngon koedukált legénység utazott, nő volt a kapitányunk és a navigációs tisztek, de még néhány egyéb tiszt is. A hajó orra a harmincas zsilipig a nők birodalma volt — és éjjel-nappal két, felfegyverzett M.E. rohamosztagos állt őrt, ahol megkezdődött a mi világunk. (Harckészültség esetén ezt a zsilipet ugyanúgy lezárták, mint a hajó többi, légmentes ajtaját, harc közben egyetlen rohamosztagos sem maradt a hajón.)

A tisztek szolgálati ügyben áthaladhattak a harmincas zsilipen, és beléphettek a hajó orrába, ezenkívül valamennyien, beleértve a Hadnagyot is, a közös, tiszti ebédlőben, a zsilip túlsó oldalán étkeztek. A férfiak nem sokáig maradtak bent, ettek, és már jöttek is kifelé. A flotta más szállító korvettjein talán más viszonyok uralkodtak, mint a Rodger Youngon , de a Hadnagy és Deladrier kapitány egy fegyelmezett és erkölcsös hajót akartak, és mindent megtettek azért, hogy ezt meg is kapják.

Az őrszolgálat ennek ellenére kitüntetésnek számított. Valóságos üdülés volt keresztbefont karral, enyhe terpeszállásban a bejárat előtt állni, egy picit szunyókálni, és semmire nem gondolni… ott állni végig, azzal a kellemes érzéssel, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy nőnemű lény, jóllehet tilos volt megszólítani őket, kivéve, ha valami szolgálati ügy ad erre lehetőséget. Egy alkalommal még a parancsnoknő kabinjába is bemehettem, és ő megszólított:

— Kérem, vigye ezt el a főmérnöknek! — ezt mondta.

A fedélzeten a napi feladataink nagy részét a takarításon és a padló súrolásán kívül az elektronikus eszközök karbantartása tette ki. Migliaccio páter az első osztag, vagyis a fél szakasz parancsnoka irányított minket, pontosan úgy, ahogy annak idején Carl is megmondta nekem, hogy mit csináljak a technikával. Éles bevetésekre viszonylag ritkán került sor, de mindannyiunknak megvolt a maga napi tennivalója. Ha valaki semmihez nem értett, attól még nagyon jól tudta a fedélzetet és a zsilipet súrolni. Ami a tisztaságot illeti, Jelal őrmester a tökéletesség megszállottja volt. Semmi sem volt elég tiszta neki. Az M.E. régi törvénye szerint éltünk: mindenki harcol, mindenki dolgozik. A főszakácsunk, Johnson egyben a második fél szakasz őrmestere is volt. Ez az óriás termetű, barátságos georgiai fiú (sokat viccelődtünk azon, hogy grúz, pedig ő Amerikában született) rendkívül tehetséges konyhaművésznek bizonyult. Szívesen megette azt, amit főzött, és nem látott semmi okot arra, hogy a többiek ne tegyék meg ugyanezt.