Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Megint csak egyetértek. És nem csak feltételezem.

— Mr. Dubois — kottyantott közbe egy lány —, de hát miért? Miért nem fenekelték el a kisgyerekeket, amikor kellett, és miért nem szíjjalták el jól azokat az idősebb valakiket, akik kiérdemelték — úgy, hogy sose felejtsék el a leckét? Mármint azokat, akik tényleg rosszat csináltak. Miért nem?

— Nem tudom, — válaszolta zordan —, eltekintve attól, hogy a társadalmi erénynek és a törvénytiszteletnek az ifjakba való belesulykolása nem volt vonzó a tudománytalan ál-értelmiségiek számára, akik magukat „szociális munkásoknak”, vagy időnként „gyermekpszichológusoknak” nevezték. Szemmel láthatóan — miután ezt mindenki megteheti — túl egyszerűnek tűnt a számukra, hogy a türelem és következetesség módszerét alkalmazzák, amellyel a kiskutyát is okítani szoktuk. Néha eltöprengek azon, vajon nem állt-e érdekükben a rend hiánya — de ez valószínűtlen; a felnőttek majdnem mindig tudatos, „felsőbb indítékok” alapján cselekednek, függetlenül a viselkedésüktől.

— De az istenért! — fakadt ki a lány. — Én sem szerettem jobban a többi gyereknél, ha elvernek, de amikor szükségem volt rá, megkaptam a mamától. Az egyetlen alkalommal, amikor az iskolában megvesszőztek, a mamától is megkaptam a magamét, miután hazaértem — ez pedig sok-sok évvel ezelőtt volt. Nem hiszem, hogy egyszer bíróság elé citálnak, és korbácsolásra ítélnek; az ember normálisan viselkedik, és akkor ilyesmi nem történhet. Nem látok semmi rosszat a rendszerünkben; sokkal jobb, mintha még az utcára is lehetetlen lenne kimenni, anélkül, hogy az embernek az életéért kelljen rettegnie. Az lenne aztán a borzalmas!

— Egyetértek. Ifjú hölgy, óriási különbség volt aközött, amit ezek a derék emberek tettek, és aközött, amit cselekedeteik közben gondoltak. E kornak nem volt az erkölcsről tudományos elmélete. Volt ugyan az erkölcsről egy elméletük, és megpróbáltak eszerint élni (nem kellene kigúnyolnom az indítékaikat), ám az elméletük hibásnak bizonyult — egyik fele zavaros álmodozás, a másik fele racionalizált sarlatanizmus. Minél komolyabbak voltak, annál tévesebb irányba indultak el. Például úgy gondolták, hogy az ember rendelkezik erkölcsi ösztönnel.

— De uram? Én azt hittem… de hiszen rendelkezik is! Én legalábbis igen!

— Nem, kedvesem, te körültekintő képzéssel kiművelt tudatossággal rendelkezel. Az embernek nincs erkölcsi ösztöne. Nem születik erkölcsi érzékkel. Sem te, sem én nem születtünk úgy — és a kiskutyának sincs ilyen tulajdonsága. Az erkölcsi érzéket úgy szerezzük, a tapasztalat és az ész kemény munkája révén. Azok a szerencsétlen fiatalkorú bűnözők is erkölcsi érzék nélkül születtek, akárcsak te, vagy én, de nekik nem volt lehetőségük arra, hogy megszerezzék, és a tapasztalataik ezt nem tették lehetővé. Mi is az „erkölcsi érzék”? A kifinomult túlélési ösztön. A túlélési ösztön maga az emberi természet, és a személyiségünk minden árnyalata ebből következik. Bármi, ami ellentétbe kerül az életbenmaradási ösztönnel, előbb-utóbb megsemmisíti az egyént, és ezért nem mutatkozik meg a következő nemzedékekben. Ezt az igazságot matematikailag is bizonyítani lehet, minden téren igazolható, ez az egyetlen örök kényszerítő erő, amely minden tettünket irányítja.

A túlélési ösztönt azonban finomabb és komplexebb indítékokká lehet fejleszteni — folytatta —, mint ami az egyén vak és brutális késztetése az életbenmaradásra. Ifjú hölgyem, amit ön „erkölcsi ösztönnek” nevezett, az valójában a szülei által önbe ültetett igazság, hogy a túlélés kényszerítő ereje másra is vonatkozhat, nem csak a saját, személyes túlélésünkre. Például a családunk túlélésére. A gyerekeinkre, ha vannak. A nemzetünkre, ha elég magasztosak vagyunk. És így tovább. Egy tudományosan igazolható erkölcsi elméletnek az egyéni túlélési ösztönben kell gyökereznie, és sehol másutt! Helyesen kell leírnia a túlélés hierarchiáját, észre kell vennie minden szinten az indítékokat, és meg kell oldania minden konfliktust.

Mi már rendelkezünk ilyen elmélettel; bármilyen szintű, bármely erkölcsi problémát képesek vagyunk megoldani. Önérdek, családszeretet, a haza iránti kötelesség, az emberi faj iránti felelősség — még a nem emberi lényekkel való kapcsolat egzakt etikáját is kifejlesztjük. Ám minden erkölcsi problémát szemléltetni lehet egy pontatlan idézettel: „Az ember nem szeret jobban, mint a kölykeiért elpusztuló anyamacska.” Ha megértjük a macskát, és azt, ahogyan az megoldotta a problémát, akkor képesek vagyunk az önvizsgálatra, és megtudjuk, hogy az erkölcsi létra milyen fokára tudunk feljutni.

Azok a fiatalkorú bűnözők nagyon alacsony szinten álltak. Születésükkor csupán a túlélési ösztön dolgozott bennük, és az erkölcsi érzéknek mindössze egy olyan fokára jutottak el, amely a legszűkebb csoporthoz, egy utcai bandához való bizonytalan lojalitásban merült ki. Jóakaróik persze megpróbáltak „a jobbik énjükre apellálni”, „megragadni őket”, „szikrára lobbantani a morális érzéküket”. Hiába! Hiszen nem volt nekik „jobb természetük”; a tapasztalataik azt tanították nekik, hogy amit csinálnak, az a túlélés módja. A kiskutya nem kapta meg a verését, így azután az, amit örömmel és sikeresen tett meg, számára „erkölcsös” volt.

Minden erkölcsiség alapja a kötelesség, ez ugyanúgy vonatkozik a csoportra, mint az egyén önérdekére. Azokat a gyerekeket senki sem tanította kötelességre, úgy, hogy az számukra érthető legyen — vagyis a verés segítségével. Ezzel szemben a társadalom, amelyben éltek, szüntelenül a „jogaikról” beszélt.

A végeredmény természetesen előre megjósolható volt, hiszen egy emberi lénynek nincsenek semmiféle természettől adott jogai!

Mr. Dubois szünetet tartott. Várta, hogy valaki bekapja a csalit.

— Uram! Akkor mi a helyzet a joggal az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez?

— Hát persze, azok az „elidegeníthetetlen jogok”! Valaki minden évben idézi ez a nagyvonalú kitalációt. Élet? Miféle „joga” van az élethez annak az embernek, aki éppen a Csendes-óceánban fuldoklik? Az óceán nem hallja meg a kiáltását. Miféle „joga” van az élethez annak az embernek, akinek a gyerekei megmentéséért cserében meg kell halnia? Ha úgy dönt, hogy inkább a saját bőrét menti, akkor helyesen cselekszik? Ez lenne a „jog”? Ami a szabadságot illeti, azok a hősök, akik aláírták ama nagy dokumentumot, arra kötelezték magukat, hogy életükkel is megváltsák a szabadságot. A szabadság sohasem elidegeníthetetlen; a hazafiaknak időről időre a vérükkel kell megváltani, másképpen mindig eltűnik. Valamennyi, valaha is idézett, úgynevezett „természetes emberi jog” közül a szabadság az, amely valószínűleg a legkevésbé olcsó, és sohasem ingyenes.

A harmadik „jog”, „a boldogságra való törekvés”? Ez természetesen elidegeníthetetlen, de nem jog; egyszerűen csak egy univerzális feltétel, amelyet sem a zsarnokok nem tudnak elvenni, sem a hazafiak visszaállítani. Vessenek sötétzárkába, égessenek el egy oszlophoz kötve, koronázzanak a királyok királyává, addig törekedhetek boldogságra, amíg csak az agyam él — de sem istenek, vagy szentek, sem bölcsek, vagy kifinomult drogok nem biztosíthatják, hogy el is érem azt.

Ekkor Mr. Dubois hozzám fordult.

— Említettem neked, hogy a „fiatalkorú bűnöző” egy ellentmondásos kifejezés. A tettes az olyan személy, hogy „nem tudta teljesíteni a kötelességét”. De a kötelességtudat egy felnőtt erénye — valójában a fiatalkorú akkor, és csak akkor válik felnőtté, amikor birtokába jut a kötelességtudatnak, és fontosabbnak tartja azt a veleszületett önérdeknél. Sosem léteztek, hiszen nem lehettek „fiatalkorú bűnözők”. Mindegyikükre jutott ugyanis egy vagy több felnőtt tettestárs — olyan idősebb kort megért emberek, akik vagy nem voltak tudatában kötelességeiknek, vagy tisztában voltak ugyan vele, de nem teljesítették azokat.