Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— Tessék, uram?

— Nincsenek veszélyes fegyverek, csak veszélyes harcosok. Mi megpróbálunk belőletek ilyen veszélyes embereket faragni — akik az ellenségre nézve veszélyesek. Akkor is, ha még egy kés sincs nálatok. Halálosak az ellenség számára, amíg marad egy kezetek, vagy egy lábatok, és még életben vagytok. Ha nem értitek, hogy miről van szó, akkor olvassátok el a „Horatius a hídon”-t, vagy „A Bonhomme Richárd pusztulásá”-t! Mindkét könyvet megtaláljátok a tábori könyvtárban. De térjünk vissza arra a helyzetre, amiről az előbb beszéltél. Én vagyok te, és nincs más nálam, csak ez a kés. A célpont mögöttem van — a hármas számú céltábla, amit az előbb éppen elhibáztál —, egy őrszem, akit felszereltek mindennel, ami csak fellelhető egy fegyverraktárban, talán csak egy hidrogénbombát nem nyomtak a kezébe. Ki kell csinálnod… csendben és azonnal, hogy ne legyen ideje segítséget kérni.

Zim csípőből megfordult — huss! —, és a kés, ami még az előbb nem is volt a kezében, máris ott rezgett a hármas számú céltábla közepében.

— Látod? Legjobb, ha két kés van nálad, de szükség esetén puszta kézzel is el kell tudnod intézni.

— De…

— Még mindig vannak kétségeid? Ki velük! Azért vagyok itt, hogy megválaszoljam a kérdéseidet!

— Öö, igen, uram. Azt mondta, hogy az őrszemnél nincsen hidrogénbomba. De hát éppen ez a gond. Hogyne lenne nála! Vagyis, hogyha mi lennénk az az őrszem, akkor nálunk bizony lenne valami ilyesmi… És egészen nagy a valószínűsége annak, hogy akkor az ellenfelünknek is van.

— Értelek.

— Hát… Szóval ez az, uram, amit nem egészen tudok felfogni. Ha hidrogénbombát is alkalmazhatunk, és ahogy ön mondta, ez a háború, itt minden igazi, és nem babra megy a játék, akkor nem értelmetlen a földön kúszni-mászni, és a késsel dobálózni? Hiszen közben meg is halhatunk, sőt, el is veszíthetjük a háborút. Pedig a rendelkezésünkre áll a megfelelő fegyver, amivel megnyerhetnénk. Mi abban a logika, hogy egy seregnyi, elavult fegyverekkel felszerelt ember kockára teszi az életét, amikor egyetlen tojásfejű sokkal többet tud tenni azzal, hogy megnyom egy gombot?

Zim nem válaszolt azonnal, pedig ez nem volt a szokása. Aztán lágyan ennyit mondott:

— Jól érzed magad a katonaságnál, Hendrick? Leszerelhetsz, tudod jól!

Hendrick motyogott valamit, mire Zim azt mondta:

— Beszélj hangosan!

— Hogy itt hagyjam a sereget? Nem, uram, végigcsinálom az időmet.

— Akkor jó. Nos, arra a kérdésre, amit éppen az előbb tettél fel nekem, egy őrmesternek tulajdonképpen nem lenne szabad válaszolnia. Tulajdonképpen nem is lett volna szabad megkérdezned engem. Azt várják el ugyanis tőled, hogy már akkor tisztában legyél a válasszal, mielőtt jelentkeznél a katonai szolgálatra. Volt neked az iskolában történelem és erkölcsfilozófia órád?

— Tessék? Igen, uram.

— Akkor tehát tudnod kellene a választ. De ennek ellenére, magánemberként, megosztom veled a személyes véleményemet. Ha meg akarnál büntetni egy gyereket, egyből levágnád a fejét?

— Tessék?… Nem, uram.

— Persze, hogy nem. Jól elfenekelnéd. Adódhatnak olyan körülmények, amikor az ellenség városának megsemmisítése egy hidrogénbombával ugyanolyan hülye dolog lenne, mintha egy fejszével próbálnál megrendszabályozni egy csecsemőt. A háború nem egyszerűen erőszak és pusztítás. A háború irányított erőszak egy cél elérése érdekében. A háború célja az, hogy erővel támogassuk kormányunk valamelyik döntését. A háborúnak sohasem az a célja, hogy a gyilkolás kedvéért végezzünk az ellenséggel, hanem az, hogy rákényszerítsük, tegye azt, amit elvárunk tőle. Nem pusztítás, ha nem ellenőrzött és értelmes erőszak. Az viszont nem az én vagy a te feladatod, hogy eldöntsük, mi legyen az erőszak célja. Sohasem a katona dolga, hogy döntsön arról, mikor, hogyan, hol és miért küzdjön. Ez a politikusok és a tábornokok dolga. A politikusok eldöntik, hogy mi célból, és hogy milyen mértékű erőszakot alkalmazzunk, a tábornokok pedig elfogadják ezt a döntést, és elmondják nekünk, hogy hol, mikor és hogyan. Mi alkalmazzuk az erőt, mások pedig — idősebb és okosabb emberek, ahogy azt mondani szokták — kézben tartanak minket. Úgy, ahogy annak lennie kell. Ez a legjobb válasz, amit csak adhatok neked. Ha nem vagy vele elégedett, akkor adok neked egy cédulát, amivel elmehetsz az ezredparancsnokhoz. Ha pedig ő sem tud meggyőzni, akkor eridj haza, és legyél újra civil! Mert ebben az esetben valószínűleg sohasem lesz belőled katona.

Zim talpra ugrott.

— Csak lógni akartok, azért hagytok ennyit dumálni. Talpra katonák, mintha élnétek! Küzdőtartást felvenni! Kés készenlétben! Hendrick, te vagy az első! Azt akarom, hogy most déli irányba dobd a kést. Déli irányba, érthető? Nem északnak! A cél pontosan déli irányban van tőled, és én azt akarom, hogy legalább nagyjából dél felé hajítsd azt a kést! Tudom, hogy nem fogod eltalálni, de talán kicsit megijeszted a céltáblát. Ügyelj arra, hogy ne vágd le a füled! Nehogy kicsússzon a kés a kezedből, mert még eltalálsz valakit a hátad mögött! Azzal az egérfingnyi agyaddal koncentrálj arra, hogy a cél délre van tőled! Vigyázz, kész, tűz! Dobd a kést!

Hendrick már megint eltévesztette a célt.

Botokkal gyakoroltunk, azután meg dróttal (rettentő dolgokat lehet ám egy szál dróttal művelni), és azt is megtanultuk, hogy valójában mire képesek a korszerű fegyverek. Megtanultuk a hogyant és a mikéntet, a fegyverek kezelését és karbantartását — a szimulált nukleáris fegyverektől kezdve a kézi rakétákon, a különböző harcigázféléken és mérgező hadianyagokon át egész a gyújtó és robbanószerekig. Olyan dolgokat is, amiről talán jobb nem is beszélni. Sok mindent megtudtunk az „elavult” fegyverekről is. Gyakorlófegyverekre szerelt bajonettekkel gyakorlatoztunk, meg olyan karabélyokkal, amelyek szinte tökéletesen azonosak voltak a XX. századi lövészek fegyvereivel — ezek sokban hasonlítottak a modern vadász és sportpuskákra, csak az volt a különbség, hogy a felhasznált lőszer teljes egészében fémből volt, az ólommagot fémötvözetből készült hüvely vette körül. Meghatározott távolságban lévő célokra lőttünk, meg a gyakorlótéren mozgatható, rugókkal felszerelt reflex-céltáblákra. Ezeknek a gyakorlatoknak az volt a célja, hogy felkészítsen minket az éles fegyverekkel való bánásra, arra, hogy résen legyünk, hegyezzük a fülünket, bármi is történjen. Azt hiszem, megtanultuk a dolgot. Sőt, egészen bizonyos vagyok benne.

A harcászati gyakorlatok során ezeket a karabélyokat a sokkal veszélyesebb és nagyobb pontosságú fegyverek helyett használtuk. És még sok minden mást is csak szimuláltunk. Ennek persze megvolt a maga oka. Az élő erő vagy valamilyen célobjektum ellen bevetett, gyakorló bomba illetve gránát csak fekete füstöt bocsátott ki magából, míg a gázgránátból áradó gáz mindenkit megbőgetett, vagy tüsszögésre kényszerített. Ebből tudni lehetett, hogy ki halt meg, vagy vált bénává. Elég mocsok érzés volt ahhoz, hogy ezután az ember sose legyen óvatlan, ha gázról volt szó, arról a letolásról már nem is beszélve, amit akkor kaptunk, ha vigyázatlanok voltunk.

Egyre kevesebbet aludhattunk, a gyakorlatoknak több, mint a felét éjszaka tartották: éjjellátó készülékkel, infrával, radarral, halláserősítővel, meg csupa ilyesmivel.

A célkereső készülékekkel felszerelt fegyverek helyett használt karabélyok gyakorló lőszerrel voltak töltve. Ötszáz töltény között azonban akadt egy éles is. Hogy ez veszélyes dolog? Igen is, meg nem is. Élni veszélyes… Ezenkívül pedig, ha nem egy robbanó golyó talál el, akkor nem hal meg az ember, kivéve persze, ha a fejébe, vagy a szívébe kapja a golyót. Talán még akkor sem. Az ötszáz vaktöltény közé kevert egyetlen éles lőszer azonban életre keltette bennünk a túlélési ösztönt, hiszen tudtuk, hogy olyan fegyverekből lőtték ki őket, amelyekkel a kiképzőink közé tartozó mesterlövészek ránk céloztak. A puskások mindent megtettek azért, hogy eltaláljanak bennünket, pedig tudták, hogy van egy éles lőszer is a tárban. Csupán arról biztosítottak minket, hogy sosem céloznak egy újonc fejére… Kivételek persze mindig akadhattak.