Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Frankel kapitány nem beszélt annyit, mint Zim, viszont sokkal jobban fájt, amit ő mondott.

Végül mély lélegzetet vett, és azon a kifejezéstelen hangon, amit a tisztek akkor használnak, ha valamilyen előírást idéznek, közölte velem:

— Ön szabadon élhet azzal a jogával, hogy hadbírósági tárgyalást kérjen. Mit szól ehhez?

Nyeltem egyet, és azt mondtam:

— Nem élek vele, uram.

Egészen eddig a pillanatig fogalmam sem volt arról, milyen mélyen is ülök valójában a szarban.

Úgy tűnt, Frankel kapitány kissé fellélegzett.

— Lássuk, mit szól mindehhez az ezredparancsnok. Őrmester, kísérje az őrizetest a főhadiszállásra.

Elsiettünk az ezredirodára, és itt találkoztam első alkalommal szemtől szembe ezredünk parancsnokával. Ebben a pillanatban megértettem, hogy bírósági ítélet nélkül nem úszom meg a dolgot. Arra pedig még nagyon jól emlékeztem, hogyan beszélte bele magát Ted Hendrick egy tábori igazságszolgáltatási eljárásba. Egy szót se szóltam.

Malloy őrnagy összesen öt szót szólt hozzám. Az első hármat azután mondta, hogy meghallgatta Zim őrmestert.

— Ez mind igaz?

— Igen, uram — válaszoltam.

Ezzel az én szereplésem már véget is ért. Malloy őrnagy most Frankel kapitányhoz fordult.

— Van arra esély, hogy megmentsük még ezt az embert?

— Azt hiszem, igen, uram — felelte Frankel kapitány.

— Akkor sima fegyelemsértési ügynek tekintjük a dolgot — mondta Malloy őrnagy.

Visszafordult hozzám, és kijelentette:

— Öt korbácsütés.

Legalább nem kellett sokáig várakoznom. Tizenöt perccel később a doki ellenőrizte a szívemet, és az őrség őrmestere rám adta a speciális korbácsoló inget, azt, amit úgy is le lehet venni, hogy nem kell hozzá áthúzni az elitélt karján és fején. A nyaktól cipzár fut a csuklóig. Az újoncok már megkapták a parancsot, hogy gyülekezzenek az alakulótéren. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt, mintha nem is velem történne meg… Ma már tudom, hogy a páni félelem egyik sajátos megjelenési formáját éltem át. Olyan volt, mint egy rémálom…

Zim akkor jött be az őrség sátrába, amikor felvonult az ezred. Egy pillantást vetett a szolgálattevő altisztre — Jones tizedesre — mire Jones szó nélkül kiment. Zim oda lépett hozzám, és valamit a kezembe nyomott.

— Harapj rá! — mondta. — Segíteni fog. Tudom.

Egy gumi fogvédő volt, olyan, amilyet a közelharc oktatás során használtunk, hogy ne verjük ki egymás fogait, ezután megbilincseltek, és kikísértek az alakulótérre.

Felolvasták a parancsot:

— Harcászati gyakorlat során elkövetett durva figyelmetlenség, ami éles körülmények között egy bajtárs halálát okozta volna.

Ezután lehámozták rólam az inget, és az oszlophoz kötöttek. Most valami furcsát fogok mondani. A korbácsolást könnyebb elviselni, mint végignézni! Persze nem egy habostorta. Az ütések jobban fájtak mindennél, amit addig éreztem, és az ütések közötti szünetek rosszabbak voltak maguknál az ütéseknél. A fogvédő azonban segített, így az egyetlen jajkiáltás, ami kitört belőlem, még az ajkamig sem jutott el.

Ezután még valami különlegest éltem át. Senki sem beszélt többet az esetről, még az újoncok sem. És amennyire meg tudom ítélni, Zim és a többi kiképző ugyanúgy bánt velem, mint a büntetés előtt. Mihelyt az orvos lekezelte a sebeimet, és szolgálatra alkalmasnak nyilvánított, a dolog befejezettnek és lezártnak számított. Este már arra is képes voltam, hogy legyűrjek néhány falatot, és én is úgy ásítoztam az asztalnál, mint a többiek.

A fegyelmezési eljárásnak van még egy másik kellemes tulajdonsága is: nem hagy nyomot maga után. Az aktáidat a kiképzés befejeztével megsemmisítik. Amit megőrzől, az ott marad, ahol legjobban számít.

Soha nem fogod elfelejteni.

Voltak még korbácsolások, de csak néhányszor. Az ezredünkben Hendrick volt az egyetlen, akit a hadbíróság ítélete alapján korbácsoltak meg; a többiek (például én) csak adminisztratív büntetést kaptak, és a korbácsolás miatt végig kellett járni a hivatalos utat az ezredparancsnokig — ami enyhén szólva kellemetlen egy alárendelt parancsnok számára. Akkor is, Malloy őrnagy sokkal szívesebben kirúgta volna az embert „nem kielégítő alkalmasság” miatt, minthogy fel kelljen állítania a szégyenoszlopot. Bizonyos értelemben az adminisztratív korbácsolás az enyhe dicséret egyik formájának számított; azt jelentette, hogy feljebbvalóid úgy gondolják, talán mégis megvan a jellemed ahhoz, hogy végül katona és teljes jogú polgár legyen belőled, még ha ez abban a pillanatban elég valószínűtlennek tűnik is.

Én voltam az egyetlen, aki a legnagyobb kiszabható adminisztratív büntetést kapta; a többiek közül egynek sem jutott három korbácsütésnél több. Én kerültem a legközelebb ahhoz, hogy újra civil ruhát húzzak magamra, és csak hajszál híján úsztam meg. Erre akár büszke is lehetne az ember, de azért senkinek sem ajánlom.

Volt azonban egy másik esetünk, az enyémnél, vagy Ted Hendrickénél sokkal rosszabb — egy valóban felkavaró ügy. Ez alkalommal az akasztófát állították fel.

Egy dolgot már az elején tisztáznunk kell. Ennek az ügynek semmi köze nem volt a hadsereghez. A bűntettet nem Camp Currie területén követték el, és annak a sorozótisztnek, aki azt a fiút beosztotta az M.E.-hez, az eset miatt tulajdonképpen vennie kellett volna a kalapját.

Az illető két nappal azután dezertált, hogy mi megérkeztünk Currie-be. Ez persze nevetséges, a dolognak semmi értelme nem volt — miért nem adta be a leszerelési kérelmét? A dezertálás természetesen egyike a „harmincegy pofáraesésnek”, de a sereg nem ad érte halálbüntetést, hacsak nincsenek különleges körülmények, mint mikor valaki „az ellenség elől futamodik meg”, vagy valami más, ami a dezertálást a lemondás különösen informális módjából olyan cselekedetté változtatja, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A hadsereg nem tesz erőfeszítést arra, hogy megtalálja és visszahozza a szökevényeket. Ennek megvan a maga értelme. Mi mindannyian önkéntesek vagyunk; az M.E. tagjai, azért, mert ide akarunk tartozni. Büszkék vagyunk erre, és az M.E. is büszke ránk. Ha akad valaki, akit nem ez az érzés tölt el a mocskos talpától egészen a szőrös füléig, akkor az inkább ne álljon mellettem, ha megkezdődik a tánc. Ha megsebesülök, azt akarom, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akik kimentenek, mert ők is az M.E tagjai, én is az vagyok, és az én bőröm éppen annyit ér nekik, mint a sajátjuk. Nem akarok műkatonákat, akik a farkukat behúzva lelépnek, ha kezd a buli vadulni. Sokkal jobb, ha senki sincs melletted, mintha megbízhatatlan sorkötelesek vennének körül. Úgyhogy ha meg akarnak lépni, hadd menjenek, csupán idő és pénzpocsékolás visszahozni őket.

A legtöbben természetesen maguktól is visszajönnek, bár némelyikükre éveket kell várni. A hadsereg ilyenkor kénytelen megbüntetni őket. Korbáccsal ötvenet vernek a hátukra, viszont megússzák az akasztófát, és a végén elmehetnek haza. Azt hiszem, hosszú távon nem lehet idegekkel bírni, hogy az ember üldözöttként éljen a teljes jogú polgárok és a legális helyi lakosok között, még akkor sem, ha a rendőrség meg sem próbálja megtalálni a szökevényeket. „Addig jár a korsó a kútra…” A végén ellenállhatatlanná válik a vágyakozás, hogy a dezertőr feladja magát, megkapja a büntetését, és azután végre újból szabadon lélegezzen.