Robert Heinlein - Csillagközi invázió

Újra lementem a kupolába. Carl már lent volt. A rohamosztagos őrmester átnézte a papírokat, és komoran azt mondta:

— Úgy tűnik, hogy ti ketten már szinte törvénytelenül egészségesek vagytok, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy víz van a fejetekben. Egy pillanat, hívok néhány tanút.

Megnyomott egy gombot, mire megjelent két nőnemű alkalmazott. Egyikük egy vén szipirtyó, a másik egy cicababa.

Az őrmester rámutatott a vizsgálati eredményeinkre, a születési bizonylatokra, és a személyi igazolványokra, majd hivatalos hangon a következőket mondta:

— Felszólítom önöket, külön-külön és együttesen is, hogy vizsgálják meg ezeket a dokumentumokat, győződjenek meg azok tartalmáról és jellegéről, és állapítsák meg, hogy milyen kapcsolat van a fenti dokumentumok és az önök előtt megjelent két fiatalember között.

A nőkön érződött az unalmas megszokás, ahogy velünk foglalkoztak. Ennek ellenére nagyon alaposan megvizsgálták a dokumentumokat, és még egyszer levették az ujjlenyomatunkat. A cicababa pedig még egy ékszerész nagyítót is a szeme elé csippentett, és azzal hasonlította össze a születésünkkor levett ujjlenyomatot a mostanival. Ugyanezt tette az aláírásunkkal is. A végén már kételkedni kezdtem, hogy tényleg azonos vagyok-e magammal.

Az őrmester folytatta.

— Találtak-e bármilyen olyan bizonyítékot, amelyik a két jelenlevő alkalmasságára vonatkozik? Ha találtak, akkor mifélét? Le tudják tenni a katonaesküt?

— Találtunk a vizsgálati eredmények mellékleteként egy olyan, előírásosan megerősített pszichiátriai szakvéleményt, amelyet egy arra hivatott és meghatalmazott grémium állított ki — válaszolta az idősebbik. — A szakvélemény megállapítja, hogy a két jelenlevő mindegyike teljes mértékben beszámítható, és képes letenni az esküt. Egyikőjük sem áll alkohol, kábítószer, vagy bármilyen más, káros hatású anyag befolyása alatt, és hipnotizálva sincsenek.

— Remek — az őrmester hozzám fordult. — Ismételjék el, amit mondok!

— Én, nagykorú állampolgárként, szabad akaratomból kijelentem…

— Én — ismételtük mindketten — nagykorú állampolgárként, szabad akaratomból kijelentem…

— …hogy külső kényszer, ígéretek, vagy bármiféle idegen befolyás nélkül, miután az előírásoknak megfelelően felvilágosítottak az eskü jelentőségéről és következményeiről…

— …be kívánok lépni a Terrai Federáció Szövetségi Haderejébe nem kevesebb, mint két éves szolgálati időre, vagy amennyiben a haderő ezt szükségesnek tartja ennél hosszabb időszakra…

(Ennél a résznél kissé dadogni kezdtem. Mindig is csak a kétéves szolgálat lebegett a szemem előtt, bár pontosan tudtam, hogy a szolgálati idő korlátlanul hosszú is lehet. Valójában egész életünkre elköteleztük magunkat.)

…esküszöm, hogy a Federáció alkotmányának megfelelően viselkedem, és megvédem a Federációt külső és belső ellenségei ellen, megőrzöm a Federáció, a társult államok és területek valamennyi polgárának és a jogokkal rendelkező lakosoknak alkotmányban rögzített szabadságjogait és privilégiumait; mind Terrán, mind Terrán kívül lelkiismeretesen végrehajtom az alkotmányos felsőbb szervezetek és az azok hatóságai által rám kiszabott, törvényes feladatokat és eleget teszek kötelességeimnek…

…engedelmeskedni fogok a Terrai Védelmi Erők főparancsnoka valamennyi törvényes parancsának, azoknak a tiszteknek, vagy azoknak a meghatalmazott személyeknek, akiknek alárendelnek…

— …és ezt az engedelmességet megkövetelem a fegyveres erők valamennyi tagjától, vagy azoktól az egyéb személyektől, vagy nem emberi lényektől, akiket a törvény alám rendel…

— …esküszöm, hogy miután meghatározott idejű aktív védelmi szolgálati időm lejárt, és érdemeim elismerése mellett elbocsátottak, vagy miután az aktív védelmi szolgálatom teljesítése után nyugállományba helyeztek, végrehajtom a Federáció teljes jogú polgárának kiváltságát képező kötelességeket és feladatokat, és élek a teljes jogú polgár jogaival; élek azzal a lehetőséggel is — anélkül, hogy kiváltságaimat csak erre korlátoznám —, hogy természetes életem végéig rendelkezem a korlátlan választójoggal, amennyiben egy bíróság ítélete és a Legfelsőbb Szövetségi Bíróság megfellebbezhetetlen megerősítése által nem fosztanak meg az ehhez való jogtól.

(Fú!) Mr. Dubois a történelemoktatás során részletesen elmagyarázta nekünk a szolgálati esküt, amit azután mondatról mondatra elemezni kellett. Az eskütétel igazi súlyát azonban csak akkor érezzük, ha a nyakunkba szakad, és legázol minket ez a végtelen mondatszörnyedvény, mint egy nehéz és feltartóztathatatlan harci szekér.

Az eskü legalább azt a fejembe véste, hogy többé már nem vagyok gondtalan civil, akinek kilóghat az inge a nadrágból.

— Isten engem úgy segéljen! — fejeztük be az esküt, és Carl keresztet vetett. Az édes kis cica ugyanígy tett.

Ezek után mind az öt jelenlevőnek alá kellett írni, és ujjlenyomatával le kellett pecsételni a papírokat, majd kétdimenziós, színes fotókat készítettek Carlról és rólam, és végre lepecsételték a papírjainkat. Az őrmester végül felnézett, és azt mondta:

— Mindjárt kezdődik az ebédszünet. Menjetek, egyetek valamit, fiúk!

Nyeltem egyet.

— Izé… őrmester?

— Igen, mit akarsz?

— Felhívhatnám innen a szüleimet? Hogy elmondjam nekik, mit csin… mi történt?

— Ennél sokkal többet tehetünk.

— Tessék, uram?

— Mindketten kaptok 48 óra eltávozást — hidegen ránk mosolygott. — Tudjátok, mi történik, ha nem jöttök vissza az eltávozásról?

— Hát… hadbíróság?

— Semmi ilyesmi. Csupán egy megjegyzés kerül a papírjaitokra, hogy nem tettetek eleget szolgálati kötelezettségeiteknek. És ezek után soha, de soha többé nem kaptok második lehetőséget. Ez a negyvennyolc óra a mi kijózanító kúránk, ami segít nekünk abban, hogy a jelentkezők közül kiszűrjük azokat az óriásira nőtt bébiket, akik egyáltalán nem gondolták komolyan a dolgot, és akiknek sosem lett volna szabad letenniük az esküt. A kormányzat így egy csomó pénzt spórol meg, az óriásbébiknek meg a szüleiknek pedig nem kell rettegniük és aggódniuk. A szomszédok nem tudnak meg semmit, és ha nem akarjátok, akkor még a szüleiteknek sem kell mesélni róla.

Hátratolta a székét.

— Akkor tehát holnapután 12 órakor találkozunk, már ha találkozunk valaha is. Hozzátok magatokkal a cuccotokat!

Rohadt két nap következett. Az apám üvöltözött velem, és utána nem volt hajlandó egy szót is szólni hozzám. Az anyám egyszerűen visszavonult az ágyába. Amikor pedig végül a szükségesnél egy órával korábban elhagytam a szülői házat, csupán a szakácsnő és a szolgák búcsúztattak el.

Megálltam a toborzó őrmester pultja előtt, és azon gondolkoztam, hogy kell-e tisztelegnem, csak éppen nem tudtam, hogy hogyan. Végre rám pillantott.

— Aha, te vagy az! Itt vannak a papírjaid. Fogd, és menj el a 201-es szobába! Ott majd elkezdődik az egészségügyi vizsgálat. Röviden kopogj, azután lépj be!

Két nappal később már tudtam, hogy nem lehetek pilóta. A vizsgáztatóim ilyen dolgokat írtak rólam: „A háromdimenziós viszonyok elégtelen intuitív felfogása…”, „Nem kielégítő matematikai tehetség…”, „Elégtelen matematikai felkészültség.,.”, „Megfelelő reakcióidő…”, „Jó látóképesség…” Nagyon örültem, hogy ezt a két dolgot azért odaírták a végére. Már az volt az érzésem, hogy az ujjaim megszámolásánál bonyolultabb műveletek végrehajtására nem lennék képes.