Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Hirtelen rájöttem, hogy jól érzem magam.

Megpróbáltam rájönni, hogy miért. Talán, mert pár óra múlva ismét bent vagyunk a táborban, és végre beadhatom a leszerelési kérelmemet?

Nem. Amikor végre elszántam magamat, hogy feladom a küzdelmet, tényleg sikerült megnyugodnom, enyhült valamit rettenetes idegességem, így végre el tudtam aludni. Most viszont egy teljesen más érzés fogott el, valami, aminek nem láttam az okát.

Aztán rájöttem. Átjutottam a hegyen!

Átjutottam a „hegyen”, amiről Dubois ezredes írt a levelében. Felküzdöttem magam a csúcsra, és innentől kezdve már kényelmesen sétálhattam lefelé. A préri körülöttünk lapos volt, mint egy palacsinta. Mégis, kifelé menetelve fáradtan vánszorogtam a hegyre fel, és még egy jó darabig azután is, útban visszafelé a táborig. Később valamilyen ponton — azt hiszem, énekelés közben — elértem a csúcsot, és ettől kezdve már lefelé haladtam. Mintha könnyebbé vált volna a hátizsákom, és többé nem féltem.

Amikor beértünk, nem beszéltem Zim őrmesterrel. Nem volt rá szükségem. Éppen ellenkezőleg, oszolj után ő intett oda magához, és megszólított.

— Igen, uram?

— Egy személyes jellegű kérdés. Nem kell megválaszolnod, ha nem akarod.

Elhallgatott, és én ijedten arra gondoltam, hogy most meggyanúsít azzal, kihallgattam, amikor a főhadiszálláson lehordták a sárga földig.

— Ma a postabontáskor kaptál egy levelet. Véletlenül elolvastam — mert semmi közöm a magánlevelezésedhez — a feladó nevét. Persze sok embert hívnak így, de — ez egy személyes kérdés, amit nem kell megválaszolnod — a levél írója nem véletlenül egy olyan személy, akinek amputálták a balkezét?

Azt hiszem, leesett az állam.

— Hát ezt meg honnan tudja, uram?

— Ott voltam mellette, amikor ez történt. Szóval akkor Dubois ezredes. Igazam van?

— Igen, uram. — Még hozzátettem: — Az iskolánkban ő volt a történelem és erkölcsfilozófia tanárom.

Azt hiszem, ezt volt az egyetlen olyan alkalom, amikor sikerült bármilyen benyomást is tennem Zim őrmesterre. A szemöldöke egy leheletnyit a magasba emelkedett, és kissé elkerekedett a szeme.

— Igen? Akkor hihetetlen szerencséd volt!

Még hozzátette:

— Ha megválaszolod a levelét, nem okozna gondot megírni neki, hogy Zim szállítóhajó-őrmester üdvözletét küldi?

— Szívesen, uram. Ó, azt hiszem, hogy ő is üzent magának valamit, uram.

— Tessék!

— Hát, nem vagyok egészen biztos.

Kivettem a levelet a zsebemből, és felolvastam azt a mondatot:

— „Ha pedig véletlenül találkozol valamelyik régi bajtársammal, add át neki szívélyes üdvözletem!” Ez önnek szól, uram?

Zim elgondolkodott, miközben keresztülnézett rajtam. Mintha csak a múltba pillantott volna.

— Micsoda? Igen. Többek között nekem is. Nagyon köszönöm.

Aztán véget ért ez a pillanat, és megint olyan volt, mint régen. Harsányan azt mondta:

— Kilenc perc a sorakozóig. Még le kell zuhanyoznod és átöltöznöd! Úgyhogy mozgás, katona! Mintha élnél!

Ezek után már nem fogok sokat mesélni az alapkiképzésemről. A dolog nagy része nem volt más, mint egyszerű és kemény munka. Ezzel mindent elmondtam.

Amiről viszont mesélni szeretnék, az az erővért, a mi harci felszerelésünk. Egyrészt, mert lenyűgözött ez a felszerelés, másrészt, mivel igen komoly bajba is kerültem miatta. Nem akarok panaszkodni. Csak azt kaptam, amit megérdemeltem.

Az M.E. vagyis a Mobil Erők katonája ugyanúgy az erővértjével és az erővért által él, mint a K-9-esek a kutyájukkal. A sugárhajtóművel ellátott harci öltözék az egyik oka annak, hogy „Mobil” Erőknek neveznek minket, és nem egyszerűen Erőknek, vagy gyalogságnak. (A mozgékonyságunkban még fontos szerep jut a minket célba juttató űrhajóknak, és a kapszuláknak, amivel leugrunk.) A vértezet élesebbé teszi a szemünket, jobbá a fülünket, erősebbé a hátunkat. (Mert így több lőszert és nehezebb fegyvereket is elbírunk.) Gyorsabbak leszünk és „intelligensebbek” (az intelligencia itt egy, az elektronikára vonatkozó katonai szakkifejezés, az erővértet viselő katona ugyanolyan hülyén viselkedhet, mint bármilyen más mezei halandó, bár jobban jár, ha nem csinál baromságokat), megnő a tűzerőnk, nagyobb megterhelést bírunk elviselni és nehezebben lehet minket megsebezni.

Az erővért nem űrruha, bár annak is lehet használni. Elsősorban nem is páncél, bár a kerekasztal lovagjait sem védte annyi fém, mint minket. Tanknak sem lehet tekinteni, míg a Mobil Erők akár egyetlen katonája is képes lenne szembeszállni egy szakasznyi harckocsival, és minden külső segítség nélkül elbánna velük, feltéve, hogy akadt egy olyan fafej, aki tankokat küldött az M.E. ellen. Az erővért nem is egy űrhajó, bár tud repülni — egy kicsit —, viszont nincs olyan űrhajó, vagy légköri vadász, amelyik képes lenne elkapni egy erővértet viselő embert, kivéve talán, ha szőnyegbombázzák azt a helyet, ahol a katona tartózkodik. Ez nagyjából olyan lenne, mintha felgyújtanánk a házat, csak hogy elpusztítsunk egy bolhát. Ezzel szemben az erővértbe bújtatott katona olyan dolgok végrehajtására is képes, amit egyetlen hajó — legyen az bár mélyűri, légköri, vagy vízi — sem tudna megcsinálni.

Tucatnyi módja van annak, hogy személytelenül, nagyüzemi módra pusztítsunk. Űrhajókkal és a különböző méretű rakétákkal akkora pusztítást lehet elérni, hogy az már maga is háború befejezéséhez vezet, mivel megsemmisül a hadakozó népesség vagy az egész bolygó. A mi harcunk egészen másmilyen. Számunkra a háború egy személyes összecsapás az ellenséggel, közvetlen, mint egy ökölcsapás. Ott csapunk le, ahol kell, és a megfelelő helyen és a megfelelő időben szorongatjuk meg az ellenséget. Eddig még nem parancsolták meg nekünk, hogy ugorjunk le egy városban, és öljük meg, vagy fogjuk el ott az összes vörös hajú balkezest, de ha megkapjuk ezt a parancsot, akkor végre is hajtjuk.

Mi vagyunk azok, akik a megfelelő időben leszállnak a kijelölt célterületen, elfoglalják, megvédik, kirugdalják az ellenséget a bunkerjeiből, és arra kényszerítik, hogy megadja magát, vagy meghaljon. Mi vagyunk a szaros gyalogosok, a nyulak, a sáros lábúak, akik elmennek megkeresni az ellenséget, és saját kezükkel ragadják torkon. A gyalogságnak mindig is ez volt a feladata, csupán az alkalmazott technika változott, a munkakörülmények soha. Az elmúlt ötezer év sem változtatott ezen semmit, ugyanígy volt ez Nagy Szargon napjaiban, amikor az uralkodó katonái arra kényszerítették a sumerokat, hogy „Éljen atyánk!” kiáltással üdvözöljék.

Lehet, hogy eljön a nap, amikor már nem lesz szükség ránk. Lehet, hogy akad majd egy szemüveges, magas homlokú, kibernetikus értelemmel megáldott, őrült zseni, aki megalkotja a fegyvert, amelyik lemegy a lövészárokba, megkülönbözteti az ellenséget a jó baráttól, megöli, vagy arra kényszeríti, hogy letegye a fegyvert, anélkül, hogy bajt hozna a hadifogságba esett bajtársak fejére. Nem tudom. Nem vagyok zseni. Én csupán egy rohamosztagos vagyok. Ám amíg nem építették meg a gépet, amivel helyettesíteni fognak minket, addig a bajtársakra marad ez a meló, és én talán segíthetek nekik egy kicsit.