Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Ó, persze, egy-kettő közülük mindig velünk volt, amikor meneteltünk, és Frankel kapitány vagy kétszer megmutatta nekünk, hogyan küzd a la savate nagymestere. A tisztek azonban nem dolgoztak, legalábbis nem komolyan, hiszen ott voltak alárendeltjeik, az altisztek. Ők adhattak parancsokat az őrmestereknek!

Most pedig egyszer csak kiderült, hogy Frankel kapitánynak olyan sok a munkája, hogy emiatt étkezéseket hagy ki, a különböző dolgok annyira lekötik az idejét, hogy már mozgáshiányra panaszkodik, és a szabad idejét kell feláldoznia, ha a fizikai erőnlétén akar egy kicsit javítani.

Ami az idegeskedést illeti, úgy tűnt, hogy Hendrick balsorsa jobban felidegesítette, mint Zimet. Nem is ismerte a fiút személyesen. Meg kellett kérdeznie a nevét.

Elfogott az a kellemetlen érzés, hogy mindeddig teljesen hibásan ítéltem meg a világot, amelyben élek. Az egyes részek egészen másmilyennek bizonyultak, mint amilyennek azelőtt tűntek. Olyan, mintha hirtelen ráébrednénk, hogy nem ismerjük a saját anyánkat, csupán egy gumimaszkot viselő idegen hajol a bölcsőnk fölé.

Egy dologban azonban biztos voltam. Semmi kedvem ahhoz, hogy kiderítsem, mit is takar az M.E. álarca. Ha ez egy olyan kemény egység, hogy még az isteni hatalommal bíró őrmesterek — és a tisztek, bizony, a tisztek — sem érzik magukat jól benne, akkor biztos, hogy a szegény kicsi Johnnie-nak nincs itt semmi keresnivalója. Hogyan legyünk tévedhetetlenek egy olyan egységben, aminek nem tudjuk felfogni a működését? Semmi kedvem nem volt akasztófán végezni! Már a megkorbácsolás gondolatától is kivert a hideg veríték… bár fenyítéskor egy orvos is jelen van, hogy megakadályozza a maradandó károsodások fellépését. A családunkból még soha senkit nem korbácsoltak meg (eltekintve egy-egy kiadós iskolai elfenekeléstől — ám a két dolgot össze sem lehet hasonlítani). Sem apai, sem anyai ágon nem akadt bűnöző a családunkban, és egyetlen ősömet vagy rokonomat sem vádolták meg soha bűntény elkövetésével. Büszke família volt a miénk, semmiben sem szenvedtünk hiányt, csupán a teljes jogú polgárjoggal nem rendelkeztünk, ám ezt apám nem tekintette kívánatos célnak. Az volt a véleménye róla, hogy haszontalan és hiú hivalkodás. Ha ne adj isten, egyszer megkorbácsolnának, attól tartok, az öreget megütné a guta.

Hendrick nem csinált semmi olyasmit, amit képzeletemben magam se tettem volna meg ezernyi alkalommal. Miért csak képzeletben? Valószínűleg túl félős voltam. Tudtam, hogy bármelyik kiképzőm pépesre tudná verni az arcomat, ha csak megmukkanok, ezért aztán befogtam a számat, és tettem a dolgomat. Johnnie nem volt bátor. Ted Hendrickről viszont kiderült, hogy legalább tökös gyerek. Én meg nem… és egy gyáva fickónak semmi keresnivalója a seregben.

Ezenkívül pedig Frankel kapitánynak eszébe sem jutott volna Tedet hibáztatni. Ha pedig én a gyávaságomnak köszönhetően nem fogom megszegni a 9-0-8-0 paragrafust, akkor is eljön a nap, amikor valamilyen más okból rám húzzák a vizes lepedőt — anélkül, hogy bűnös lennék, vagy hogy elkövettem volna valamit — és máris ott állok az oszlophoz kötve, és a hátamon csattog a korbács.

Itt az idő hazamenni, Johnnie. Most indulj, amíg még kijutsz az előírások dzsungeléból!

Anyám levele csak megerősített az elhatározásomban. Amíg a szüleim mereven elzárkóztak előlem, addig én is képes voltam arra, hogy ne is gondoljak rájuk. Ám amikor engedtek, képtelen voltam tovább haragudni. Legalábbis az anyám engedett. Ezt írta:

…sajnos, el kell mondanom, apád még mindig nem engedi meg, hogy bárki is kimondja a nevedet otthon. De kedvesem, tudod, hogy ő ily módon szomorkodik, hiszen nem sírhat. Meg kell értened, kedves fiam, hogy ő jobban szeret téged, mint az életet — jobban, mint engem —, és te rettentően megsebezted őt. Mindenkinek azt meséli, hogy te már egy felnőtt férfi vagy, aki képes önállóan dönteni, és hogy büszke rád. De ezt csak azért mondja, mert maga is büszke. Ez egy büszke férfi keserűsége, akit szíven szúrt a számára mindennél fontosabb lény. Értsd meg, Juanito, hogy apád azért nem beszél rólad, és azért nem ír, mert képtelen rá. Képtelen, amíg nem csitult valamit a fájdalma. Ha eljön az ideje, tudni fogom, mikor szóljak egy szót az érdekedben, és akkor mindannyian újra együtt leszünk.

Ami engem illet, hogyan haragudhatna egy anya az ő kisfiára? Megsebezhetsz, de attól még nem foglak kevésbé szeretni. Bárhol is légy, bármit is csinálj, te örökké az én kisfiam maradsz, aki odafutott hozzám, ha beütötte a térdét, hogy az ölelésemben keressen vigasztalást. Azóta összementem, vagy talán te nőttél meg (jóllehet, ezt sosem akartam észrevenni), de én akkor is ott leszek, ha rám van szükséged. A kisfiúk sose lesznek olyan nagyok, hogy ne legyen szükségük anyai vigaszra. Nem igaz, kicsikém? Remélem, nem tévedek, és írsz nekem, hogy megmondd: szükséged van még anyádra.

Azt még hozzá kell tennem, hogy figyelembe véve azt a rettentően hosszú időt, amíg hiába vártam, hogy egyetlen sort is írjál nekünk, valószínűleg jobb lesz (amíg nem üzenek valami mást), ha a leveledet Eleanora néni címére küldöd. Ő majd eljuttatja hozzám, anélkül, hogy bárki is felizgatná magát. Ugye, megértesz?

Ezer csók az én kisfiamnak:

Anyád

Értettem, nagyon is jól értettem. És ha apám túl büszke volt ahhoz, hogy sírjon, hát, én nem. Én tudtam sírni.

Végül aztán mégis elaludtam… és szinte rögtön felébresztett a riadó. Az egész ezred futólépésben kivonult a lőtérre, és lőszer nélkül végrehajtott egy harcászati gyakorlatot. A lőszertől eltekintve a teljes menetfelszerelést magunkkal vittük, a fejhallgatókat is, és már túl voltunk a nehezén, amikor megjött a parancs, hogy lefagyni.

Legalább egy órán keresztül hevertünk ott, mintha halottak lennénk, még lélegezni se mertünk. Egy lábujjhegyen osonó egér nagyobb zajt csapott volna, mint mi. Valami egyszer átgyalogolt rajtam, talán egy prérifarkas. Meg sem moccantam. Iszonyúan fáztam, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy ez az utolsó fagyos éjszakám.

Másnap reggel, hosszú hónapok után először, ismét bottal kellett kipiszkálni a hálózsákomból. Majdnem lekéstem a reggeli tornát, mert nem hallottam meg az ébresztő parancsot. Reggeli előtt nem lett volna módom beadni a leszerelési kérelmemet, mivel ahhoz először Zim őrmesterrel kellett beszélni. Ő viszont nem jelent meg reggelinél. Engedélyt kértem Bronskitól, hogy a századparancsnokkal beszélhessek. Ő csak annyit válaszolt:

— Persze, felőlem.

Még csak meg sem kérdezte, hogy miért.

Ha valaki nincs itt, azzal nem lehet beszélni. Márpedig reggeli után úgy vonultunk ki menetgyakorlatra, hogy Zimnek még nyomát sem láttam. Egynapos gyakorlat volt, és délben helikopterrel hozták ki az ellátmányunkat. Ennek nagyon örültem, mivel ha indulás előtt nem osztották ki a fejadagokat, az legtöbbször azt jelentette, hogy aznap nem ettünk. Nem készültem fel az éhezésre, hiszen túl sok gondom volt ahhoz, hogy begyűjtsek valamilyen tartós élelmiszert titkos úti tartaléknak.

Zim őrmester az ellátó helikopterrel jött ki, és magával hozta a postát. Ez nem volt váratlan dolog, mivel az M.E. kénye-kedve szerint visszatartja az ételedet, az italodat, nem hagy aludni, és bármit megtesz veled, amit nagyúri kedve diktál, de a leveledet soha, egyetlen percig nem tartja tovább vissza annál, ami feltétlenül szükséges. A levél téged illetett, és a sereg mindent megtett azért, hogy a lehető leghamarabb eljuttassa hozzád, még akkor is, ha éppen kint vagy a terepen. Ez a szolgáltatás eddig nem volt túlzottan fontos a számomra, hiszen (eltekintve Carl néhány leveléről) csak reklámküldeményeket kaptam. Anyám levele óta azonban újra vártam a postást.