Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Értem — felelte a rendőrtiszt, és felemelt egy kést, amit valószínűleg az a férfi ejtett el, aki engem akart megtámadni. A rendőr eltörte a kés pengéjét.

— Rendben, fiúk, de azért azt tanácsolnám nektek, hogy inkább a belvárosban keressetek magatoknak szórakozóhelyet!

Elkullogtunk, örültem, hogy sem Pat, sem Cica nem akart ügyet csinálni a dologból. Nagyon komoly következményekkel járhat, ha egy civil rátámad a fegyveres erők tagjára. Mire mentünk volna egy feljelentéssel? A számlát így is kiegyenlítettük: megtámadtak minket, mi meg bevertük a fejüket.

Azért az egy rendkívül értelmes rendszabály, hogy csak fegyvertelenül mehetünk kimaradásra. Arra is kiképeztek minket, hogy anélkül tegyük ártalmatlanná az ellenfelünket, hogy végeznénk vele. Az egészet szinte reflexből csináltuk. Nem gondoltam, hogy megtámadnak minket, de amikor jöttek, gondolkodás nélkül reagáltam. Csak utólag fogtam fel, hogy mi is történt. Ez volt az első bizonyítéka annak, hogy mennyire megváltoztam. Visszamentünk a pályaudvarra, és felszálltunk a vancouveri járatra.

Mihelyt átköltöztünk Camp Spookyba, kezdetüket vették a gyakorlóugrások. Egymást váltva, szakaszonként (egy teljes szakasz most már egy századdal volt egyenlő) elvittek minket a Walla Wallától északra fekvő űrkikötőbe, felmentünk a hajóra, kilőttek minket az űrbe, megcsináltuk az ugrást, végrehajtottunk egy harcászati gyakorlatot, és visszavonultunk az irányadók szignálja felé. Egy egész napra lekötött minket a gyakorlat. Nyolc századnyian voltunk, ezért nyolcnaponta kerülhetett sor egy ugrásra. Később, amikor a létszám tovább csökkent, egy héten már átlagosan másfélszer ugorhattunk. A bevetések egyre nehezebbé váltak — hegyek között, az Északi-sark jégvidékén, az ausztrál sivatagban ugrottunk, és végül, közvetlenül a kiképzésünk vége előtt, a Holdon, ahol a kapszulák zuhanórepülésben a talaj fölötti harminc méteres magasságig levittek minket, és csak itt robbantak le rólunk, úgy, hogy csupán az erővért segítségével kellett földet, azaz talajt érnünk. (Ha nincs levegő, akkor nincs ejtőernyő sem) Ha valaki rosszul ér földet, akkor megsérül a vértezet, kiszökik a levegő, és az illető meghal.

Nagyon magas volt a lemorzsolódás, részben a rendkívüli események miatt (sokan meghaltak, vagy megsebesültek), részben pedig, mert akadtak újoncok, akik megtagadták, hogy beszálljanak a kapszulákba. Emiatt nem büntették meg őket, még csak meg sem szidták, csupán eltávolították közülünk, és még aznap este el lettek küldve. Még az is pánikba eshet, és megtagadhatja a parancsot, aki már több ugrást is sikeresen végrehajtott. Ilyenkor a kiképzők olyan gyengéden bántak vele, mint egy megbetegedett jó baráttal, akiről tudjuk, hogy többé már nem gyógyul meg.

Én sosem tagadtam meg, hogy bemásszak a csőbe, de eközben megtanultam, mi is az a rettegés. Nem volt alkalom, hogy ne fogott volna el a remegés, és félőrült voltam a félelemtől. Mind a mai napig az vagyok.

De hát nem lehetsz a Mobil Erők katonája, ha nem szállsz be a kapszulába.

Van egy anekdota — valószínűleg kitalált — arról a rohamosztagosról, aki valahogy elkeveredett Párizsba. Elment az Invalidusok dómjába, és megnézte. Napóleon sírját. Egyszer csak odafordul a francia teremőrhöz, és megkérdezi:

— Hát ez meg kicsoda?

A francia elképed.

— A monsieur nem tudni ezt? Ez van Napóleon sírja! Napóleon Bonaparte — a történelem legnagyobb katonája!

A rohamosztagos rágódik a dolgon egy darabig, majd visszakérdez:

— Igen? És ő hol ugrott le a kapszulában?

Ez egészen biztosan egy kitalált történet, hiszen a kripta falára jókora táblát szereltek, amiről mindenki megtudhatja, hogy ki is volt valójában Napóleon. Az viszont kiderül belőle, hogy mit gondolnak minderről a rohamosztagosok.

Aztán pedig sor került a záróvizsgánkra.

Ahogy látom, szinte minden fontos dolgot kihagytam. Egy szót sem szóltam a legfontosabb fegyvereinkről, de arról sem, amikor mindent félbe kellett hagynunk, hogy három napon át egy erdőtűzzel küzdjünk. Egy szóval sem említettem azt a hadgyakorlatot, ami valójában éles bevetés volt, csak mi nem tudtunk róla, mivel csak utólag közölték velünk, nem meséltem a kantinsátrat elfúvó hurrikánról — tényleg, most látom, hogy egyetlen alkalommal sem szóltam az időjárásról, pedig a gyalogos számára nincsen fontosabb dolog, mint az időjárás, különösen az eső, meg a sár. Most visszatekintve, az időjárás nem tűnik említésre méltó témának, pedig akkor, amikor átéltem, igencsak fontos volt. A naptárban nem akad olyan időjárás, ami ne illene a naplónkba. Átéltünk mindent, ami csak szóba jöhetett.

Az ezred 2009 újonccal kezdte meg a kiképzést; 187-en tették le sikeresen a vizsgát. A maradékból tizennégyen meghaltak (egyet kivégeztek, és a nevét törölték a feljegyzésekből), a többiek leszereltek, áthelyezték őket, vagy egészségügyi illetve más okok miatt elbocsátották őket. Malloy őrnagy rövid beszédet tartott, mindannyian megkaptuk az oklevelünket, és miután még utoljára egyszer díszmenetben elvonultunk az ezredparancsnokság előtt, feloszlatták az ezredet, és összetekertek az ezredzászlót, hogy csak akkor vegyék elő, ha újra szükség van rá (három héttel később), amikor újra kétezer civil érkezik a táborba, és valamivel figyelmeztetni kell őket arra, hogy ezt itt a hadsereg, és nem egy kupleráj.

Most már „kiképzett katona” voltam, aki két K betűt írhatott az azonosító száma elé, az újoncok nagy Ú betűje helyére. Nagy nap volt ez!

Életem legnagyobb napja.

Azaz csak azt hittem, hogy „kiképzett katona” vagyok, egészen addig, míg aktív szolgálatra nem jelentkeztem az űrhajómon. Tévedni emberi dolog, és ráadásul egyetlen törvény sem tiltja.

Most látom, elfelejtettem megemlíteni, miként történt, hogy a Terrai Federáció a „béke” állapotából hadiállapotba került egy átmeneti, riadókkal teli időszak után. Újoncként nem nagyon figyeltem a dologra. Amikor jelentkeztem önkéntesnek, még tartott a „béke”, ez volt a normális állapot, vagy legalábbis ezt tartották az emberek normálisnak (mert mi másra számíthatnánk?) Aztán a Camp Currie-beli kiképzésem idején a békét felváltotta a „harckészültség”, de ez nem tudatosult bennem, mivel számomra sokkal lényegesebb volt az, hogy mit gondol Bronski tizedes a frizurámról, az egyenruhámról, a kiképzettségem fokáról és a felszerelésemről. A legfontosabb pedig az volt, hogy miként vélekedett Zim őrmester mindezekről. A fentiektől eltekintve a „harckészültség” még mindig egyfajta „béke”.

„Békének” azt az állapotot tekinthetjük, amikor a civilek nem szereznek tudomást a katonai veszteségekről. Ezeket a veszteségeket sem az újságok címlapján, sem a vezércikkekben nem láthatjuk viszont. Csak azok a civilek tudnak valamit, akik közeli rokonságban állnak a katonákkal. Persze, lehet, hogy létezett az emberiség történelme során egy olyan békés időszak, ahol a béke azt jelentette, hogy senki sem harcolt senkivel, ám én mindeddig hiába kutattam a történelemkönyvekben, hogy megleljem ezt a korszakot. Amikor a Valley Forge fedélzetére lépve (tarisznyámban a félrevezető oklevéllel) bejelentkeztem első harcoló alegységemnél, „Willie Vadmacskáinál”, akiket az első M.E. hadosztály, harmadik ezred, K. századának is neveznek, új csapatom már jó pár éve fegyveres harcot vívott az ellenséggel.