Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Maga… megütötte… a… századparancsnokát?

— Tessék? Hát nem ezt mondom? De először ő ütött meg hátulról! Még csak nem is láttam! Nem hagyom, hogy akárki megüssön! Bemostam neki egyet, erre újra megütött, és azután…

— Csend legyen!

Hendrick elhallgatott, majd hozzátette:

— Itt akarom hagyni ezt a tetves bandát.

— Azt hiszem, ezt a kívánságát teljesíthetjük — felelte jéghidegen Frankel. — Nagyon hamar teljesíthetjük.

— Adjon egy darab papírt, megírom a leszerelési kérelmem!

— Egy pillanat! Zim őrmester?

— Igenis, uram.

Zim már jó ideje nem szólt egy szót sem. Vigyázzban állt, előreszegezett pillantással, mereven, akár egy szobor. Csak az arcizmai rángatóztak. Ránéztem, és megállapítottam, hogy tényleg van egy monoklija a jobb szeme alatt. Hendrick alaposan behúzhatott neki. Ám Zim egy szót sem szólt erről, és Frankel kapitány sem mutatott érdeklődést az ügy iránt. Talán azt feltételezte, hogy Zim beverte a fejét egy kilincsbe, és majd alkalom adtán szóvá teszi a dolgot.

— Az előírásoknak megfelelően megtörtént az ön századában is a Fegyelmi Szabályzat kihirdetése?

— Igen, uram. Minden vasárnap reggel felolvasták, és kiakasztották a hirdetőtáblára.

— Ezzel én is tisztában vagyok. Csak a jegyzőkönyv miatt kérdeztem.

Vasárnap reggelente, istentisztelet előtt felsorakoztattak minket, és felolvasták nekünk a törvénykönyvből a fegyveres erőkre vonatkozó fegyelmi előírásokat. Ezeket a századiroda előtti faliújságra is kiakasztották. Senki sem törődött igazából vele, a kiképzésünk megszokott részének számított, aludtunk, miközben a felolvasást hallgattuk. Ha az egészből egyáltalán valami beszivárgott az agyunkba, akkor az nem volt más, mint azok a paragrafusok, amelyeket „a pofára esés harmincegy fajtájának” hívtunk. Végül is a kiképzőink gondoskodtak arról, hogy még álmunkban is fújjuk az igazából fontos előírásokat. A „pofára esés” egy ugyanolyan ősi eufémizmus volt, mint a katonanyelv másik, hasonlóan régi kifejezése, „a kopaszok szopatása”. Pofára esni annyit jelentett, hogy valaki elkövette a harmincegy katonai főbűn egyikét. Néha-néha akadt valaki, aki azzal hencegett, vagy éppen azzal vádolt meg valaki mást, hogy sikerült elkövetnie a pofára esés harminckettedik változatát is, ám ez szinte minden esetben abszurd és többnyire obszcén dolognak bizonyult.

„Megütötte szolgálatot ellátó elöljáróját!”

A dolog hirtelen már egyáltalán nem tűnt nevetségesnek. Megütötte Zimet? Nem szokták ezért felakasztani az embert? Igaz, a századból szinte mindenki megpróbálta már megütni Zimet, és néhányunknak sikerült is eltalálni… amikor éppen Zim tartotta a közelharc oktatást. Általában akkor vett kezelésbe minket, miután összeakaszkodtunk a többi kiképzővel, és már kezdtük azt hinni, hogy mi vagyunk a jobbak. Ekkor jött Zim és még egy kicsit csiszolt rajtunk. Egyszer viszont magam is a tanúja voltam annak, amint Shujumi leütötte az őrmestert. Bronski egy vödör vizet öntött a nyakába, mire Zim felállt, és kezet rázott Shujumival. Aztán úgy megdobta a srácot, hogy az majdnem leverte a Holdat.

Frankel kapitány körülnézett, és odaintett magához.

— Maga, ott. Hívja fel az ezredparancsnokságot!

Engedelmeskedtem, megnyomtam a gombokat, és hátra léptem, amikor megjelent egy tiszt arca a képen.

— A parancsnok adjutánsa — mondta az arc.

Frankel határozottan válaszolt:

— A második zászlóalj parancsnoka azzal a kéréssel fordul az ezredparancsnokhoz, hogy jelöljön ki egy tisztet hadbírósági tárgyalás céljából.

— Mikor van rá szükséged, Ian? — kérdezte az arc.

— Olyan gyorsan, ahogy csak lehet.

— Tehát azonnal. Biztos vagyok benne, hogy Jake itt van a főhadiszálláson. A paragrafus száma és a vádlott neve?

Frankel kapitány erre megadta Hendrick adatait és a törvénykönyv megfelelő paragrafusát. Az arc a képernyőn megdermedt, aztán halkan füttyentett.

— Azonnal elintézem, Ian. Ha nem tudom elérni Jake-et, akkor magam jövök, mihelyt szóltam az Öregnek.

Frankel kapitány Zimhez fordult.

— A kísérők? Ők a tanúk?

— Igenis, uram.

— Az osztagparancsnok tanúja volt a dolognak?

Zim egy leheletnyit habozott.

— Azt hiszem, igen, uram.

— Hozassa ide. Van valaki sugárhajtású erővértben a közelben?

— Igenis, uram.

Zim a telefonhoz lépett, mialatt Frankel megkérdezte Hendricket:

— Milyen tanúkat kíván megnevezni a maga védelmében?

— Micsoda? Nincs szükségem tanúkra. Az őrmester pontosan tudja, hogy mit művelt. Adjon csak egy darab papírt, és már el is tűntem…

— Mindent a maga idejében.

És ez nem lesz hosszú idő, gondoltam. Alig öt perccel később földet ért a parancsnoki erővértbe bújtatott Jones tizedes. Karjában hozta Mahmud tizedest. Lerakta Mahmudot, és már repült is vissza, éppen akkor, amikor Spieksma hadnagy belépett az ajtón.

— Jó napot, kapitány — mondta. — Itt vannak a tanúk és a vádlott?

— Minden készen áll. Vegye át a dolgot, Jake!

— Működik az adatrögzítő?

— Éppen most kapcsoltam be.

— Rendben van. Hendrick, lépjen elő!

Hendrick engedelmeskedett, de úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat az indulattól. Spieksma hadnagy határozottan azt mondta:

— Tábori hadbíróság, összehívva a Kiképzési Parancsnokság és a Fegyelmi Ügyek megbízott tábornokának négyes számú, általános parancsa alapján. Összhangban a Terrai Federáció fegyveres erőire vonatkozó törvényekkel és határozatokkal. Az összehívó parancsot F.X. Malloy őrnagy, az Arthur Currie Kiképző Tábor Harmadik Kiképző Ezredének parancsnoka adta ki, Ian Frankel kapitány, a Mobil Erők Harmadik Kiképző Ezrede második zászlóalja parancsnokának a kérelmére. Bírónak Jacques Spieksma, a Mobil Erők Harmadik Kiképző Ezrede első zászlóaljának a parancsnokát jelölték ki. A vádlott: Hendrick, Theodore C. közkatona, azonosító száma: Ú 7960924, akit a 9080 számú paragrafus alapján azzal vádolnak, hogy megütötte egy elöljáróját, mialatt a Terrai Federáció riadókészültségben volt.

A leginkább az lepett meg, hogy milyen gyorsan ment az egész. Hirtelen azt hallottam, hogy kineveztek „bírósági rendésznek”, és felszólítottak, hogy „távolítsam el” a tanúkat, de tartsam őket készenlétben a kihallgatásra. Fogalmam sem volt arról, hogyan tudnám „eltávolítani” Zim őrmestert, ha nem magától megy, de ő csak egy pillantást vetett Mahmudra és a két újoncra, aztán kivonultak, hallótávolságon kívülre. Zim arrébb ment, és egyedül várakozott. Mahmud leült a földre, és sodort magának egy cigarettát, amit aztán rögtön el kellett oltania, mert ő volt az első behívott tanú. Nem egészen húsz perc alatt mind a három tanút kihallgatták. Többé-kevésbé valamennyire megerősítették Hendrick vallomását az ügyről. Zimet egyáltalán nem hallgatták meg.

Spieksma hadnagy odafordult Hendrickhez.

— Kíván kérdéseket feltenni a tanúknak? A bíróság támogatja ebben, ha ez a kívánsága.

— Nem.

— Álljon vigyázzba, és mondja, hogy „uram”, ha a bírósággal beszél.

— Nem, uram — mondta. És még hozzátette: — Ügyvédet szeretnék.

— Az egyszerű, tábori hadbírósági eljárás során a törvény nem teszi lehetővé a jogi tanácsadást. Kíván-e tanúként felszólalni a saját ügyében? Nem köteles így tenni, és az eddig felvonultatott bizonyítékokat figyelembe véve a bíróság nem fogja tudomásul venni, ha ön megtagadja a tanúvallomást. Arra azonban fel kell hívnom a figyelmét, hogy bármi, amit saját mentőtanújaként mond, az ön ellen felhasználható, és hogy önt is keresztkérdéseknek vethetjük alá.