Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Néhány másodperccel később a két csuromvizes, feleszmélt újonc már újra bent állt a sorban. Zim végigpillantott rajtunk, és elégedetten megkérdezte:

— Még valaki? Vagy kezdhetjük a reggeli tornát?

Nem számítottam arra, hogy bárki is jelentkezik, és Zim sem gondolta, hogy akad még valaki. De egészen lent, a bal szárnyon, ott, ahová a törpéket állították, kilépett egy srác a sorból, és odaállt az őrmester elé. Zim tetőtől talpig végigmérte.

— Csak te, egyedül? Vagy akarsz magadnak egy partnert választani?

— Csak én, uram!

— Ahogy akarod! Neved?

— Shujumi, uram!

Zim szeme tágra nyílt.

— Valamilyen rokoni viszony Shujumi ezredessel?

— Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a fia lehetek, uram.

— Vagy úgy! Értem! Fekete öv?

— Nem uram, még nem.

— Örülök, hogy eljutottál idáig. Nos, Shujumi, szabályok szerint harcolunk, vagy inkább küldessek valakit a mentőautóért?

— Ahogy akarja, uram. Azért persze azt hiszem, már ha engedélyt kapok a véleménynyilvánításra, hogy a versenyszabályok helyénvalóbbak lennének.

— Nem egészen értem, hogy mire gondolsz, de elfogadom.

Zim eldobta a parancsnoki botját, aztán ahelyett, hogy előreléptek volna, hátráltak néhány lépést, egymásra néztek, és meghajoltak.

Azután görnyedten körözni kezdtek, látszólagos támadásokat indítottak a kezükkel. Úgy néztek ki, mint két, tollát borzoló kakas.

Hirtelen egymásnak ugrottak, és a kissrác a földön feküdt, miközben Zim őrmester szépen elvitorlázott a feje fölött. De nem azzal a tompa, tüdőt roncsoló zuhanással ért földet, mint Meyer. Villámgyorsan továbbgördült, és ugyanolyan fürgén talpon volt, mint Shujumi. Ismét egymásra néztek.

— Banzai! — kiáltotta Zim, és elvigyorodott.

— Arigato — felelte Shujumi, és visszamosolygott.

Ezúttal nem tétováztak, és én már azt hittem, hogy az őrmester ismét repül egyet. Most azonban nem így történt. Rávetette magát a másikra, és eltűntek a karok és a lábak örvényében. Amikor helyreállt a kép, azt láttam, hogy Zim éppen Shujumi bal lábát próbálja meg betuszkolni a fiú jobb fülébe — elég hülye kombináció!

Shujumi a szabad kezével a földre csapott. Zim azonnal elengedte. Ismét meghajoltak egymás felé.

— Még egyszer, uram?

— Sajnos, nem! A többieket is meg kell dolgoztatnunk. Majd talán máskor. A játék kedvéért… és a dicsőségért. Talán mondanom kellett volna: annak idején tiszteletreméltó atyád képezett ki engem.

— Sejtettem, uram. A következő alkalomig, uram.

Zim határozottan a vállára csapott.

— Vissza a helyedre, katona. Szááá-zad!

Ezután húsz perc torna következett. Ha kezdetben még a fogaim vacogtak, hát most majd megfőttem, és ömlött rajtam a veríték. Zim vezette a tornát, ő határozta meg a tempót, és minden gyakorlatot velünk együtt csinált. A küzdelem során haja szála sem görbült, és a reggeli torna után sem vette szaporábban a levegőt, mint előtte. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor személyesen vezette a tornát (később csak a reggeli után találkoztunk vele: minden rangnak megvan a maga kiváltsága), ez az első reggel azonban kivétel volt, és amikor utána mi, újoncok már alig álltunk a lábunkon, az őrmester futólépésben elvezetett minket az étkezősátorhoz, miközben szüntelenül kurjongatva biztatta a társaságot:

— Ne ilyen lassan! Kicsit élénkebben! Mintha élnétek!

Az Arthur Currie táborban kizárólag futólépésben közlekedtünk. Sosem tudtam meg, hogy ki a fene volt ez a Currie, de valószínűleg valami futóbajnok lehetett.

Breckinridge begipszelt bal kézzel várt bennünket az étkezősátorban. Hallottam, amint azt mondta:

— A, ez csak egy szúnyogcsípís! Enníl komolyabb sírüléssel is jáccottam én már baseballt. Várjátok ki a végit! Megfizetek én még neki.

Ebben meglehetősen kételkedtem. Talán Shujumi, de nem ez a nagydarab majom. Breckinridge képtelen volt belátni, hogy most mesterére akadt. Zimet az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találtam, de legalább megvolt a magához való stílusa.

A reggeli rendben volt, a kajára senkinek sem lehetett panasza. Nem próbálkoztak meg olyasféle dolgokkal, amik elterjedt szokásnak számítottak néhány bentlakásos iskolában, hogy a helyes asztali viselkedés beléd sulykolásával teszik nehezebbé az életedet. A kutyát nem érdekelte, ha mindkét könyököddel rátehénkedtél az asztalra, és úgy lapátoltad a zabát befelé az arcodba. Ez nagyon tetszett nekem, mert gyakorlatilag az étkezések jelentették az egyetlen olyan pihenőidőt, amikor senki sem nyaggatott minket. A reggeli étlapját össze sem lehetett hasonlítani azzal, amihez otthonról voltam hozzászokva. A minket kiszolgáló civilek úgy vágták oda az étellel teli tányért az asztalra, hogy az anyám a felháborodottságtól holtsápadtan, migrénes fejfájással húzódott volna vissza a hálószobájába. A kaja viszont forró volt, az adagok kiadósak, és a szakácsok munkájára sem lehetett panaszkodni, bár nem vitték túlzásba a választékot. Négyszer annyit ettem, mint egyébként szoktam, és az egészet egy hatalmas adag, erősen megcukrozott tejeskávéval öntöttem nyakon. Valószínűleg egy hámozatlan cápát is megettem volna reggelire.

Jenkins és nyomában Bronski tizedes akkor jött a sátorba, amikor már a köretet rágcsáltam. Egy pillanatra megálltak annál az asztalnál, ahol Zim magányosan fogyasztotta reggelijét, azután Jenkins lehuppant a mellettem álló, üres székre. Rettenetesen elgyötörtnek tűnt — sápadtnak, kimerültnek, a halántékán csak úgy dagadtak az erek. Felemeltem a kannát.

— Nesze, igyál egy csésze kávét! — mondtam neki.

Megrázta a fejét.

— Enned is kell valamit — sürgettem. — Itt van rántotta. Ez magától is lecsúszik.

— Nem tudok enni. Ó, ez a mocskos-mocskos hogyishívják!

Halk, monoton litániába kezdett. Zimet átkozta.

— Csupán arra kértem, hogy ne kelljen reggelizni jönnöm, hogy egy kicsit lepihenhessek. Bronski persze nem engedte meg nekem, azt mondta, hogy először a századparancsnokkal beszéljek. Hát odamentem hozzá. Mondtam neki, hogy beteg vagyok, ezt mondtam neki. De ő csak megmérte a pulzusomat, megfogta a halántékomat, és azt mondta, hogy a gyengélkedőre kilenc órakor lehet jelentkezni. Nem engedett visszamenni a sátramba. Ó, ez a patkány! De majd elkapom valamelyik sötét éjjel. Várjátok csak ki a végét!

Ennek ellenére egy adag tojást púpoztam a tányérjára, és kávét is töltöttem neki. Végül mégiscsak enni kezdett. Zim őrmester felemelkedett a székéről, mialatt a legtöbbünk még evett, és megállt az asztalunk mellett.

— Jenkins.

— Mi? Igenis, uram!

— Kilenc órakor jelentkezzen gyengélkedőre!

Jenkins halántékán megmozdultak az izmok. Halkan válaszolta:

— Nincs szükségem orvosságra, uram. Magamtól is rendbe jövök.

— Kilenc órakor. Ez parancs!

Zim elhagyta az étkezdét.

Jenkins újra belefogott monoton szitkozódásába. Végül kissé megnyugodott, egy nagy adag rántottát rakott a szájába, és kissé hangosabban azt mondta:

— Csak azt szeretném tudni, hogy milyen anya lehetett az, aki egy ilyet szült a világra. Csak egy pillantást szeretnék vetni rá. Azon töröm a fejemet, hogy egyáltalán volt-e neki anyja.

Költői kérdés volt, mégis kapott rá választ. Az asztalunk végénél néhány széknyire tőlünk ült az egyik kiképző. Már befejezte a reggelijét, dohányzott, és ezzel egyidejűleg egy fogvájóval piszkálta a fogait. Nyilvánvalóan meghallotta, hogy miről beszélünk.