Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Nos, ezután soha nem fog közhivatalt betölteni; pedig csak egy pillanatra veszítette el a fejét, ám ez is soknak bizonyult.

Ha vele megtörténhetett, velem is megtörténhet. Mi van, ha megbotlom? Holnap, vagy a jövő héten? Nem is engednek leszerelni, hanem csíkos háttal, gyászzene mellett úgy rúgnak ki a hadseregből.

Ideje volt, hogy beismerjem: tévedtem, és az apámnak volt igaza. Ideje volt beadni azt a darab papírt, hazakuncsorogni, és megmondani apámnak, hogy kész vagyok a Harvardra menni, azután pedig elhelyezkedni az üzletben — ha ugyan még engedni fogja. Ideje volt, hogy reggel azonnal felkeressem Zim őrmestert, és megmondjam neki, részemről ennyi. De reggelig nem, mert az ember nem ébresztheti fel Zim őrmestert — őt aztán nem, nekem elhiheti bárki! —, hacsak nem biztos benne, hogy az őrmester valóban vészhelyzetnek ítéli a dolgot.

Zim őrmester…

Aggasztott, csakúgy, mint Ted esete. Mikor lezajlott a hadbírósági eljárás, és Tedet elvitték, Zim ott maradt, és azt kérdezte Frankel kapitánytól:

— Beszélhetnék a zászlóalj parancsnokkal, uram?

— Természetesen. Akartam kérni, hogy maradjon egy szóra. Foglaljon helyet.

Zim egy pillantást vetett felém, majd a kapitány is rám nézett. Nem kellett szólniuk, hogy menjek ki, magamtól is felszívódtam. A külső hivatali helyiségben senki sem volt, kivéve egy pár civil tisztviselőt. Nem mertem kijjebb menni, féltem, hogy a kapitány hívatni fog, ezért kerestem egy széket egy halom dokumentum mögött, és leültem.

A válaszfalon keresztül, amihez a fejemet támasztottam, hallottam beszélgetésük minden szavát. A zászlóalj parancsnokság inkább épület volt, mintsem sátor, hiszen állandó kommunikációs és rögzítő-berendezésnek adott helyet, de ún. „minimális alapterületű épület” lévén inkább hasonlított egy kunyhóra. A belső osztottsága nem volt komoly. Nem hiszem, hogy a civilek hallották, mert mindegyikük fülhallgatót viselt, ezen felül írógépek fölé hajoltak, de ez nem is számított. Nem volt szándékomban hallgatózni. Na jó, talán mégis.

Zim azt mondta:

— Uram, szeretném, ha áthelyeznének egy harci egységbe.

— Nem hallom, mit mond, Charlie. Nincs elem a hallókészülékemben — válaszolta Frankel.

— Komolyan beszélek, uram. Ez a feladat nem való nekem.

— Ne varrja a nyakamba a problémáit, őrmester. Legalább addig várjon, amíg elrendezzük a szolgálati ügyeket! Mi a fene történt? — hallatszott Frankel ingerült hangja.

— Az a fiú nem érdemel tíz korbácsütést — válaszolta Zim keményen.

— Persze, hogy nem. Maga is tudja, hogy ki szúrta el a dolgot, és én is tudom — felelte Frankel.

— Igen, uram. Tudom.

— Igazán? Maga nálam is jobban tudja, hogy ezek a srácok, ebben a szakaszban még vadállatok. Tudnia kell, mikor fordíthat nekik biztonsággal hátat, és mikor nem. Ismeri a Szabályzatot és az érvényes parancsot a 9-0-8-0 bekezdéssel kapcsolatban. Soha nem adhat még csak esélyt sem arra, hogy megszegjék. Persze, némelyikük megpróbálja — ha nem volnának agresszívak, nem lennének jó nyersanyag az M.E. számára. A táborban azonban kezelhetőek; elég biztonságos, ha hátat fordít nekik étkezések alatt, vagy amíg alszanak, vagy amíg ülnek a fenekükön az előadáson. De ha kiviszi őket hadgyakorlatra, vagy bárhová, amitől felspanolódnak és teli lesznek adrenalinnal, akkor olyan robbanékonnyá válnak, mint egy kalapnyi robbanó higany. Maga tudja ezt, minden kiképző tudja, hiszen erre tanították — megtanították, hogy ügyeljen rá, hogy kiküszöbölje, mielőtt megtörténik. Magyarázza meg nekem, hogyan történhetett meg, hogy egy kiképzetlen újonc behúzzon magának egyet? Sosem emelhetett volna kezet magára, ki kellett volna ütnie a fiút, amikor látta, mire készül. Miért nem volt résen? Kezd lelassulni?

— Nem tudom — válaszolta Zim lassan. — Biztosan.

— Hmm. Ha ez igaz, akkor a maga számára szóba se jöhet egy harci egység! De nem igaz. Legalábbis, amikor utoljára, három napja együtt dolgoztunk, még nem volt igaz.

— Akkor mi romlott el?

Zim csak egy idő után válaszolt.

— Azt hiszem, magamban biztos befutónak könyveltem el.

— Olyan nem létezik.

— Igaz, uram. De annyira lelkiismeretes volt, olyan makacsul eltökélte, hogy végigcsinálja — nem volt rátermett, de próbálta —, hogy valószínűleg tudat alatt így gondoltam.

Zim elhallgatott, majd hozzáfűzte.

— Azt hiszem, azért volt, mert kedveltem.

— Egy kiképzőtiszt nem engedheti meg magának, hogy kedveljen valakit — horkant fel Frankel.

— Tisztában vagyok ezzel, uram. Mégis megteszem. Jó srácok ezek. Az igazán bunkókat mostanra már kiszórtuk.

— Hendrick egyetlen hibája — eltekintve az ügyetlenségétől — az volt, hogy mindent jobban akart tudni. De nem bántam; én is jobban tudtam mindent ennyi idős koromban. A bunkók hazamentek, azok pedig, akik maradtak, mind lelkesek, törekvőek és talpraesettek — olyan agyafúrtak, mint egy alomra való kölyökkutya. Egy csomóan közülük katonák lesznek. Egyszóval ez volt a gyenge pont. Kedvelte őt… ezért nem tudta időben elküldeni. Így most hadbírósággal, korbáccsal, kirúgatással fejezi be. Szép.

— Bárcsak magamra vállalhattam volna valahogy azt a korbácsolást, uram! — mondta Zim komolyan.

— Sorba kellett volna állnia, mert én magasabb rangban vagyok. Mit gondol, én mit kívántam az elmúlt órában? Mit gondol, mitől féltem, mióta megláttam bejönni a monoklijával? Mindent megtettem, hogy elsimítsam a dolgot egy adminisztratív büntetéssel, de az a bolond fiú nem hagyta. Olyan őrültnek azonban soha nem gondoltam volna, hogy kikottyantsa, ő ütötte meg magát — az a fiú hülye; már hetekkel ezelőtt ki kellett volna tennie az egységből… ahelyett, hogy addig pátyolgatja, míg bajba nem keveredik. Hát kikottyantotta nekem, tanúk előtt. Ezzel arra kényszerített, hogy hivatalos feljegyzést készítsek az ügyről — és ez betett nekünk. Nincs rá mód, hogy kitöröljük az aktájából, nincs rá mód, hogy elkerüljük a hadbíróságot… most végigmehetünk az egész mocskos szemétkupacon, le kell nyelnünk a keserű pirulát. Íme itt van egy újabb civil, aki élete végéig utálni fog minket. Mert meg kell korbácsolni; sem maga, sem én nem vállalhatjuk magunkra helyette, még ha mi hibáztunk is. Az ezrednek látnia kell, mi történik, ha valaki megszegi a 9-0-8-0-t. A mi hibánk… az ő sebes háta.

— Az én hibám, kapitány. Ezért akarom áthelyeztetni magam. Öö… uram, azt hiszem így a legjobb a seregnek.

— Azt hiszi? Igen? Viszont én döntöm el, mi a legjobb a zászlóaljamnak, nem pedig maga, őrmester. Charlie, mit gondol, ki húzta ki a maga nevét a kalapból? És miért? Emlékezzen vissza tizenkét évvel ezelőttre! Tizedes volt, emlékszik? Hol volt akkor?

— Itt voltam, ahogy ön is jól tudja, kapitány. Pontosan itt, ugyanezen az istenverte prérin… Bárcsak soha ne jöttem volna vissza!

— Mindannyian ezt kívánjuk. De történetesen ez a legfontosabb és legfinomabb munka a hadseregben — idomítatlan, fiatal tacskókból katonákat faragni. Ki volt a maga csapatában a legszilajabb tacskó?

— Hmm… — kezdte Zim lassan —, azt azért nem mondanám, hogy ön volt a legrosszabb, kapitány.

— Nem mondaná, mi? De azért erősen kéne gondolkodnia, hogy eszébe jusson valaki más! Utáltam a pofáját, Zim „tizedes”.

— Igazán, kapitány? — kérdezte Zim csodálkozó és kissé megbántott hangon. — Én nem utáltam magát, kifejezetten kedveltem.