Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Figyelj, kopasz, maradj mindig mögöttem, és ne kerülj a lábam alá! Ha feltartasz, kitekerem a nyakadat!

Némán bólintottam. Lassanként kezdett derengeni, hogy nem hadgyakorlaton vagyunk.

Azután pedig elfogott a remegés, és mire véget ért a roham, már lent is voltunk. A Hangyaboly Hadműveletet sokkal inkább Téboly Hadműveletnek kellett volna nevezni. Mindent elszúrtunk. Azt terveztük, hogy ebben a megsemmisítő csatában térdre kényszeríthetjük az ellenséget, és fővárosuk, valamint anyabolygójuk valamennyi stratégiai pontjának a megszállásával befejezhetjük a küzdelmet. Ezzel szemben majdnem elveszítettük a háborút.

Óvakodom kritizálni Diennes tábornokot. Nem tudom, igaz-e, hogy több katonát és nagyobb tüzérségi támogatást követelt, de azután hagyta magát meggyőzni az Űrhaderők főparancsnokától. Nem az volt a feladatom, hogy a helyzet megítélésével foglalkozzam. Ezenkívül pedig erősen kételkedem abban, hogy nála többre mentek volna-e azok az emberek, akik utólag mindent jobban tudnak.

Én csupán azt tudom, hogy a tábornok velünk együtt leugrott, a csatatéren személyesen irányította a támadást, és amikor a helyzetünk tarthatatlanná vált, személyesen vezette a tehermentesítő támadást, amivel megmentette nem kevés rohamosztagos életét (beleértve engem is). Az életével fizetett érte. Radioaktív maradványai még mindig a Klendathun vannak, így aztán túl késő lenne hadbíróság elé állítani. Akkor meg mi értelme róla vitázni?

Azoknak az íróasztali stratégáknak azonban, akik még sosem szálltak be egy leszálló kapszulába, szeretnék valamit megmagyarázni. Igen, elismerem, tényleg megszórhattuk volna hidrogénbombákkal a csótányok anyabolygóját, míg radioaktív üvegréteg nem fedi az egész felszínt. De megnyertük volna ezáltal a háborút? A csótányok egyáltalán nem hasonlítanak ránk. A pszeudo-arachnidák a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítanak a pókokra. Csupán külsejük miatt olyanok, mint egy elmebeteg álmában megjelenő, óriási, intelligens pókok, ám az arthtropodák pszichológiai jellemzői és gazdasági szervezetei sokkal inkább a földi hangyákéra vagy termeszekére emlékeztetnek. Társas lények, a méhkaptár tökéletessé csiszolt diktatúrájában. Ha hidrogénbombákkal leradíroztuk volna a bolygójuk felszínét, azzal valószínűleg elpusztítottuk volna az összes munkásukat és katonájukat. Az agyas kasztjuknak és a királynőjüknek viszont a hajuk szála sem görbült volna. Kételkedem abban, hogy a csótányok királynőjét akár a rovarvárat telibe találó, mélyen a föld alatt felrobbanó hidrogénfejes rakétával is meg lehetne semmisíteni. Ezt senki nem tudja teljes bizonyossággal megmondani, mivel nem tudjuk, hogy ezek a csótányok milyen mélyen élnek a felszín alatt. Különösebben engem sem esz a fene azért, hogy ezt kiderítsem, mivel azok közül a fiúk közül, akik lementek egy ilyen csótánybolyba, még egyetlenegy sem jött elő.

De tegyük fel, hogy sikerült földig rombolni az iparukat, és letarolni Klendathu felszínén a mezőgazdaságra hasznosítható területeket. Mit segített volna ez rajtunk? Még mindig megmaradnak az űrhajóik, a gyarmataik, és a főhadiszállásuknak sem esik baja, úgyhogy, hacsak nem adják meg magukat, a háború nyugodtan folytatódhat. Akkoriban még nem voltak nova-bombáink. Klendathut nem tudtuk úgy összeroppantani, mint egy dióhéjat. A bolygó lerombolásával semmit sem értünk volna el, ha ezzel a büntetőakcióval nem kényszerítjük a csótányokat arra, hogy letegyék a fegyvert.

Már ha egyáltalán képesek arra, hogy letegyék a fegyvert…

A katonáik képtelenek megadni magukat. A dolgozók nem tudnak harcolni (és egy nagy halom lőszert és időt pocsékolsz el arra, hogy halomra lődd a dolgozókat, akik még csak annyit sem tudnak mondani, hogy bá), a harcosaik pedig nem tudják megadni magukat. De azért ne gondold azt, hogy a csótányok buta rovarok, csak, mert úgy néznek ki mint a pókok, és mert nem tudják megadni magukat. A harcosaik intelligensek, remek a kiképzésük, és ráadásul agresszívak is — intelligensebbek az embernél, ha figyelembe vesszük a világegyetem egyetlen univerzális törvényét, vagyis azt, hogy az marad életben, aki hamarabb lő. Ellőheted a lábát, a másodikat, a harmadikat, de a csótány még mindig jön feléd. Szétlövöd az egyik oldalon mind a négy lábát, akkor felborul, de még mindig lő rád. Szét kell lőni az idegközpontját, és ha eltaláltad, még akkor is lövöldözve vágtat el melletted, míg egy ház fala meg nem állítja.

Már a művelet kezdete is katasztrofális volt. A támadó flottánkat ötven hajó alkotta, és azt tervezték, hogy amikor a Cserenkov-hajtóművek segítségével elhagyják a hiperteret, akkor a rendkívül pontos koordinációnak hála, már eleve zárt alakzatban bukkannak elő, így egyből orbitális pályára állhatnak, és kilőhetnek minket a célterület fölött. Ha minden jól alakul, akkor semmi szükség nem lesz pályamódosításra. Ezt megvalósítani valószínűleg rendkívül nehéz feladat. A pokolba is! Tudom, hogy mennyire nehéz! Ám ha nem sikerül a hadművelet, akkor a rohamosztagosokon csattan az ostor.

Ez alkalommal azonban pártolt minket a szerencse, mivel a Valley Forge , fedélzetén a teljes legénységével, hamarabb elpusztult, mint ahogy mi elértük a talajt. A bolygó körül szűk, gyors alakzatban repülve (7 kilométer/másodperces keringési sebességet nem lehet csigatempónak tekinteni) összeütközött az Ypres szel. Az összeütközés mindkét hajót elpusztította. Aki elhagyta a vetőcsövet, az még örülhetett, mert a hajó még nem lőtt ki mindenkit, amikor szétroncsolódott. Az egészről azonban még semmit sem tudtam, mert ekkor már kapszulámba zárva a bolygó felszíne felé zuhantam. A századparancsnokunk valószínűleg tudta, hogy elpusztult a hajó (és vele a Vadmacskák fele), mivel mindig őt lövik ki elsőnek, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy mi történhetett, amikor hirtelen megszakadt a rádióösszeköttetés a hajó kapitányával.

Ezt azonban sosem fogjuk bizonyosan tudni, mert a századparancsnokunk nem élte túl a bevetést. Lassanként azonban nekem is derengeni kezdett, hogy alaposan nyakig vagyunk a szarban. A következő tizennyolc óra igazi rémálommá vált. Nem fogok tudni sokat mesélni róla, mivel alig valamire emlékszem, csak néhány dermesztő jelenet lassított felvételű töredékére. Sosem kedveltem a pókokat, sem a mérgeseket, sem az ártalmatlanokat. Már akkor is végigfutott a hátamon a jeges borzongás, ha egy közönséges házipók sétált át az ágyamon. A tarantellákra már rá sem tudtam gondolni, és képtelen voltam megkóstolni bármit is, ami akár távolról is egy pókra emlékeztetett. Soha nem ettem volna langusztát, homárt, vagy rákot. Amikor először pillantottam meg egy csótányt, az agyam majd kiugrott a koponyámból, és vacogni kezdtek a fogaim. Csak néhány másodperccel később jöttem rá, hogy már rég megöltem az óriáspókot, és lassanként beszüntethetném a tüzelést. Valószínűleg egy dolgozó lehetett, mert kételkedem abban, hogy a győzelem esélyével szembeszállhattam volna egy harcossal.

Ezzel együtt még mindig jobb bőrben voltam, mint a K-9-es hadosztály. Őket a célterületünk peremvidékén akarták ledobni (sajnos, csak akarták őket pontosan ledobni), hogy a neo-kutyák a földet érés után kirajzanak, és pontosítsák azoknak a harcoló egységeknek taktikai felderítését, akik a célterület szárnyain helyezkedtek el. A calebeknek természetesen csupán a foguk a fegyverük. A neo-kutya feladata az, hogy lásson, szagoljon és halljon, és az eredményeket rádión közölje partnerével. A felszerelése csupán egy rádióból és egy gránátból áll, amivel megsemmisítheti saját magát — vagy az ember partner a kutyát, ha súlyosan megsebesült, vagy fennáll a veszélye annak, hogy fogságba esik.