Robert Heinlein - Csillagközi invázió

A kiképzőink ígérete nem nyugtatott meg túlságosan senkit sem. Ez az ötszázadik lőszer hatalmas orosz ruletté változtatta az unalmas terepgyakorlatot. Az unalom abban a másodpercben semmivé foszlik, amikor először érzi az ember az éles lőszer forró leheletét a füle mellett, mielőtt még meghallotta volna a fegyver dörrenését.

De talán túl gyorsan hozzászoktunk a dologhoz, gyorsabban, mint ahogy azt a kiképzésünk számára hasznos volt, ezért fentről közölték velünk, hogy a vaktöltények és az éles lőszerek arányát 1:100-ra fogják emelni, ha továbbra is így viselkedünk… Azután pedig 1:50-re, ha még ez sem segít. Nem tudom, hogy beváltották-e ezt a fenyegetést — meglehetősen nehéz az ilyesmit ellenőrizni —, de az biztos, hogy hihetetlenül szemfülessé váltunk, mivel a szomszéd századból az egyik srácnak egy golyó súrolta a hátsó felét. A fiú megúszta egy meglepő forradással és egy nagy halom idevonatkozó csipkelődéssel, míg kint a terepen hihetetlen mértékben megnőtt az újoncok fedezékkeresési szorgalma. Nevettünk ugyan a srácon, mivel a hátsó felébe kapta a golyót, de mindannyian tudtuk, hogy a fejét is eltalálhatták volna — vagy éppen a mi fejünket.

Azok a kiképzők, akik nem puskával a kézben vadásztak ránk, nem vonultak fedezékbe, csupán egy fehér inget húztak magukra, és hülye botjukkal a hónuk alatt kihúzott derékkal mászkáltak a terepen. Nyilvánvalóan az volt a szilárd meggyőződésük, hogy egy újonc semmiképpen sem lőné agyon szándékosan a kiképzőjét. Véleményem szerint ez csak részben felelt meg a valóságnak, és az egészet a túlzásba vitt bizalom jeleként értékeltem. Ennek ellenére 500:1 volt az esélye annak, hogy a gyilkos szándékkal leadott lövés csak egy vaktöltény durranásának bizonyul, és a biztonsági tényezőt növelte az is, hogy az újoncok nagy részét még nem lehetett a mesterlövészek közé sorolni. A karabély nem egy túlzottan könnyen kezelhető fegyver. Képtelen kikeresni a célt magának — úgy hallottam, hogy a régi időkben, amikor még a háborúkat ilyen fegyverekkel vívták meg, átlagosan több ezer lövés leadására volt szükség ahhoz, hogy egyetlen embert megöljenek. Ez hihetetlenül nagy lőszerpocsékolásnak tűnhet, ám a hadtörténet megerősíti ezt a számot. Nyilvánvalóan a legtöbb lövést nem is célzottan adták le, hanem csak azért, hogy az ellenséget rákényszerítsék, hogy behúzza a fejét, és ne tudja megzavarni a baráti csapatok tüzelését.

Az biztos, hogy egyetlen kiképzőt sem sebesítettek vagy öltek meg karabéllyal. Egyetlen újonc sem esett a puskatűz áldozatául. A halálos balesetek az egyéb fegyverek, vagy a fegyverek hibás kezelésének a számlájára írhatók. Némelyik alkalmazott eszköz képes volt arra, hogy 180 fokos fordulatot tegyen, és belemarjon az emberbe, ha valaki nem tartotta be hajszálpontosan a használati utasításokat. Ja, és az egyik srácnak sikerült még a nyakát is kitörnie, amikor a gyakorlat során először lőttek rá. Túl hevesen ugrott fedezékbe, pedig a tárban tényleg csak vaktöltények voltak.

Ám ezek a puskagolyók és a beteges vágyakozás, hogy fedezékbe meneküljek előlük, egy láncreakciót váltottak ki bennem, és ennek következtében eljutottam Camp Currie-i karrierem mélypontjára. Először is megfosztottak a tizedesi csíkoktól, mégpedig nem azért, mert én csináltam valamit, hanem mert az egyik srác elkövetett egy baklövést, amikor éppen távol voltam… Én pedig szóvá tettem a dolgot. Bronski figyelmeztetett, hogy tartsam a számat, így aztán Zimhez mentem el, hogy panaszkodjak. Az őrmester dermesztő hangon kioktatott, hogy mindenért felelős vagyok, amit az embereim csinálnak, teljesen mindegy, hogy velem, vagy nélkülem… és ráadásul még a nyakamba sózott hatórányi büntető szolgálatot, mivel Bronski engedélye nélkül jöttem hozzá. Ezek után pedig kaptam egy levelet, ami igencsak elkeserített. Ez volt az első levél az anyámtól. Majd kificamítottam a vállamat, amikor először gyakorlatoztunk a páncélozott erővértben. (Ezekbe a gyakorló vértezetekbe egy olyan plusz szerkezetet is beépítettek, amelyik lehetővé teszi a kiképzők számára, hogy az erővértet tetszésük szerint távirányítással is kikapcsolhassák. Az enyémből ugrás közben ment el az áram, így ütöttem be a vállamat.) A gyógyulás idejére belszolgálatba osztottak be, ahol túl sok időm maradt a töprengésre. Pont egy olyan időszakban, amikor azt hittem, minden okom megvan arra, hogy sajnáljam magam.

Mivel csak könnyített szolgálatra oszthattak be, beraktak futárnak a zászlóaljparancsnok irodájába. Kezdetben nagyon szorgalmas voltam, mivel még sosem jártam a parancsnokságon, és ezért jó benyomást akartam kelteni. Fel kellett azonban fedeznem, hogy Frankel kapitányt egyáltalán nem érdekli az igyekezetem. Csak azt akarta, hogy csendben legyek, ne dumáljak, és ne zavarjam a munkáját. Így aztán kénytelen voltam magammal foglalkozni, mivel elaludni viszont nem mertem.

Hirtelen, röviddel az ebéd után egy csapásra felélénkültem. Zim őrmester jött be három ember kíséretében. Zim ugyanolyan katonás és alakias volt, mint mindig, de arca, mint a fakó lovon vágtató halálé, és a jobb szeme be volt dagadva. Úgy tűnt, hogy jókora kék folt lesz belőle, amit természetesen képtelenségnek éreztem. Kísérői közül a középső Ted Hendrick volt. Mocsok borította — ami érthető, hiszen a század terepgyakorlatot hajtott végre. A prérit ugyanis nem sikálták ki a kedvünkért, és időnk nagy részét az édes anyaföld ölelésében töltöttük. De Hendrick ajka megrepedt, álla és az inge pedig véres volt. Sapka sem volt rajta. Úgy tűnt, mint aki felrobbanni készül a dühtől.

Mellette két újonc állt. Karabély volt náluk, Hendricknél meg semmi. A kísérők egyike a mi bandánkból volt, egy Leivy nevű srác. Idegesnek és izgatottnak látszott, és rám kacsintott, amikor senki sem figyelt ránk.

Frankel kapitány meglepetten felnézett.

— Mi a helyzet, őrmester?

Zim kihúzta magát, és úgy beszélt, mint aki egy magnószalagot játszik le.

— Uram, a H. Század parancsnoka jelenti a zászlóaljparancsnoknak. Fegyelmezési eljárás. 9-1-0-7 paragrafus. Harcászati gyakorlat során parancsmegtagadás és a taktikai oktatás semmibevétele. 9-1-2-0 paragrafus. Az engedelmesség megtagadása az előző körülmények között.

Frankel kapitány döbbenten meredt rá.

— És ezzel jön hozzám, őrmester? Hivatalosan?

Felfoghatatlan volt számomra, hogyan lehet valaki annyira zavarban, miközben az arca és a hangja olyan kifejezéstelen, mint amilyen Zimé volt ebben a pillanatban.

— Uram, ha a kapitány megengedi. Ez az ember megtagadta az adminisztratív fegyelmezési eljárást. Ragaszkodott ahhoz, hogy a zászlóaljparancsnokkal beszéljen.

— Értem. Szóval egy zugügyvéd. Még mindig nem értem a dolgot, őrmester, bár elméletileg az újonc valóban rendelkezik ezzel a kiváltsággal. Mi volt az a taktikai utasítás és a parancs?

— „Lefagyni”, uram.

Hendrickre pillantottam, és azt gondoltam: ajaj, ez nem lesz könnyű neki. A „lefagyni” parancsra a katonák azonnal a mocsokba vágják magukat, és amilyen gyorsan csak lehet, fedezékbe mennek, hogy azután lefagyjanak. Tökéletesen mozdulatlanná válnak, még a szempillájuk sem rebbenhet, míg fel nem oldják ezt a parancsot. A másik lehetőség az, hogy akkor kell jéggé dermedni, amikor az ember már fedezékben van. Egyszer olyan katonákról meséltek nekem, akiket ebben az állapotban talált el a golyó… szépen, lassan meghaltak, csendben, anélkül, hogy megmozdultak volna.