Robert Heinlein - Csillagközi invázió

— És ezt éppen az én nyakamba varrják!

Ránk pillantott.

— Figyeljetek, ti majmok… nem ezt a megszólítást meg sem érdemlitek. Ti félmajmok hitvány csürhéje, ti beesett mellű, löttyedt hasú, nyáladzó anyámasszony katonái. Egész életemben nem láttam még ennyi elkényeztetett mama kedvencét. — Hé, te ott! Húzd be a hasad! Előre nézni! Hozzád beszélek!

Behúztam a hasamat, jóllehet nem voltam egészen biztos abban, hogy hozzám szólt. Nem csinált titkot a haragjából, és úgy tűnt, hogy félelmetes szókinccsel rendelkezik. Még a didergésről is elfeledkeztem, miközben hallgattam. Egyetlen egyszer sem ismételte meg magát, és nem használt obszcén, vagy istenkáromló kifejezéseket sem. Később megtudtam, hogy az ilyesmit az egészen különleges alkalmakra tartogatja — ez nyilvánvalóan nem volt az. Mindez persze nem tartotta vissza attól, hogy ne részletezze sértő és hosszantartó alapossággal fizikai, szellemi, erkölcsi, és genetikai hiányosságainkat.

Valamiért mégsem éreztem, hogy megsértett volna. Lenyűgözött szókincse terjedelme. Bárcsak beállhatott volna az iskolai vitaklubba!

Végül úgy tűnt, hogy kifáradt, és a könnyeivel küszködik.

— Nem bírom tovább — mondta keserűen. — Ki kell pihennem magam. Amikor hat éves voltam, a fából faragott játék katonáim jobbak voltak nálatok. NA JÓ! Van ebben a tetves bandában valaki, aki azt hiszi magáról, hogy a földhöz bírna vágni? Akad köztetek akár egyetlenegy férfi is? Ha igen, akkor lépjen elő!

Rövid csend követte a szavait. Én óvakodtam megszólalni. Halvány kétségem sem volt afelől, hogy le tudna győzni. Biztos voltam a dologban.

Egy hangot hallottam a sor túlsó végéről, onnan, ahol a nagydarab újoncok álltak.

— Asszem, tán sikerülne… uram.

Úgy tűnt, Zim fellélegzett.

— Nagyon jó. Lépj elő, hogy láthassalak!

Az újonc, egy jól megtermett legény engedelmeskedett a parancsnak. Legalább egy fejjel magasabb volt Zimnél, és vállban is sokkal erőteljesebb.

— Hogy hívnak, katona?

— Breckinridge-nek, uram, és a súlyom kétszáztíz font. Egy deka löttyedt hús se nincsen rajtam, uram.

— Van valamilyen stílus, ahogy harcolni akarsz?

— Uram, nyugodtan válassza ki a megfelelő halálnemet magának. Nagyvonalú vagyok az ilyesmiben.

— Oké, akkor szabályok nélkül. Kezdd, ha készen állsz! — Zim a földre ejtette parancsnoki botját.

Elkezdődött… és máris véget ért. A nagydarab újonc a földön ült, és jobb kezével a bal könyökét szorongatta. Nem mondott semmit sem.

Zim odahajolt hozzá.

— Eltörött?

— Asszem, igen — uram.

— Sajnálom. Kicsit túl heves voltál. Tudod, hogy hol van a gyengélkedő? Nem? Semmi gond! Hé, Jones! Vigye el Breckinridge-et a gyengélkedőre!

Amikor a két alak távozni készült, Zim vállon veregette az újoncot, és halkan azt mondta:

— Egy hónap múlva újra megpróbáljuk. Akkor majd megmutatom neked, hogyan is történt.

Azt hiszem, ezt csak egy bizalmas megjegyzésnek szánta, de hát alig két méterre álltak attól a helytől, ahol éppen jégcsappá készültem válni.

Zim ismét kilépett a sor elé, és elkiáltotta magát:

— Oké, legalább egyetlen igazi férfit találtunk ebben a században. Szóval reménykedhetünk. Akad talán még valaki? Esetleg egy páros? Van köztetek, ragyás varangyok között két olyan alak, aki azt hiszi, hogy szembe tud szállni velem?

Alaposan végigmérte a sort.

— Ti gyáva, lógó… O, ó! Igen? Kilépni!

Ketten léptek elő, akik már a sorban is egymás mellett álltak. Azt hiszem, az előbb suttogva már megtanácskozták a dolgot, de hogy mit beszéltek, azt nem érthettem meg, mivel egészen elől álltak, a nagyfiúk között. Zim rájuk nevetett.

A neveteket, csak hogy értesíteni tudjam a hozzátartozókat!

— Heinrich.

— Heinrich micsoda?

— Heinrich, uram. Bitte — gyorsan mondott valamit a másik újoncnak, majd udvariasan folytatta: — Ő még nem beszéli valami túl jól a standard-angolt, uram.

— Meyer, mein Herr — mondta most a másik.

— Semmi gond, fiúk. Sokan nem beszélnek valami jól, amikor idekerülnek. Én magam se értettem sokat. Mond meg Meyernek, hogy itt majd megtanulja! De azt érti, hogy mire készülünk?

— Jawohl! — bólintott rá Meyer.

— Persze, uram. Érti ő az angolt, csak folyékonyan beszélni nem tud.

— Na szép. Hol szereztétek ezeket a forradásokat az arcotokra? Heidelbergben?

— Nein. Nem, uram. Königsbergben.

— Egykutya — Zim felszedte a botját a Breckinridge-dzsel való küzdelem után. Megpörgette az ujjai között, és megkérdezte:

— Szeretnétek kölcsönkérni az egyik ilyen rudat?

— Az nem lenne fair önnel szemben, uram — felelte Heinrich megfontoltan. — Puszta kézzel, ha önnek is megfelel.

— Tökmindegy. Bár át tudnálak verni benneteket. Szabályok?

— Hogy lennének szabályok, ha hárman küzdünk, uram?

— Figyelemreméltó álláspont. Na, abban azért állapodjunk meg, hogy a kinyomott szemeket a bunyó után visszarakjuk a helyükre. És mondd meg a Korpsbruderednek, hogy én készen állok. Kezdhetitek, amikor akarjátok.

Zim elhajította a botját, valaki elkapta.

— Maga viccel, uram. Nem akarunk szemeket kinyomni.

— Rendben, akkor nem nyomunk ki szemeket. Gyerünk, Gridley kezdd, ha kész vagy!

— Tessék?

— Gyerünk, harcoljatok! Vagy álljatok vissza a sorba!

Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy minden így történt, talán hozzáadtam pár dolgot, amit csak később tanultam a kiképzés során. Azt hiszem, hogy a következők játszódtak le: a két fickó a századparancsnok két oldalán állt fel, vele egy vonalban, de úgy, hogy kartávolságon kívül maradjanak. Ebben a helyzetben a magányos harcosnak négyféle lehetőség áll a rendelkezésére, amelyek révén kihasználhatja saját mozgékonyságát, valamint izmainak és reflexeinek magasabb színvonalú koordináltságát, amelyik a két ellenféllel szembeszálló egyén sajátossága. Zim őrmester mondta (teljesen jogosan), hogy egy magányos harcos mindég előnyben van egy csapattal szemben, ha a csapat tagjait nem képezték ki arra, hogy tökéletes összhangban küzdjenek. Zim például látszólag támadást indíthatott volna az egyikük ellen, miközben egy gyors hátraugrással megsemmisítő csapást mérhetett volna a másikra. Ha az törött térddel hever a földön, akkor az őrmester könnyedén leszámolhatott volna az elsővel.

Ehelyett hagyta őket támadni. Meyer nekiugrott, valószínűleg egy bodicsekkel akarta ledönteni a lábáról. Akkor azután Heinrich következett volna felülről, a bakancsával, legalábbis azt hiszem. Az elején nagyjából így nézett ki a dolog.

Ami pedig a valóságban történt: Meyernek nem maradt ideje arra, hogy megcsinálja a bodicseket. Zim őrmester villámgyorsan megpördült, hogy szembeforduljon vele, miközben hátrarúgott, és gyomron találta Heinrichet. Azután pedig Meyer is elrepült — Zim közreműködésének köszönhetően levegőért kapkodva.

Mindez túl gyorsan történt ahhoz, hogy szemmel követni lehessen, csak annyit tudok, hogy a harc éppen csak elkezdődött, aztán máris ott feküdt a két német újonc, fej fej mellett, az egyik arccal lefelé, a másik meg az ég felé pillantva, békésen egymás mellett. Zim pedig ott állt fölöttük, és még csak nem is lihegett.

— Jones — mondta. — Nem, Jones már úton van Breckinridge-dzsel a gyengélkedő felé. Mahmud! Hozzon egy vödör vizet, és állítsa vissza ezt a két fickót a sorba! Kinél van a fogpiszkálóm?