Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Újra elvigyorodott.

Tisztelegtem, és visszamentem a rajhoz. Felosztottuk a készleteinket egyforma adagokra, aminek következtében kevesebb kajám maradt, mint amennyi eredetileg volt. Egyik-másik barom nem hozott semmi ennivalót, vagy pedig már menetelés közben felzabálta mindenét. De egy pár keksz és néhány aszalt szilva sokat tehet egy éhes gyomor lecsillapítása érdekében.

A birka-trükk is működött. Az egész osztag, három raj, összebújt. Senkinek sem ajánlanám ezt az alvási módot: vagy a szélén vagy, egyik feled megfagy, és próbálsz minél beljebb araszolni, vagy belül fekszel, a viszonylagos melegben, akkor viszont mindenki más beléd nyomja a térdét-könyökét — a szájszagról már nem is beszélve. Egy körkörös mozgás közepette egész éjszaka egyik állapotból a másikba vándorolsz, félig ébren, félig álomban. Mindez évszázadosan hosszúra nyújtja az éjszakát.

Hajnalban a jól ismert vezényszóra ébredtünk:

— Felkelni! Mintha élnétek!

A kiképzők az emberhalomból kiálló testrészekre mért vesszőcsapásokkal adtak nyomatékot a szavaiknak.

Azután a reggeli torna következett. Hullafáradt voltam, kételkedtem benne, hogy meg tudom érinteni a lábujjamat. Fájt ugyan, de sikerült, és húsz perccel később, amikor felkerekedtünk, egyszerűen idősebbnek éreztem magam. Zim őrmester még csak kócosnak sem látszott, és az a csirkefogó még valahogy meg is borotválkozott.

Menetelés közben a Nap melegítette a hátunkat, és Zim énekeltetni kezdett bennünket, először régi dalokat, mint a „Le Regiment de Sambre et Meuse”, a „Lőszerszekrénykém”, vagy a „Montezuma csarnokai”, aztán pedig a saját Csillagharcos polkánkat, ami gyors lépésre, majd futólépésre sarkallja az embert. Zim őrmester még a hangnemet sem tudta tartani, a hangos éneklés volt minden, amire képes volt. De Breckinridge erős és biztos hangon vezetett, és a dal Zim borzalmas hamissága ellenére is valamennyiünket összefogott. Feltámadt bennünk a büszkeség, és kivágtuk a rezet.

Ötven kilométerrel később már nem éreztük magunkat büszkének. Hosszú volt az éjszaka, végtelen a nap — Zim üvöltözött velünk a nyomorúságos díszmenet miatt, és jónéhány katonát leteremtett, amiért nem tudtak megborotválkozni az alatt a teljes kilenc perc alatt, ami a menetelés és az újabb sorakozó között eltelt. Sok újonc lépett le azon az estén, és jómagam is gondolkoztam rajta, mégsem tettem meg, már azok miatt a hülye rangjelzések miatt sem, amiket még nem szedtek el tőlem.

Azon az éjszakán kétórás riadót kaptunk.

Végül azonban megtanultam értékelni a két-három tucat meleg test luxusát, amelyekhez hozzá lehetett bújni, ugyanis húsz héttel később meztelenül dobtak le a kanadai Sziklás Hegység legelmaradottabb területén, és negyven kilométert kellett gyalogolnom a hegyeken át. Megcsináltam — és az út minden centiméterén utáltam a hadsereget.

Mindazonáltal nem voltam túl rossz formában, amikor megérkeztem. Egy pár nyúl nálam kevésbé volt éber, így azután nem maradtam teljesen éhen… mint ahogy teljesen meztelen sem; nyúlzsírból és piszokból készült könnyű, meleg kabátot viseltem, és mokaszint a lábamon — a nyulaknak már úgysem volt szükségük a bőrükre. Bámulatos, mi mindent művelhet az ember egy darab kővel, ha rászorul.

Úgy hiszem, barlangi ősapáink nem lehettek annyira ostobák, mint amilyennek általában tartjuk őket.

A többieknek is — azoknak, akik megmaradtak a próbáig, és nem léptek ki már előtte — sikerült megcsinálni — mindannyiuknak, kivéve két fiút, akik meghaltak a próba során. Azután mindannyian visszamentünk a hegyekbe, és tizenhárom napig kerestük őket. Helikopterek és a legjobb kommunikációs felszerelések irányítottak bennünket, a feljebbvalóink erővértbe öltözve felügyelték a keresést és ellenőrizték a híreket — mert a Mobil Erők addig nem adja fel az emberei keresését, amíg a legkisebb remény is él, hogy még életben vannak.

Azután teljes tiszteletadással eltemettük őket, a „Miénk e föld” dallamára, és poszthumusz megkapták a kiképzett katona rangját. Ez volt az első alkalom, hogy a kiképző ezred valamelyik tagja megkapja ezt a címet — mert egy rohamosztagostól nem várják el, hogy feltétlenül életben maradjon (meghalni a munkájához tartozik)… de azzal sokat törődtek, hogy hogyan hal meg. Emelt fővel, keményen és a végsőkig küzdve kell kilehelned a lelked.

Breckinridge volt az egyik; a másik egy ausztrál gyerek, akit nem ismertem. Nem ők voltak az elsők, akik a kiképzés alatt haltak meg. És nem is az utolsók.

Ez csak azután történt, hogy otthagytuk Camp Currie-t, és már jócskán előbbre jutottunk a kiképzésünkben. Mindenekelőtt a harcászatban — harcászati gyakorlatok, harcászati képzés, harcászati hadgyakorlatok, amelyek során minden bevetésre került, amit csak fegyvernek lehetett használni, a puszta kezünktől kezdve egészen a szimulált atomcsapásig. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokféle módon lehet védekezni! Már puszta kézzel és a lábbal is sokra megy az ember — aki pedig kétségbe vonja az állításomat, annak bizonyára nem volt alkalma megnézni a la savate oktatása során Zim őrmestert és Frankel kapitányt, a zászlóalj parancsnokunkat vagy éppen a kis Shujumit, amint mosolyogva, puszta kézzel ellátta a bajunkat. Zim azonnal kinevezte önvédelmi kiképzőnek, és megkövetelte tőlünk, hogy engedelmeskedjünk a fiúnak. Igaz, nem kellett neki tisztelegnünk vagy uramnak szólítanunk.

Ahogy egyre ritkultak a soraink, Zim már nem foglalkozott az alaki képzéssel, csak a jelentéstételeket és a díszmeneteket vezényelte le, és ideje nagy részét az egyes-harcos kiképzésnek szentelte. Az oktatás során segített az altiszteknek. Tökéletesen bánt minden fegyverrel, de legkedvesebb gyermekének mégis a kése számított, amelyet saját maga élezett meg, és egyensúlyozott ki, jóllehet az a penge, amit a fegyverszobából kiosztottak nekünk, nem hagyott semmi kivetnivalót maga után. Egyéni kiképzőként ráadásul még szimpatikusabbnak is látszott. Már nem volt hányadék, csupáncsak elviselhetetlen. Rettenetesen türelmes tudott lenni, ha hülyeségeket kérdeztünk tőle.

Például, amikor az egyik srác — egy Ted Hendrick nevű fickó — a nap folyamán szűkmarkúan mért kétperces szünetek egyikében megkérdezte:

— Őrmester, én érteni azt, hogy a késdobálás vidám dolog… de miért kell megtanulnunk? Mi a fenére mehetünk vele?

— Hát — felelte Zim —, tegyük fel, hogy csak ez az egy késed van. Vagy még egy késed sincs. Mit teszel ilyen helyzetben? Elmondasz egy imát, és meghalsz? Vagy mégis ellenállsz, és sikeresen megvéded magad? Fiam, itt minden igazi, ez nem egy hülye játék, ahol feláldozhatsz egy parasztot, ha már vesztésre állsz.

— De hát pontosan ez az, amire gondolok, uram! Tételezzük fel, hogy egyáltalán nincs nálam fegyver. Vagy csak egy ilyen tőröm van. Az ellenségem pedig, akivel szembe kéne szállnom, egy két lábon járó, gyilkos fegyverraktár, tele veszélyes fegyverekkel. Ilyenkor nincs mit tenni. Már csak az imádkozás marad.

Zim szinte finoman válaszolt:

— Teljesen félreértetted a dolgot, fiam. Olyan dolog, hogy „veszélyes fegyver”, nem létezik.